Évszázados rutinunk van a kuncsorgásban

Népszövetségi kölcsön, hét évig Magyarországon tartózkodó amerikai pénzügyi felügyelő, szovjet és kínai segítség - a múlt században számos előzményük volt a mostani IMF-es hiteltárgyalásoknak. Sőt, arra is akad példa, hogy a segítségnyújtásnak a maihoz hasonló feltételei voltak. Kihez fordultunk az elmúlt 100 évben, ha elfogyott a pénzünk?

Kedden megkezdődtek a Magyarország és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) közötti, régóta húzódó tárgyalások. Magyarország nem először próbál nemzetközi finanszírozó partnereket találni. Az 1920-as években súlyos engedményeket kellett tennie az ország vezetésének a nemzetközi kölcsönök megszerzéséhez, az 1930-as években pedig a hitelek, államkötvények törlesztésének átütemezéséhez.

Magyarország 1924-ben lépett ki először a nemzetközi pénzpiacokra, ehhez azonban jelentős támogatásra volt szüksége. Az ország vagyona ugyanis a húszas évek elején még mindig zálog alatt volt, mivel a győztes nagyhatalmak ki akarták védeni az első világháború után, hogy Magyarország a vagyonának elkótyavetyélésével teljesítse jóvátételi kötelezettségeit.

Belső erőforrás, az áfa

Minthogy ez a zálog akadályozta a normális pénzpiaci hitelfelvételt (senki nem adott volna kölcsön egy olyan országnak, amelyik nem tud valamiféle garanciát adni ellentételezésként), a húszas évek elejének pénzügyminisztere, Hegedüs Lóránt kidolgozott egy "belső erőforrásokon alapuló szanálási tervet" az infláció sújtotta magyar gazdaság talpra állítására - írta Ormos Mária történész, a Rubicon történelmi folyóirat júniusi számában megjelent cikkében.

A belső erőforrás ebben az esetben az áfa, vagyis az általános forgalmi adó bevezetését jelentette - erre Hegedüs utóbb büszke is volt, hiszen új intézményt honosított meg, méghozzá tartósan, Magyarországon. Ám a kivetett vagyonadó alkalmazását az akkori uralkodó elit meghiúsította, "elszabotálta". A tervezett 24 milliárd koronás adóbevételnek csak a töredéke jött össze. (Manapság megint felvetődött az ingatlanok, illetve a nagyobb vagyonok megadóztatása, de ezt elutasítja a kormány.)

A megoldás: a Népszövetség

Mindezek után 1924-ben csak a külső segítség maradt mentsvárként a miniszterelnöknek, Bethlen Istvánnak. Ám a külföldi hiteleket nem volt olyan könnyű megszerezni, mint ahogy a kormányfő gondolta. Kiderült, hogy nemcsak a franciák és a kisantant (Románia, a délszláv állam és Csehszlovákia) politikai ellenállását kell legyűrni, hanem meg kell nyernie az angolszász pénzügyi körök támogatását. Az angolok úgynevezett népszövetségi kölcsönt javasoltak, vagyis a korabeli IMF-hez irányították Magyarországot. Valójában a Népszövetség az ENSZ elődje volt inkább, de ekkoriban ennek a szervezetnek a garanciája elegendő volt ahhoz, hogy a zálog által megbéklyózott Magyarország kiléphessen a nemzetközi pénzpiacokra (itt aztán részben az angolok jegyezték le a magyar államkötvényeket).

A sikerhez azonban szükség volt egy független jegybankra is. A kölcsön fejében kellett ugyanis létrehozni a Magyar Nemzeti Bankot. Ehhez a jegybanknak még az alaptőkéjét is előírták a kölcsöntárgyalások során (30 millió aranykoronáról volt szó), s azt is, hogy a bankok bankjának mentesnek kell lennie minden politikai befolyástól, és minden gazdasági réteget képviselnie kellett.

A nyugati hitelezők ugyanis addig nem látták a pénzüket biztonságban, amíg a magyar pénzügyminisztérium irányítása alatt álló Magyar Királyi Állami Jegyintézet helyettesítette a jegybankot. A helyzet így emlékeztetett a maira, amikor az elmúlt hónapokban az Európai Unió szabott feltételeket a magyar kormánynak az MNB függetlenségének szavatolására.

Bankcsőd miatt kerültünk újra bajba

Végül is Ormos szerint a népszövetségi kölcsön lehetővé tette 250 millió aranykorona értékű, húszévi lejáratra szóló hitel felvételét, és kimondta, hogy a költségvetési egyensúly helyreállásáig a magyar pénzügyeket a Népszövetség által kiküldött ellenőr kíséri figyelemmel. A büdzsé egyensúlya - ezt Ormos szerint Bethlen is megértette - azért is fontos volt, mert másképp nem függesztették volna fel az ország vagyonát terhelő zálogot, és nem sikerült volna elnyerni a külföld bizalmát sem Magyarország iránt.

A népszövetségi ellenőrzést Romsics Ignác nemrég megjelent Magyar sorsfordulók 1920-1989 című könyve szerint maga a Népszövetség enyhítette 1926-ban, miután a gazdaságot Bethlenék sikeresen szanálták. Ez a siker azonban nem sokáig tartott. Hamarosan, 1929-től kitört a nagy gazdasági világválság, Magyarországot viszont 1931-ben elsősorban a bécsi Creditanstalt, a Rothschildok ausztriai leánybankjának a csődje hozta nehéz helyzetbe. Ekkor az egész térség iránt megingott a hitelezők bizalma, elkezdték kivonni a forrásaikat Kelet-Közép-Európából.

A magyar kormány előbb 1931. július 13-án háromnapos bankzárlatot rendelt el, majd az arany- és devizakészletek további apadása miatt 1931. december 22-én teljes transzfermoratóriumot hirdetett. Ez minden külföldre szóló kifizetés megtiltását jelentette. 1931-ben, a gazdasági világválság közepén nem bírta tovább a nyomást az ekkor már tíz éve regnáló, Bethlen István gróf vezette kormány sem, kénytelen volt lemondani. Ekkoriban kellett az 1924-ben kibocsátott államkötvényeket, pontosabban azok törlesztését is átütemeznie az országnak.

Hét évre kaptunk biztost

Így 1931-ben megint a korabeli IMF-hez fordultunk. Hét évvel később a Pesti Hírlap így emlékezett erre a korszakra: "Magyarország 1931-ben maga kérte pénzügyeinek népszövetségi ellenőrzését, mert a világgazdasági válság kitörése olyan helyzetet teremtett nálunk, hogy sem az állam, sem a magángazdaság nem tudott külföldi fizetési kötelezettségeinek eleget tenni".

A Népszövetség másodszor 1938-ban szüntette meg Magyarország közvetlen pénzügyi ellenőrzését. Ekkor távozott ugyanis az amerikai Royal Tyler, aki a Pesti Hírlap korabeli cikke szerint "hét éven keresztül biztosi minőségben az ország pénzügyi gazdálkodását kontrollálta". Ezután azonban az akkori magyar kormány, a Darányi-kabinet ismét figyelmen kívül hagyta a takarékossági szempontokat, és 1938-ban meghirdette a győri programot, ami az ország felfegyverkezését jelentette.

A szovjetek is hiteleztek minket

Az ország kiszolgáltatottsága a negyvenes-ötvenes években, a második világháború után sem szűnt meg, a negyvenes évek második felétől azonban már nem a nyugati hatalmak, hanem a Szovjetunió volt az úr. A legszélsőségesebb helyzet az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után következett be. Amikor szovjet páncélosok ültették Nagy Imre törvényes kormánya helyére Kádár Jánosékat, nemcsak a politikai támogatás hiányzott az új kabinet mögül - Moszkva szinte lélegeztetőgépen tartotta magyar bábkormányát.

Kezdetben nem is pénzügyi segélyről volt szó, hiszen Magyarország gazdasága megbénult a forradalom leverése után, tehát a szovjet áruszállításokkal tartották fenn bizonyos ágazatokban az ellátást 1956 végén, 1957 elején. Aztán 1957 tavaszán Moszkvában döntöttek egy hatalmas, egymilliárd rubeles kölcsön megadásáról - derül ki Honvári János archivnetes cikkéből. Honvári szerint Kádárék 1956 végén Nyugaton is próbálkoztak dollárhitel felvételével, de ekkor még határozottan elutasították őket.

Kádár János és Leonyid Brezsnyev Budapesten

Később is szorult még keleti segítségre az ország, ám a hetvenes évektől megkezdődött egy újabb eladósodási hullám, ezúttal nyugati irányba. Devizatörlesztéseink az olajválságok és az akkoriban sokat emlegetett "cserearányromlás" miatt a hetvenes években egyre nehezebbé váltak, így 1979-ben és 1982-ben is csak kis híján sikerült elkerülni az államcsődöt. (A cserearányok romlása durván leegyszerűsítve azt jelentette, hogy az általunk gyártott áruk egyre olcsóbbak lettek, míg a számunkra szükséges importcikkek drágultak.)

Kilincselés helyett IMF

Harminc évvel ezelőtt, 1982-ben következett be egy utóbb döntőnek minősíthető pénzügyi fordulat, amely az ország nyugati függőségét erősítette még jobban: Magyarország május 6-án csatlakozott a Nemzetközi Valutaalaphoz.

Az IMF szakértői delegációja szinte rögtön, május 18-án megérkezett Magyarországra. Azokban a pillanatokban Budapesten már nagyon várták a Valutaalap küldöttségét: 1982 áprilisától Tímár Mátyás és Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke és alelnöke kilincselt a nagy európai (jegy)bankoknál Magyarország fizetőképességének fenntartásáért, kisebb-nagyobb átmeneti hitelek folyósításáért. Ezt a szinte napi alkudozást váltotta ki az IMF megnyugtató hitele, olvasható Honvári János és Torda Csaba cikkében az Archivnet levéltári portálon.

Az IMF-belépéshez szükséges pénzt Kína adta kölcsön Magyarországnak. Ezt szintén Fekete János nevéhez szokták kötni, állítólag az ő személyes kapcsolatai is közrejátszottak a Pekingből érkezett segítségben. A belépés előtt Kádár János tárgyalt a Szovjetunióban, de 1981-es megbeszélései során kiderült, hogy Moszkva ezúttal már nem segít a finanszírozási nehézségek áthidalásában, mint ahogyan 1979-ben. Így Magyarország azóta is elsősorban a nyugati hitelezőkre támaszkodik, a nemzetközi szervezetek közül pedig leginkább az EU-val és az IMF-fel egyezkedik az ország finanszírozásáról.