Lemondott a családi házakról a Nemzeti Múzeum tervezője

2010.06.30. 20:19

Hatvanegy beadott terv közül nyerte meg a Nemzeti Múzeum bővítésére kiírt pályázatot a Mányi István Építész Stúdió. Meglepő módon egy ilyen nagyszabású munka sem garantálja egy építész vállalkozás biztos megélhetését. Mányi István, a stúdió tulajdonosa a szakma jelenlegi helyzetéről és kilátásairól nyilatkozott az [origo]-nak, de azt is elárulta, miért nem tervez családi házakat megrendelésre.

Tudja pontosan, hogy hány pályázaton indult eddig összesen?

- Körülbelül 25-30 pályázaton vehettem részt személyesen, illetve 1993-tól az általam alapított Mányi István Építész Stúdióval. Arra törekedtem, hogy évente legalább egy pályázaton megméressük magunkat. Semmivel össze nem vethető szellemi játék az, hogy a kiírást mint "fekete dobozt" hányan, hányféleképpen bontják ki. És a végén összevethető az eredmény.

A pályázatok ugyanis kiváló mérési pontok a tekintetben, hogy megtudjuk, hol tartanak versenytársaink, és hol vagyunk mi a szakmai tájékozódásban. Egy-egy pályázat tehát nem feltétlenül arról szól, hogy nekünk mindenképpen nyerni kell. De nyerni jó. Munkatársaimmal 8 első díjat, 5 további díjat és 9 megvételt tudhatunk magunkénak.

Tudna ilyenre példát mondani?

- Ilyen volt például az eredetileg a Deák térre tervezett Nemzeti Színházra szóló kiírás, amelyen nem is számítottunk arra, hogy díjat nyerhetünk, célként az volt kitűzve, hogy a zsűri megvételre tartsa érdemesnek a tervet, és ez teljesült is. Persze volt olyan is amikor egyértelműen nyerni szerettünk volna, de nem sikerült, például a pécsi koncertterem pályázatán. Az csalódás volt.

De mondok egy ma már anakronizmusnak, de inkább hihetetlennek tűnő példát is. 1978-ban ötezer (!) forintos jutalmat tűztek ki a Középület Tervezőnél (Közti) a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem rekonstrukciós tervezésének felvállalásáért. Frissen kinevezett műteremvezetőként versenytárs nélkül jutottam az általam páratlannak tartott feladathoz, amelyet mások nem értékeltek. Az ezt követő tízéves tervezési - építési folyamat pályám legmaradandóbb élményei közé tartozik.

Mára gondolom jelentősen megváltozott a helyzet. Mennyire nyomja rá a bélyegét a válság az építészszakmára, a munkalehetőségekre?

- Abszolút mértékben. Nem túlzás, ha azt állítom, hogy alig van munka, mindenki fut a lehetőségek után. Már - már kenyérharc van. Ezt tükrözi az a tény is, hogy a Nemzeti Múzeum bővítésére kiírt pályázatot 82-en vették meg, és 61-en be is adták a terveket.

Egy ilyen nagyságrendű pályázat megnyerése egyáltalán behozza a ráfordításokat?

Talán meglepő a válasz, de pénzügyileg nem. Ha a legszűkebben számolom a stúdió költségeit, akkor is 12-15- millió forint között költöttünk a tervek kidolgozására, az első díj pedig 6 millió forinttal jár. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy az első díjjal jár az építési engedélyekhez szükséges tervek elkészítése és a további tervezés is, ami viszont már rentábilissá teszi a pályázati részvételt. De csak azzal együtt.

 

A Nemzeti Múzeum tervezett utcai frontja

 

Ha úgy tekintjük, hogy rajtunk kívül 60 pályamű érkezett, úgy ők biztosan "ráfizettek" a munkára. Másik metszete a kérdésnek, hogy a Nemzeti Múzeum pályázatán egy megvétel is minősített eredménynek számít. Kimondható itt is, hogy nem minden mérhető pénzben.

Ezek szerint egy kezdő, tartalékokkal nem rendelkező vállalkozásnak semmi esélye, hogy betörjön a piacra és megkapaszkodjon?

- Azt nem mondanám, hogy semmi esélye nem lenne, de tartalékok nélkül tényleg korlátozottak a lehetőségek. Küzdelmes pálya ez, az állítható. Néhány éve a Roosevelt téri "spenótház" helyére egy ténylegesen fiatal, kezdő csapat pályaművét ítélte a legjobbnak a zsűri, tehát van erre is példa. De sok fiatal, tehetséges csapat startol ma a pályázatokon. És eredménnyel.

De a valóság mégis az, hogy a tervező vállalkozások az életben maradásukért küzdenek, és ez alól a Mányi Stúdió sem kivétel. Nem titok, hogy nem veszek fel fizetést a vállalkozásból - nyugdíjas vagyok -, örülök, hogy a költségeket és a munkatársaimat korlátozottan fizetni tudom. Stratégiai célom a törzs megtartása.

A helyzetet mi sem jellemzi jobban, hogy idén az első négy hónapban még mindig 17 százalék volt az építőipar visszaesése. Kérdem, hová zuhanhat még a teljesítmény, ami persze azt is jelenti, hogy kevesebb tervezésre, tervrajzra van szükség. Van-e szükség egyáltalán a nagy közösségnek tervezőkre?

De itt van a Nemzeti Múzeum bővítésének terve, a kivitelezés jó esetben 2014-ben indulhat, ugyanis akkor kezdődik egy új periódus az uniós források lehívásában.

Nagy tisztesség a pályázat megnyerése, de most az a feladatom, hogy hámba fogjam magamat, szót értsek másokkal és kitűnően teljesítsek.

Eddig olyan nagy beruházások kerültek szóba mint a Nemzeti Múzeum, a Nemzeti Színház, vagy a Közgáz a 80-as években. Nem jelenthet egérutat, lélegzethez jutást kisebb volumenű tervek elkészítése? A Mányi Stúdió nem tervezhetne például családi házakat? 

- Pusztán szakmai ambícióból, családi - baráti - szűk ismerősi körben tervezünk, és ennek az önkorlátozásnak több oka is van, aminek megértéséhez el kell oszlatni néhány tévhitet. Azt például, hogy egy színvonalas családi ház, nyaraló, vagy társasház megtervezése sem kisebb feladat, mint egy középület tervezése.

 

Befednék a belső udvart

 

A Lajtától Nyugatra ezzel tisztában is vannak, és teljesen elfogadott, hogy egy tényleg egyedi, minőségi terv a ház bekerülési árának akár 15 százalékát is elérheti. Nálunk viszont úgy gondolkodik a megrendelők zöme, hogy az ár 1 százalékából lenne jó megúszni a tervezést, engedélyezéssel, részletes kiviteli terv készítéssel együtt.

Egy 50 milliós háznál ez 500 ezer forintot jelentene, ha egyáltalán.... Annyiból pedig szakmai tisztességgel nem megy. Közben nem veszik észre a megrendelők, hogy nincsen drágább az olcsó tervnél, tervezőnél.

Az olcsó terv ugyanis általában hiányos is. Nem ad megfelelő támpontokat a kivitelezőnek, s a megrendelő sem tudhatja belőle, hogy mit kérjen számon az építőkön.

Ez pusztán anyagi kérdés?

- Megítélésem szerint nem, inkább annak a következménye, hogy nálunk nem alakult ki az az üzleti kultúra, amelyben az a természetes, hogy például egy családi ház megépítésekor is partnerek szerződnek egymással. Tehát nem arról lenne szó, hogy nálam a pénz, azt csinálok, amit akarok.

Ezért tartunk ott ahol, ezért olyan silány az ország építészeti arculata. Nem vált a kultúra részévé, hogy a megrendelő rangját emeli, ha színvonalas házat építtet magának, ami pedig elképzelhetetlen minőségi tervezés nélkül.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK