Attól, hogy lisztérzékeny, még lehet ínyenc

2014.09.27. 18:55

A főváros hetedik kerülete sok mindennek szűkében van, de ebédre szakosodott éttermeknek biztosan nem. A körút egyik így is forgalmas és zajos mellékutcájában működik egy, amelyik szinte a nyitás pillanata óta vezeti a keresőtalálatokat a maga profiljában: száz százalékban gluténmentes étlapjával és környezetével.

A blogger és a vendéglátós találkozása

Hadarik Rita tavaly júniusig álmában sem gondolt vállalkozásra. Juhász Krisztina egész életében mást sem csinált. Rita mindig is főzött, a nagy magyar gasztroláz első hullámában indította el weboldalát, a Rita konyháját, és úgy képzelte, az a marketing kikövezett útja, ha egyre gyakrabban forog a neve női magazinokban. Krisztina ősvendéglátós család sarja, a szülei már a nyolcvanas években birkacsárdát vittek, a félmaszek korszakban gebineztek, kocsmájuk volt, éttermük, kiváltották egy ÁFÉSZ üzemeltetési jogát, cukrászdát nyitottak, neki magának volt szoláriumszalonja, zoknikötő műhelye, GSM-boltja. Rita egy tanfolyamán ismerkedtek meg, ahol Kriszta kenyérsütés közben arra gondolt, ha valakivel éttermet nyitna, csakis Ritával tenné: „Én szenvedélyes szervező vagyok, létrehozni és irányítani szeretek, Rita pedig igazi szakács, aki minden receptjét élvezettel találja ki. Biztos voltam benne, hogy ez a kettő sokra mehet együtt.”

Hat hét alatt hozták tető aláFotó: Szabó Gábor - Origo

Teremtsünk magunknak munkahelyet

Hogy mindkét nő anyuka, önmagában akadálypályát csinál az elhelyezkedésből, Rita és Kriszta ráadásul magas elvárásokkal nehezítette meg a saját dolgát. „Én önálló voltam világéletemben, nekem a főnökség áll jól, nem is tudnék beilleszkedni egy közösségbe alkalmazottként – meséli Kriszta. – Ahol meghallották, hogy több üzletet is vezettem, elriadtak, túl magasra pozícionáltak. Nekem kínszenvedés lenne beállni valahová.” „Én pedig, kicsit földhöz ragadt módon, biztos voltam benne, hogy belebuknék – így Rita. – De 2012 telén egyedülálló anyaként már a csodában kellett bíznom, vagy úgy dönteni, hogy mindennel szakítok, ami gasztronómia, mert sem a sok interjúra, sem a vendégszereplésre tévés főzésekben nem lehet hosszú távon építeni. Közben pedig, akármilyen furcsán hangzik, évek óta küzdöttem magamban azzal, hogy tulajdonképpen félek a pénztől.”

És akkor a tőke kiszállt a fehér Merciből

Ritának sem tartaléka nem volt, sem olyan rokona, akitől kölcsönkérhetett volna. „Mégis anyukámhoz fordultam, legalább egy ötlettel segítsen, meg a kapcsolati tőkéjével, annyi embert ismer – folytatja. – Ettől kezdve minden felgyorsult. Valóban megszerezte a fodrásza egy bróker telefonszámát, egy rettentően magabiztos, csinos, erőt sugárzó nőét, aki valami csoda folytán be tudott illeszteni minket a drága idejébe. A megbeszélt napon bringával, sortban, csatakosan vártuk, ő pedig kiszállt egy vadonatúj fehér Mercedesből. Akkora volt a kontraszt köztünk, hogy tudtam, ha ő nem segít, akkor senki. A beszélgetés végén összemorzsolta az ujjait az orra előtt, és azt mondta: 'Én szeretem a pénzt. Hamarosan ti is szeretni fogjátok!' Két héttel később megkaptam a Széchenyi-hitelt.”

Nem lisztérzékenyek, profik: Rita (jobbra) a konyhában, Kriszta az üzletvezetésbenFotó: Szabó Gábor - Origo

Bordó kocsma elfelejtve

A Kertész utcai helyiséget Krisztina találta. „Az sem ment simán, ahogy a tulajdonossal találkoztunk, velem voltak a gyerekek, szokatlanul hisztis hangulatban – mondja Rita. – Biztos voltam benne, hogy ezzel elvágjuk magunkat nála, de az ellenkezője történt: egy rakás gyereke van, és kifejezetten jó pont volt a szemében mind a két fiam.”

A tárgyaláson a helyiség tulajdonosa nem rejtette véka alá, hogy a hetven négyzetméteren mintha átok ülne: sokan sokfélével próbálkoztak, soha senki nem maradt talpon három hónapnál tovább. „Utoljára csúnya bordóra festett kocsma próbált itt működni, és amikor elindult a tatarozás, az utcából bennünket is többen riogattak a kínos véggel. Hát, ha van is ilyen átok, mi megtörtük, augusztus 22-én ünnepeltük a Köles első születésnapját. Most már nagyon hülyének kell lennünk, hogy elrontsuk. Ugyanazok, akik annak idején óva intettek, az uborkaszezonban csak malmoztak a saját üzletük ajtajában, miközben hozzánk nyáron is tódult a nép.”

Cikkünk második részét holnap olvashatják.