Vezérigazgató: Készpénzzabáló organizmus?

Sokak szerint túlfizetettek a vezérigazgatók, mások szerint viszont óriási felelősség nyomja a vállukat, ezért megérdemlik a hatalmas bónuszokat. Nem biztos azonban, hogy a legjobban fizetett vezérek valóban a legjobb teljesítményt nyújtják, sokan vannak ugyanis, akik csődbe vitték cégüket az elmúlt 20 évben.

Vezérigazgatónak lenni

Vezérigazgató. Talán mindannyiunk fejében átfutott már ez a szó, mikor arról kérdeztek bennünket, milyen területen képzeljük el jövőbeli munkánkat, milyen pozícióban éreznénk magunkat a legjobban. A vezérigazgatók komoly döntési jogkörrel felruházott, szédületes pénzeket kereső, de ugyanakkor komoly felelősséggel rendelkező személyek, akik általában minden cégnél a legismertebb személynek számítanak. Nagyjából talán így lehetne jellemezni a sokunk által álmaink állásának tartott pozíció legfőbb előnyeit és hátrányait.

Természetesen minden vállalkozásnak szüksége van egy első számú emberre, aki a kisebb cégeknél általában a tulajdonosokkal azonos személy, míg a nagyobb cégek, például a részvénytársaságok már ún. vezérigazgatóval rendelkeznek. A vállalatok, pedig ahogy fejlődnek, ahogyan egyre meghatározóbb szereplővé válnak a piacon, úgy igénylik a jobb szakembereket, és természetesen a minél tapasztaltabb és ügyesebb vezérigazgatókat is. Érdemes hozzátenni, hogy a nagy cégeknek egy idő után már nem is egy valódi iparág specifikus szakemberre, sokkal inkább egy ízig-vérig menedzserre van szükségük, ezeket a szakembereket pedig alaposan meg kell fizetnie a vállalatoknak.

Ezzel pedig el is érkeztünk a sokak által legfontosabbnak vélt tényezőhöz, a pénzhez. Vajon mennyit is ér egy vezérigazgató? Mennyit kell fizetni ahhoz, hogy a cég első számú embere kellően lojális legyen a tulajdonosokhoz, és kellően ösztönözve legyen arra, hogy képességeinek megfelelően javítsa az üzletmenetet, a folyamatokat, és a versenytársasakat a földbe tiporva szédületes profitot hozzon a cég számára? Nos, a kérdésre talán elsőre legtöbben azt válaszolnák, minél többet! Biztos azonban hogy a legjobban fizetett vezérigazgatók egyben a legjobbak is?

„Bajnokok ligája”

Az Institute for Policy Studies (továbbiakban: elemzők) minden évben számba veszi a 25 legnagyobb fizetéssel rendelkező vezérigazgatót, és valamilyen teljesítmény alapján próbálja értékelni őket. Az elemzők idén már a 25-ik éve csinálják a felmérést, ezért összeállítottak egy listát, mely tartalmazza azt az 500 nevet, akik az elmúlt 25 év legjobban fizetett vezérigazgatói voltak (Természetesen vannak, akik többször is szerepeltek a listán, azonban az egyszerűség kedvéért ahányszor rajta voltak a TOP 25-ös listán, annyiszor számítjuk majd őket.)

Az így „keletkezett” 500 nevet több kategóriára bontották az elemzők, melyek egyfajta jelzőfokát adják a vezérigazgatók elmúlt évekbeli teljesítményének. Az elemzők az alábbi kategóriákat sorolták fel.

• Csődtömegek: Azok a vezérigazgatók, akik vagy csődbe vitték cégüket, vagy pedig csak állami mentőcsomaggal tartották azt életben.
• Száműzöttek: Azok a vezetők, akiket egész egyszerűen kirúgtak a gyenge teljesítményük miatt.
• Bukottak: A vezérigazgatók, akik vállalati „kalózkodása” több százmilliós csalásokhoz vezetett.
• A többiek, akik az előző három kategóriába nem tartoznak bele. Persze ez még nem jelenti azt, hogy vezetésükkel a sztratoszféráig szárnyalt a cégük nyeresége, vagy éppen a részvényárfolyama.

Sarah Anderson, a felmérésben résztvevő egyik elemző még annak elkészítését megelőzően megpróbálta megtippelni, vajon a három negatív kategóriában összesen mennyi nevet talál. Az elemző 15 százalékot várt, vagyis összesen 75 nevet. Az elmúlt 20 évre vetítve ezt azt jelentené, hogy évente kb. 3 olyan személy van a 25 legjobban fizetett vezérigazgató között, akik vagy csődbe viszik a céget, különféle csalásokat követnek el, vagy csak egészen egyszerűen pocsék teljesítményt nyújtanak. Nem árulunk zsákbamacskát, a valóság még ennél is sokkalta rosszabb képet mutat.

Forrás: Institute for Policy Studies

A csődtömegek

Ha csak azokat a vezérigazgatókat vesszük figyelembe, akik annyira gyenge teljesítményt nyújtottak, hogy már az USA kormányának mentőcsomagjára is szükség volt, akkor csak itt 112 nevet találunk. Ez 22 százalék, bőven több mint Sarah Anderson 15 százaléka. Igaz ugyan, hogy azért közbejött egy nagy pénzügyi válság is az elmúlt 20 évben, de aki a gazdasági és tőzsdei ciklusokkal valamennyire tisztában van, az pontosan tudja, 10-20 évenként azért elő-elő fordulnak gyengébb periódusok, így erre nem igazán lehet fogni a top menedzserek jelentős részének gyenge teljesítményét.

Sőt, még ha mosdatni is szeretnénk a vezérigazgatókat (persze nem), akkor sem lehetne kihagyni Richard Fuld történetét. Bár az ő nevével talán sokan nem találkoztak még, a Lehman Brothers már bizonyára ismerősen cseng valamennyi olvasónak. Nos, Fuld a Lehman első számú embere volt, és 2000-től 2007-ig közel fél milliárd (!) dolláros fizetést tett zsebre. Aztán csődbe vitte a Lehmant és kis híján az egész világot.

Persze nem ő volt az egyetlen, ha már bankok, akkor a Citigroup és a Bank of America vezérigazgatói is helyet érdemelnek a listán, akik csak az adófizetők pénzén menekültek meg a csődtől. Vikram Pandit, a Citi első emberének fizetését egyébként 1 dollárra csökkentették 2008-ban, mondván, ha válság van, akkor azért ne keressenek már milliókat a vezérigazgatók sem. Az más kérdés, hogy amikor Pandit 2012-ben távozott, akkor 15,5 millió dolláros végkielégítést kapott.

Fuld nem tartotta magát felelősnek a történtekért. Forrás: reuters.com

Egy valamit azonban érdemes figyelembe venni..

..mégpedig azt, hogy az állami mentőcsomag keretében szerzett részesedés a különböző vállalatokban nem tart majd örökké. A General Motors, vagy éppen a Chrysler példájából is látszik, az amerikai kormány idővel értékesíti részesedését a piaci szereplők számára, így a mentőcsomagból azért valamennyi bevétele is származik a kormánynak, a teljes hatás tehát nem tekinthető annyira negatívnak. Sőt, ezzel a kormány munkahelyeket is megőrzött, ami az adóbevételeken keresztül sokkal több pozitív hatást is eredményezett, mint amennyire az elsőre látszik. Bár ettől még a cégeket csődközelbe juttató vezérigazgatók teljesítményét nem értékelhetjük pozitívan, a teljesebb összképhez azért mindenképpen célszerűnek tartottuk megemlíteni, ha már az állami mentőcsomagokról esett szó.

A száműzöttek

A „rossz” vezérigazgatók listája itt azonban nem ér véget, meg kell emlékeznünk azokról az első számú emberekről is, akik ámokfutásának végét inkább nem várta meg a menedzsment, és vagy lemondásra kényszerítette, vagy egész egyszerűen kirúgta őket. Az 500 vizsgált helyből 72-őt szereztek meg e „nívós” kategória képviselői. Persze valamennyi összefonódás van az előző kategóriával, de a két kategória együtt már 151 helyet tesz ki, ami több mint 30 százaléka az 500 kiadó helynek.

Nyilvánvalóan könnycseppet értük sem feltétlenül kell hullajtanunk, az átlagos végkielégítés az ő esetükben ugyanis 47,7 millió dollárt tett ki. Sőt, 5-en közülük valósággal a süllyedő hajót hagyták el, olyan cégeknél dolgoztak ugyanis, melyek ma már nem is léteznek. Végezetül pedig érdemes megemlékezni azokról is, akik végkielégítése ténylegesen mesebeli összegnek számított.

• Eckhard Pfeiffer (Compaq) – 416 millió dollár
• Hank McKinnell (Pfizer) – 198 millió dollár

Aki az ő történetükre részletesen is kíváncsi, az egyébként itt érheti el a teljes elemzést.

A bukottak

A végére hagytuk azoknak a vezérigazgatóknak a listáját, ahová felkerülni egyértelműen nem dicsőség. Az még talán megmagyarázható, hogy egy agyonfizetett vezérigazgató csődbe visz egy céget, hiszen ha jobban belegondolunk, akkor a gazdasági válság értelemszerűen nem csak kicsi, hanem a nagyobb cégeket is érintette, melyek vezérigazgatói „magától értetődően” többet kapnak, mint a kisebb vállalatok első számú emberei. Így a nagy számok törvénye alapján azért az előfordulhat, hogy olyan cég is érintve van a válság által, ami igen csak nagynak számít.

Azt viszont már nem igazán lehet megvédeni, aki különféle csalásokat követett el az elmúlt 20 évben, márpedig ilyen eset is előfordult, és nem is kis mennyiségeben. Ha nem számoljuk az előző két kategória szereplőit, akkor további 19 vezérigazgató található meg a listán, akik összesen több mint 100 millió dolláros kártérítést voltak kénytelenek fizetni. A listára való kvalifikáció viszonylag sok eszközzel elérhető, vannak itt számviteli csalások, különféle opciók vissza dátumozása, szerződési csalások, bennfentes kereskedés, stb. Talán a legismertebb vezérigazgatók ők a listáról:

• Kenneth Lay (Enron)
• Dennis Kozlowski (Tyco)
• Lawrence J. Ellison (Oracle)
• Craig R. Barrett (Intel)

Természetesen a Compaq és Pfizer vezér történetéhez hasonló finomságok a korábban említett linkben megtalálható az ő esetükben is.

Forrás: Institute for Policy Studies, Investor.hu

Bónusz kategória

Látszólag kész vagyunk, végig mentünk azokon a kategóriákon, amelyek a vezérigazgatói teljesítmények, vagy éppen azok hiányának kiváló fokmérői. Ez alapján akkor sommásan azt kell mondani, van az 500-ból 189 olyan hely, melyet rosszul teljesítő vezérigazgatók foglalnak el, vagyis következtetés: Legalább 189 név nem érdemelte meg, hogy ilyen magas összegekkel gazdagodjon.

Itt azonban érdemes lehet megemlíteni, hogy az adófizetők nem csak azoknak a vezérigazgatóknak a mesés fizetéséhez „járultak hozzá”, akik állami mentőcsomagot kaptak, hanem azokéhoz is, akik különféle kormányzati megbízások eredményeként folyamatosan részesülnek az államkasszából. A legjobban fizetett vezérigazgatók listáján ugyanis olyan cégek első emberei is megtalálhatóak, mint például az IBM, a General Electric, a Lockheed Martin, a Honeywell, vagy éppen a United Technologies. Ők öten az utóbbi 20 évben egyébként 671 milliárd dollár értékben kaptak kormányzati megrendeléseket, és vezérigazgatóik 62 helyet foglaltak el a lehetséges 500-ból.

Ami pedig már csak hab a tortán, hogy az amerikai adójogszabályok eredményeként valamennyi vezérigazgató megkapja az „adófizetők támogatását” fizetéséhez, a teljesítmény arányos bónuszok ugyanis nem tartoznak a különféle korlátozások alá. Így hiába hoztak szigorú intézkedéseket 1993-ban az 1 millió dollár feletti fizetésekre, a hirtelen megszaporodó teljesítmény arányos kompenzációkkal a cégek kijátszották ezt a kiskaput.

Összességében tehát az adófizetők nagymértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy az USA legjobban fizetett vezérigazgatói ilyen mesés összegeket kereshessenek. Az pedig, hogy cserébe milyen teljesítményt nyújtanak, meglehetősen érdekes képet mutat, a legnagyobb összegeket kereső vezérek ugyanis nagyjából 30-40 százalékban csődökhöz, botrányokhoz vezetik a cégüket, illetve rúgatják ki magukat. Ettől még azonban haszontalan pénznyelőnek nevezni a túlfizetett vezérigazgatókat igen csak merész kijelentés lenne, hiszen csődök és botrányok nem csak a legnagyobbaknál fordulnak elő, ám hatalmas sajtóvisszhangot azonban főleg ezek az esetek kapnak. Ezzel együtt viszont az is tény, a vezérigazgatóknak még van mit javulniuk a teljesítmény terén, ha nagyobb társadalmi elfogadottságot szeretnének szerezni, legalábbis a fizetésüket illetően.