Hogyan lettek vállalkozók a vándoriparosok?

2014.06.25. 11:32

A Néprajzi Múzeum Megvetés és önbecsülés című kiállítása a régi vándormesterségeket mutatja be. Azaz egyes mai kis- és középvállalkozók előképeit.

Igaz történet üstfoltozóról, drótostótról, teknőscigányról – Szuhay Péter kurátor szerint az alcím szándékosan utal a Szentivánéji álomra. A fennmaradt ábrázolások, tárgyak, a korabeli beszámolók szerint az akkori vándorló közösségek teljes mértékben összeforrtak a foglalkozásukkal. Adatok a 18. század végétől állnak rendelkezésre, ebben az időben az összetett címből még teljes mértékben az első szó bélyegezte a munkaközösségeket. A háromszáz évvel ezelőtt élt vállalkozó definíciója tehát az, aki a letelepült, konszolidált, önellátó, már valakivé vált embereknek házról-házra vándorolva, a társadalom perifériájáról egy pillanatra el nem mozdulva szolgáltatást nyújt.

A mobil termelő és kereskedő életmódnak három típusát különbözteti meg a történész. A vándoriparosok körülbelül 25 kilométeres körzetben naponta gyalogoltak vásárlótól vásárlóig, ennek tipikus példája a köszörűs. A második eset, hogy van lakóhelye, de onnan évekre elköltözve dolgozik, azaz házal, ez jelenik meg a drótostót életformájában. A harmadik típus az, akinek nem volt lakóhelye, de napról-napra, évről-évre egyre messzebb vándorolva erre nem is törekedett – ők voltak például a teknőscigányok. Amikor elfogyott a piacuk, felkerekedtek, és kezdték elölről egy másik településen.

Faluzó kompánia

A mesterséget az úgynevezett faluzó kompánián belül adták tovább nemzedékről nemzedékre. Ellentétben a közhiedelemmel, ezek munkára szerveződött közösségek voltak, a vajda pedig konkrétan menedzserként járt el: ő szerezte be a nyersanyagot, ő kerített piacot, ő tárgyalt a megbízóval, azaz az urasággal. Egészen a 20. század elejéig az volt a jellemző, hogy fél-két évre szerződtek, maradtak, majd tovább álltak. Orsós István faluzó kompániája például 1880 körül indult el Szatmárnémetiből. 1914 körül értek Kassára, 1927 táján Miskolc-Szécsény közelébe, a harmincas években a fővárosba, hogy azután megérkezzenek Kalocsára 1940-ben, ahol vélhetőleg szétszéledtek, vagy letelepedtek és életformát váltottak.

A jobb oldalon Josef Stalmach A kis drótos, a dzarek című festménye, 1923Fotó: Origo

A kéményseprés kezdetben esetleges munka volt, csak akkor vált rendszeressé, amikor a felgyülemlett korom tűzesetekhez vezetett, és a városokban rendeletben előírva kötelezővé vált. Magyarországon a 16. század kezdete óta van nyoma, akkoriban olasz vándormesterek végezték a füstfaragást. Sokáig lenézettnek számított a mesterség, pedig a kéményseprőnek bátornak, erősnek, és akrobatikusan ügyesnek kellett lennie, térdét, sarkát, vállát használva közlekedett és kaparta a falról a kormot ott, ahol a falubeli hiedelmek szerint a boszorkányok is jöttek-mentek, ráadásul tetőtől-talpig feketében. A falusiak egyszerre féltek tőlük és kívánták, hogy szerencsét hozzanak nekik.

Fizetségként csak az igazán munkás, nagy darabokért kaptak pénzt a kézművesek. A vállalkozói honorárium leginkább egy étkezés volt – igaz, a jóllakottságig –, vagy ha üreges tárgyat adott át a mester, annyi gabona, amennyi belefért. Ebből következik, hogy nem is nagyon adóztak, a parasztok által megtermelt fölösleget szívta fel a szektor, nemzetgazdasági hasznot pedig annyiban hoztak, hogy megkímélték a háztartásokat a fölösleges kiadásoktól.

Fotó: Origo

A kiállítás egyik molinóján forrás nélküli idézetek árnyalják a képet, az üstfoltozóról például azt olvashatjuk, hogy mivel foltoz és kiegyenget, „ezáltal a gazdasszonyok takarékosságának egyik hatalmas előmozdítójává lesz”. A drótozásnak „Rovne a szülőhazája, a felvidéki ínség és nyomor tették azzá” – ezzel együtt, úgy tűnik, kifejezetten jövedelmező döntés volt drótosnak állni, még ha a szakma presztízse véleményes is maradt: „Trencsén megyében egy faluban sem kering annyi készpénz, mint itt, és sehol annyi nyelven nem beszélnek. Más tájakon a rowneieket tolvajoknak és zsiványoknak tartják.”

A korabeli mesteremberek között erős a céhes összetartás, ám a versenytársakat igyekeztek elüldözni az aktuálisan elfoglalt piacuk területéről, állítja Szuhay Péter. Az pedig, hogy a vándoriparos nem adózott, talán szerepet játszott Mária Terézia erős letelepítési törekvéseiben is. Az uralkodó azzal kívánta támogatni a Monarchia érdekeit, hogy a kézműveseknek kötelező regisztrációt írt elő, valamint adó- és hadkötelessé tette őket.

Az identitás pillére

Úgy fest, a helyváltoztatásból és a bizonytalan piacokból annak is elege lett, aki magát a foglalkozást meg akarta tartani. Belőlük lettek az élelmes gyárosok, akik iparággá emelték a munkát: építettek egy üzemet, majd a futószalag mellett csinálták azt, amit az apjuk, a nagyapjuk, és minden felmenőjük évszázados távlatban, végül alkalmazták a saját kollégáikat.

Fotó: Origo

Azzal párhuzamosan, hogy Poroszországban már 1850 előtt műhelyek jöttek létre, a Monarchiában megjelent ugyanez kis- és középvállalkozás formájában. A drótosság bádogossággal egészült ki, a manufaktúrák bővültek, a maroknyi helyett több száz munkás haszonnal dolgozott, a magasabb kereset jobb életszínvonalat eredményezett, és nem volt ismeretlen a korabeli marketing sem: katalógusokkal, reklámmal, házaló ügynökökkel igyekezték meggyőzni a lakosságot a minőségről.

Trianonnal eltűntek a drótostótok, helyüket átvették a hutások, az ötvenes években pedig felszippantották a kézműveseket az állami gazdaságok és téeszek. A szlovák nemzeti mozgalom megragadta a drótosság történetét, és azzal, hogy a nemzeti öntudat egyik pillérévé tette, felülírta az előjelét. A cigány vándoriparosság a 20. század végén éledező cigány értelmiségi mozgalomnak köszönhet hasonló színváltást.

Szuhay Péter szerint a kitörésnek még mi is szemtanúi vagyunk: hogy a megvetés önbecsülésre váltson, tulajdonképpen most történik.