Mit szeretsz a legjobban a munkádban?

Te mit szeretsz a legjobban a munkádban?
Vágólapra másolva!
Már attól is jobban fogod szeretni a munkádat, ha csak felteszed ezt a kérdést. Ha pedig rendszeresen felteszed (és akár meg is válaszolod), akkor a kérdés csodákra képes!
Vágólapra másolva!

A kérdést nap mint nap feltehetjük, még ismeretleneknek is, kísérletként vagy rutinból. Mindig örülni fog neki, aki hallja, mindig jobb lesz a kedve, mint két perccel azelőtt. Nem feszítjük tovább a húrt, mert teljesen hétköznapi szófűzésről van szó, így hangzik:

Csak kíváncsiságból kérdezem: mit szeretsz a legjobban a munkádban?

Mivel a kérdés valójában beugratós, azonnal mozgásba hozza az agyat. Olyan nincs, aki ezt elutasítja. Olyan nincs, hogy valaki ne találna semmit. Mivel rá vagyunk kényszerítve a pozitív válaszra, szinte mechanikusan működik. Az elme, ha kérdésbe botlik, automatikusan keresi a választ. Pardon: megkeresi. Tehát nincs az a szürke, elnyomó, önsajnálatot gerjesztő, robotikus – mert persze átmeneti – állás, amelyben az érintett ne találna hirtelen három-négy előremutató részletet, szerethető apróságot. Az ellenkezője is működne – mit utálsz a legjobban az állásodban –, de azt nem ajánljuk.

Te mit szeretsz a legjobban a munkádban? Forrás: Flickr user Bakokojp

Ne kerteljünk, az emberek imádják, ha számít a véleményük. Nagyon könnyű pozitívvá válni akkor, ha komoly érdeklődésbe botlunk. És ha egyenesen arra kérnek valakit, vegye a kezébe a mikrofont, még ravaszul alkalmat sem kell találnia arra, hogy végre saját magáról beszélhessen. Alapvetően mindenki kedvenc témájáról.

A kérdés ráadásul továbblép, olyasmi is kiderül belőle, amire eredetileg nem vonatkozott. Például ha a munkánkra afféle csak-munkaként tekintünk. Ha állás, nem pedig hivatás, feladatsor, nem misszió, gazdasági megoldás, nem önkifejezés. Előállhat az a helyzet is, hogy a napi elfoglaltságról, amelyben, legalábbis úgy hisszük, csak a pénzszerzési lehetőséget látjuk, kiderül egy rakás szerethető rész. Egy biztos, elgondolkodni és tisztába jönni ezekkel a dolgokkal nagyon hasznos, újra- meg újragondolásra is érdemes. Valahogy erre a kérdésre – magic...! – az egy darab válasz a legritkább.

A probléma

Természetesen ahány munka, annyi változat a feleletre, de azért maga a kérdés kirajzol egy relatíve stabil slágerlistát. Az első helyen állnak azok a szempontok, amelyek a suhanást, az olajozott előrehaladást erősítik: ha a munka érdekes, ha a munka sokféle, ha a munka rejt valami kiszámíthatatlanságot, tartogat meglepetéseket.

Ennek valamivel szofisztikáltabb változata a kihívás. Az életben a problémákra az ember ritkán gondol barátként. Ám ami egy-egy problémamegoldás után kapja és önti el, azért bármikor érdemes felkelnie. Az úgynevezett munkahelyi problémák azért speciálisak, mert egyrészt nem ellenségesek, másrészt kiszámítható rendszerben jelentkeznek. A feladat abban különbözik a gondtól, hogy mindig látszik a vége. Mi pedig hamar ráébredünk, ha van hozzá kanalunk, az nem teher, hanem lehetőség. A kihívásra van ötletünk, a problémára van megoldásunk, olyannyira, hogy meg is tudjuk fordítani az irányt: könnyen eljutunk odáig, hogy ezért a zsibongató elégedettségért már egyenesen keressük és szeressük a hiányos vagy elrontott helyzeteket. Ide nekünk a problémát, hadd legyen okunk jobb szakembernek, jobb kollégának, jobb embernek érezni magunkat öt percen vagy néhány órán belül.

Ugyanennek a szempontnak csúcsvariációja egyfajta küldetéstudat. Vagyis amikor a munkánk révén arról kapunk visszajelzést, hogy valamicskét javítottunk a világon. A képességeink és a helyzetünk arra teremtettek alkalmat, hogy létrehozzunk valami újat, fontosat, vagy segíthessünk ott, ahol kell. És az is ide tartozik, amikor élvezzük, hogy nap mint nap tanulunk valami újat. Mert tanulni jó, a mondást meg a jó papról, ugye, belénk égették gyerekkorunkban.

The boss

Majdnem mindenkinek, aki szereti a munkáját, fontos a jó főnök. A gondolat fordítottja is igaz: az a felettes, aki stresszben tartja a légkört, azt a munkát is képes tönkretenni, amelyért – klasszikussal szólva – millió lány ölni volna képes. Tulajdonképpen kijelenthetnénk, hogy már az is jófejségnek számít a menedzsment részéről, ha nem nehezíti feleslegesen a beosztottjai napjait, de nem jelentjük. Az a minimum. Az alkalmazott olykor hajlamos elfelejteni, tökéletes főnök nem létezik, panaszkodni meg bárkire lehet, csak nem mindig érdemes. A legtöbb munkavállaló íratlan szabálynak gondolja, hogy a főnöke legyen kifejezetten és feltűnően emberséges, méltassa a teljesítményét, a képességeit, dicsérje, ha van rá oka, ne spórolja ezt le a napból, legyen pontosan tisztában annak részleteiel, hogyan teszi oda magát az embere mind rövid, mind hosszú távon. Ennek egyébként megítélése is az íratlan kódex egy paragrafusa. Tekinthetjük úgy, hogy jár nekünk, de lehetünk érte éppenséggel hálásak is.

Többiek?

Megkerülhetetlen. Az ember társas lény, és ha a munka csapat-, nagyon nem mindegy, kikkel van összezárva reggeltől késő délutánig. Fölösleges, kissé éretlen és rengeteg káros következménnyel járhat, ha elbillen a mérleg az érzelmi részvények javára, elvégre ők, a többiek, nem a családunk, ők a munkatársaink. De azért egyikük sem a villamoson állt mellénk. Ha a cél közös, a munkában felbukkannak a kulcs-, majd a félszavak. A félszavakat követik a belső poénok. A belső poénok közös múltra utalnak, amelyben az együttes teljesítményt átszövik a másoknak semmitmondó vagy nem is értelmezhető utalások – és kész is a közösség. Akár tartjuk a három lépés távolságot, akár már-már a barátainknak tekintjük őket, velük töltjük nappali óráink javarészét. És ha már ez adottság, hadd legyen jóérzés is. Sosem a munka helyett – az a gimnázium, hadd idézzem közös emlékezetünkbe –, de mellette azért nem rossz.

Maga a tény

Bármilyen közhelyes a megállapítás, ebben a gazdasági helyzetben hatalmas szó, ha az embernek állása van, különösen ha fehér az alkalmazás módja. Nem szürke tehát, és végképp nem fekete. Sorok szerzője is rábólintott már életében számlával sakkozó dőreségekre, ezeknek ma már a gondolatát is vérzivataros szarkazmussal kérné ki magának, és ezt ajánlja mindenkinek. A cégvezető vegye fel az alkalmazottat, vagy nem jár neki a süti. Ha csak külsős pozíciót tudnak ajánlani, akkor nem várhatják el a napi bejárást és nyolc óra monitorbámulást. Nem járhat mindenben jól a cég csak azért, mert borzasztó teher adózni. Mindenkinek, aki dolgozik, joga van örvendezni azon, hogy megszabadult annak aggodalmától, hogyan fogja eltartani magát és a családját. Az állástalanság, az alulfizetettség, a rossz kompromisszumok előbb-utóbb aláássák az önbecsülést. És igaz az ellenkezője is: ha arról kapunk visszajelzést, hogy jó helyen vagyunk, az roppantul meg tudja erősíteni.

Mellékes jók

A slágerlista elemei még a rugalmas munkaidő, az egészséges egyensúly munka és magánélet között, és léteznek olyan cégek, amelyek hajlandóak rémisztő hétszámjegyeket fizetni havonta az irodabérletért csak azért, hogy az ablakból némi zöld nézzen vissza rájuk autók és magas házak helyett.

Igen, ezeket szoktuk válaszolni. Érdekesség, hogy a fizetést, a honoráriumot és a pénz értékű, de nem pénzbeni juttatásokat elvétve, ha egyáltalán. Ehhez nem kell sem álszerénynek, sem prűdnek lenni. Még ha különösen elégedettek vagyunk is a hónap eleji mozgással a számlánkon, valahogy a „melyik a kedvenc részed” kifejezésről nem ugrik be. Arra a gondolatra maradnak az eszmei értékek.

És a legjobb, hogy az eredeti kérdés pici módosítással is működik. Elég fejben feltenni bárhol, bármikor – önmagunknak. Két kávé között, úton a munkába, egy eredményes telefon után, az ebédből visszafelé baktatva, hazafelé a buszon. Mit szeretek a legjobban a munkámban?

Ti tudjátok?

Nekem már megint működött.