A fejlett ipari államok dominanciájának vége

A fejlett ipari államok dominanciája a világ többi része fölött a végéhez közeledik - állítja egy bonni tudós új könyvében. A Korszakváltás című könyv szerint ennek oka a munkaerő képzettsége, az életszínvonal és a korszerű informatika tényezőiben keresendő.

Meinhard Miegel, a bonni gazdaság- és társadalomkutató intézet igazgatója nem kevesebbet állít Epochenwende (Korszakváltás) című munkájában, mint hogy a globalizáció révén a feltörekvő nemzetek - elsősorban Ázsiában - kezdik ledolgozni évszázados hátrányukat a Nyugattal szemben. A munkahelyekért, a beruházásokért folyó versenyben Európa és az USA csak úgy állhatja meg a helyét, ha a jövőben hajlandó engedni anyagi igényeiből, és beéri a mainál alacsonyabb életszínvonallal.

Miegel számokkal jellemzi a folyamatot: a világon évente 63 millió ember jelenik meg a munkaerő-piacon, ám csupán 25 millió tűnik el onnan. Ma a piacon 2,7 milliárd a keresőképesek száma, egy nemzedék múlva ez a szám 3,5 milliárd fölé fog emelkedni.

Ennél is fontosabbnak tartja a bonni tudós a jelentkező új munkaerő képzettségi szintjének emelkedését. Míg a távozó 25 millió ember között nagy számban akadnak képzetlenek, sőt analfabéták is, addig az érkező 63 milliós tömeg jelentős hányada nemcsak írni és olvasni tud, de megbízható iskolai képzéssel, növekvő hányaduk pedig felsőfokú végzettséggel is rendelkezik, és jelentősen javultak szakmai ismereteik is. A világ népességének képzettségi profilja egyre inkább hasonlatossá válik az ipari államok lakosságáéhoz.

A Nyugat számára a kínos ebben az - így Miegel -, hogy amit egykor az európai és észak-amerikai munkaerő tudott csak, arra ma emberek százmilliói képesek szerte a világon.

"Ázsia feltörekvő nemzeteinek fiai és lányai megszívlelték a felvilágosodás felhívását és Lenin jelszavát: tanulni, tanulni, tanulni! Ezáltal pedig Földünk dolgozó emberei egyre jobban hasonlítanak egymásra tudásukat és képességeiket illetően" - mutat rá a szerző.

Mindez nem volna baj, ha az ügyes kínaiak, amerikaiak, németek vagy indiaiak a saját nemzeti piacukra termelnének, a világpiacon pedig csak azzal jelennének meg, amit egy-egy nemzet közülük a legjobban tud - ahogyan ez a klasszikus nemzetközi munkamegosztás korában jellemző volt. Csakhogy a globalizáció áldása és átka egyben, hogy azon áruk palettája, amelyeket egy adott ország a többinél jobb minőségben, hatékonyabban tud előállítani, egyre jobban szűkül. Ebben nagy szerepe van a korszerű informatikának. Ennek köszönhetően pedig a tőke (Miegel kifejezése) is másodperceken belül megtudja, hol ígéri egy adott beruházás a legtöbb profitot.

Az egyes népgazdaságok között ma már jobbára csak az úgynevezett puha tényezők terén mutatkozik különbség. Ezek a lakosság látásmódja, viselkedése, az ország politikai és társadalmi berendezkedése.

A tőke szempontjából viszont a legfontosabb - és ma is jelentős - különbség az életszínvonalban mutatkozik. Ezáltal pedig radikálisan módosul a munkamegosztás. Az évszázadokon át érvényes kérdések (Mit tudsz te jobban, mit tudok én jobban, mit érdemes egymástól átvennünk?) kezdik elveszíteni az értelmüket. A XXI. században a helyükbe ez a kérdés lép: kettőnk közül ki hajlandó beletörődni alacsonyabb életszínvonalba, mivel egyikünk sem tud semmit jobban, mint a másik? Aki erre azt kiáltja: Én! - azé lesz a megrendelés, a beruházás, az kerül a nemzetközi versenyben az élre - a másik pedig hoppon marad - írja Miegel.

Szó sincs tehát már arról, hogy az egyik fél jobb minőségben vagy hatékonyabban képes termelni. A döntő szempont az, hogy olcsóbban tegye ezt, mégpedig azért, mert igénytelenebb, szerényebb. Hasonló cipőben jártak egykor a németek is. Mint Mary Fulbrook angol történész kiváló monográfiájában írja, a bismarcki Német Birodalom a XIX. század utolsó negyedében azért (is) tudott jó minőségű ipari termékeivel betörni a világpiacra, mert azok - a német munkásság alacsonyabb béreinek köszönhetően - olcsóbbak voltak a brit és francia gyárak portékáinál.

Százhúsz évvel ezelőtt persze nem voltak olyan kiáltó különbségek a bérek terén, mint manapság. Miegel a statisztikát idézi: 2003-ban a fontosabb "fapados" országokban (Indonéziától és Kínától Thaiföldön át Csehországig) egy ipari munkás átlagban 1,75 eurójába került óránként a munkaadónak. Ezen belül az indonéz 33 centért, a cseh 3,03 euróért dolgozott. Ugyanakkor a japán, amerikai és német melós átlagos órabére 20,32 euró volt - ezen belül a japán 17,23 eurós, a német pedig 25,50 eurós órabérért adta el a munkaerejét.

Ilyen arányok láttán nem csoda, ha a globalizált világban a tőke szinte menekül a fejlett országokból, hiszen a bérköltség töredékéért tudja előállítani ugyanazt a terméket - mondjuk - Indiában vagy Kínában. A kivonulásra számos példa akad, a Siemens németországi gyárainak bezárásától a Levi Strauss észak-amerikai üzemeinek becsukásáig, de ebbe a sorba illeszkedik a Danone és az Opel is, amelyek Magyarországról helyezték át keletebbre a termelést.

A pályáját a '68-as nemzedék tagjaként kezdő, ám később a német CDU főtitkárának tanácsadójaként folytató Miegel következtetése: a fejlődő országok társadalmának fölemelkedése, tudásának gyarapodása egyirányú tőkemozgást hívott életre. Ez csak úgy fékezhető le, ha a Nyugat jóléti társadalmai, az ott élő emberek hajlandók engedni igényeikből, életszínvonalukból. Ellenkező esetben Európa (az EU-ban ma 11 millió, az USA-ban csaknem 3 millió állástalan él) és Észak-Amerika nem csak az idősek, de a munkanélküliek társadalmává is fog válni belátható időn belül - olvasható a Korszakváltás címen megjelent új könyvben.