Ki és hogyan keres pénzt a startupokkal?

A startupok lassan olyanná válnak, mint a foci vagy a politika: mindenki ért hozzájuk. Van azonban a dolognak néhány homályosabb része. Például az, hogy végülis ez az egész kinek és hol éri meg.

Az első pillanatban mindenkinek a huszonéves milliárdosok ugranak be: Mark Zuckerberg vagy a Google-fiúk. Ugyanígy mindenki hallott a semmiből jött, példátlanul rövid idő alatt megszületett sikersztorikról, mint amilyen az Instagramé vagy az Uberé.

Mark Zuckerberg példájából sokan gondolják úgy, hog a startupokból könnyű néhány év alatt milliárdossá válni Forrás: AFP/Getty Images/Justin Sullivan

Mégis, ha van valami, amiben minden startup-alapító egyetért, akkor az az, hogy nem a pénzért kezdett hozzá. „Ha meg akarsz gazdagodni, annak lényegesen könnyebb és kockázatmentesebb módjai vannak, mint hogy startupot építs” – mondja Sam Altman, a legnagyobb nevű szilícium-völgy-beli inkubátorház, a Y Combinator elnöke, aki korábban maga is milliárd dolláros üzletet épített.

A startupok azonban – hiába a világmegváltó szándék – végső soron mégiscsak gazdasági vállalkozások, amikkel valaki, valamikor pénzt keres (szerencsés esetben nem is keveset). Minthogy azonban a felépítésük ebből a szempontból is eltér a hagyományos cégekétől, érdemes lehet áttekinteni, hogy hogyan.

Az alapítók

Kétségtelen, hogy az alapítók a startupvilág szuperhősei. A google-ös Larry Page-re, a facebookos Mark Zuckerbergre vagy az amazonos Jeff Bezosra rengetegen tekintenek példaképként, és nem is alaptalanul: ők aztán tényleg nagyot szakítottak.

Igaz, hogy ők azon kevesek közé tartoznak, akik végig tudták járni azt az utat, ami – pénzügyi szempontból – a legmagasabbra vezet. Ezer startupból talán egy van, amelyik megéri az IPO-t, vagyis azt, hogy a részvényeit bevezessék a tőzsdére.

Ha a cég megéri a tőzsdei bevezetést, és az eredeti alapítók még ekkor is tulajdonosok, akkor szinte mindegy, hogy mennyire kis tulajdoni hányaduk maradt a startupban: egy sokmilliárdos vállalkozásnak néhány százaléka is rengeteg pénzt ér. Mark Zuckerbergnek a tőzsdei bevezetés pillanatában 28,2 százalék részesedése volt a Facebookban, míg két alapítótársának, Dustin Moskovitznak és Eduardo Saverinnek 8 illetve 4 százaléka. Természetesen mindannyian többszörös dollármilliárdosok lettek.

A tőzsdei bevezetés azonban nem az egyetlen módja annak, hogy az alapítók kaszáljanak a startuppal. Sőt, az előbbinél sokkal gyakoribb, hogy az alapítók egy ponton kiszállnak, és egy felvásárlás során átengedik a tulajdonrészüket.

Az ilyen akvizíciókat jellemzően szakmai befektetők, tehát az adott területen működő gigavállalatok szokták kezdeményezni. Nem véletlen tehát, hogy az IT-cégek többsége arra megy, hogy a Google, a Facebook, a Yahoo, a Cisco vagy akár a SalesForce felvásárolja őket.

A világ azonban természetesen nem áll meg az IT területén: a magyar fejlesztésű Onkokést például a gyógyszeripari óriás, a Waters Corporation vásárolta meg. Az alapítók – akik alkalmazottként viszik tovább a projektet – tehát úgy tudtak meggazdagodni ebből a cégből, hogy annak az eladás pillanatában nemhogy bevétele, de még terméke sem volt.

A befektetők

Az Onkokés-deallel nem csak az alapítók jártak jól. A startupok korai fázisú befektetői többségükben pont az ilyen felvásárlásokra fókuszálnak, számukra ugyanis a leggyakrabban ilyenkor jön el a fizetésnap.

A startupokba való korai befektetés egy kockázat-nyereség játék, és mivel a kockázat hatalmas, a kilátásba helyezett nyereségnek is óriásinak kell lennie, hiszen különben egyetlen épeszű ember sem rakná oda a pénzét a projekt mellé.

Egy korai fázisú befektető portfóliója körülbelül akkor tekinthető átlagosnak, ha tíz befektetéséből hatot teljesen elbukik, háromnál pedig nem indul be ugyan a kezdetben várt növekedés, de valahol nulla környékén ki tud szállni belőle. A matek egyszerű: a maradék egy vállalkozásnak kell behoznia azt a hozamot, amiért ez az egész hercehurca megérheti.

Garanciát persze senki nem tud rá vállalni, hogy az az egy valóban bejön.

És hogy mennyit nyernek a befektetők? Ez rengeteg tényezőtől függ.

Minél korábbi fázisú egy startup, annál kockázatosabbnak számít, így annál nagyobbnak kell lennie a majdani - várható - hozamnak, hogy megérje befektetni.

Amerikai sztenderdek szerint egy első körös befektető 5-15 százalékos üzletrésszel száll be akkor, amikor a startup értéke 50 ezer és egymillió dollár között van, egy második körös befektető – eddigre a vállalat összértéke javarészt már a több millió dolláros nagyságrendben mozog – 30-40 százalékot céloz.

Ha a startup sikeres, akkor az akvizíció pillanatában a befektetés sokszorosa jön vissza a befektetők számára. Erre híres – és extrém – példa a Wufoo nevű online form-készítő alkalmazás, amely 2010-ben egy viszonylag alacsonynak mondható 180 ezer dolláros finanszírozással indult. Amikor a szolgáltatást két évvel később a SurveyMonkey felvásárolta, az akvizíció csaknem 30 ezer százalékos megtérülést hozott a befektetőknek.

Az alkalmazottak

„Az ökölszabály, hogy a vállalatod első tíz alkalmazottjának körülbelül tíz százaléknyi üzletrészt kell adnod. Ha a startup működik, akkor az ő kontribúciójuk lényegesen nagyobb lesz annál, mint amennyit a mostani tíz százalék ér, ha pedig nem, akkor úgyis mindegy” – tanácsolja Sam Altman, majd hozzáteszi: „az amatőr startup-alapítók tipikus hibája, hogy túlságosan szűkmarkúak, amikor az alkalmazottaiknak kell üzletrészt adni, és túlságosan bőkezűek, amikor a befektetőknek. Pedig valójában pont fordítva kéne viselkedniük”.

Kétségtelen, hogy az első pillanatokban egy kezdő startup nem sokat tud ígérni ahhoz, hogy megszerezze a legjobb szakembereket: mindössze azt, hogy ők is részesei lehet egy sikersztorinak, amit közösen építenek.

Ehhez azonban a legjobb motiváció az, ha a részesedés nem marad meg lelki síkon. Az alkalmazottak üzletrészének nagyságát ritkán teszik ki a nagy nyilvánosság elé, de példaként legyen elég a Facebook első alkalmazottja, Sean Parker (aki korábban a Napster társalapítójaként, és nemzetközileg üldözött hackerként vált ismertté). Parker 4 százalékos tulajdonrésze a Facebookban 3.4 milliárd dollárt ért neki, amikor a vállalatot bevezették a tőzsdére.

Összefoglalva tehát: a startupok sajátos világában, a hagyományos felépítésű vállalkozásokkal ellentétben, nem a profit az egyetlen, amiből meg lehet gazdagodni.

Hosszú távon természetesen elkerülhetetlen, hogy a cég üzleti modellje önfenntartó legyen, sőt, rengeteg profitot termeljen, de nem kell messzire menni olyan példákért, amikor akár egy évtizeden, és két gazdasági válságon keresztül is elnézik egy cégnek, hogy veszteséges.

Persze csak addig, amíg bíznak benne, hogy a türelemmel a végén mindenki bőségesen jól jár.