Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Az előzetes tehetetlenségről szóló véleményt a leghevesebben az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed korábbi vezetője, Alan Greenspan támogatta a leginkább. Az érv lényege az volt, hogy ha a jegybankok korán vetnek véget a buboréknak, az szükségtelenül visszafogja a növekedést és komoly társadalmi költségekkel jár – írja Howard Davies, aki korábban a Bank of England kormányzóhelyettese és a brit pénzügyi szabályozó hatóság elnöke volt.
Meglátása szerint a fenti érvek ellen erős tényezők szólnak. A Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) például továbbra is fenntartja azt az álláspontját, hogy
egy pénzügyi buborék következtében kialakult válság olyannyira súlyos következményekkel jár,
és annyira hosszú időbe telik felállni belőle, hogy egyértelműen megérné előzetesen visszafogni a likviditás és a hitel veszélyes felfúvódását.
Noha a két nagy tábor álláspontja továbbra is élesen egymásnak feszül – hangsúlyozza Davies –, be kell ismerni, hogy 2008 óta volt némi elmozdulás. A makroprudenciális szabályozások például beépültek a döntéshozók eszköztárába. Van értelme tehát annak, hogy a pénzügyi ciklusok szerint változnak a bankok tőkekövetelményei. Amikor a hitelexpanzió gyors, megfelelő lehet emelni a követelményeken, hogy megfelelő fedezet képződjön egy későbbi visszahúzódás kockázata ellen.
Ez az emelés pedig akár meg is haladhatná azt, amelyet a mikroprudenciális felügyeletek diktálhatnak, miután felmérik az egyes intézményekre nehezedő kockázatokat – olvasható a Project Syndicate-en megjelent írásban. Ebben az értelemben az új bázeli szabályok lehetővé teszik annak megkövetelését, hogy a bankok úgynevezett anticiklikus extra tőke puffert tartsanak fent.
De még ha általánosan elfogadottá is válik az anticiklikus puffer, mi lesz a valódi „nukleáris fegyver” a buborékok ellen? Vajon elfogadható, hogy a jegybankok kamatot emeljenek egy hitelbummra adott válaszként, miközben az infláció még a cél alatt tartózkodik? Továbbá rendelkezniük kellene egy specifikus pénzügyi stabilitási céllal az inflációs cél mellett?
Jaime Caruana – a BIS vezérigazgatója és a spanyol jegybank korábbi kormányzója – szerint mindkét kérdésre igen a válasz. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank nemrég tartott konferenciáján Caruana úgy érvelt ugyanis, hogy
a monetáris és pénzügyi stabilitás módszeres szétválasztása immáron értelmetlen.
Hozzátette, téves azt állítani, hogy túl keveset tudunk a pénzügyi stabilitásról az előzetes lépések megtételéhez, mivel meglátása szerint a pénzügyi buborékokról legalább annyi ismeretünk van, mint az inflációról. Éppen ezért a jegybankok kamatpolitikájának túl kellene lépnie a rövidtávú inflációs trendek kontrollján.
Az ellenvélemény persze nem váratott sokat magára. Még a rendezvény idején Benoit Coeuré az Európai Központi Bank részéről jelezte, hogy a jegybankoknak egyszerű és számonkérhető célokkal kell rendelkezniük. Vagyis meg kellene maradni a szétválasztás alapelvénél, és nem bonyolítani a célokat. Coeuré számára a pénzügyi stabilitás már a „túl bonyolult” kategóriájába tartozik, de még a makroprudenciális szabályozást is kétes értékűnek számít ezen érvelésben. A jegybankoknak ugyanis meg kellene maradniuk az egyes intézmények vizsgálatánál, a makroszintű politikai kérdéseket pedig meg kellene hagyni a „felnőtteknek” – írja Davies.
A két nagy tábor között igyekezett pozícionálni magát Nemat Shafik, a Bank of England kormányzóhelyettese, aki egy hármas védelmi vonal kiépítését javasolta a pénzügyi instabilitások ellen.
Az első vonal a mikroprudenciális szabályozás lenne, ami azt jelentené, hogy amennyiben a bankok egyenként körültekintően hiteleznek, a kollektív túlzások esélye is lecsökken. A második védelmi vonalat jelentenék a makroprudenciális jellegű tőkekövetelmények, melyeket minden területen, vagy egyes speciális piaci szegmensekben (például a jelzálogpiacon) lehetne alkalmazni. Ha pedig ezek közül egyik sem hatásos, a jegybankok a kamatváltoztatás eszközéhez nyúlnának. Davies megjegyzi, hogy mivel a brit törvények a tőkeszabályozást és a kamatpolitikát különböző tagokkal rendelkező két különböző testület kezébe adják, így a brit jegybankban ügyes manőverezésre lenne szüksége egy ilyen stratégia véghezviteléhez.
Az elemzés végén Davies hangsúlyozza, hogy meglátása szerint Caruana érvelése a legjobb, míg Coeuré változata a legrosszabb. Meglátása szerint a jegybankoknak napjainkban tanulniuk kell a válságból, és a jegybankároknak komplex döntéseket kell meghozniuk, és egyensúlyozniuk kell esetlegesen konfliktusba kerülő célok között. Még akkor is, ha elfogadjuk, hogy nem mindig van igazuk, de a csendes és kényelmes jegybanki élet elképzelése a legjobb esetben sem elegáns.
