György László: Ekkora bérnövekedés lehet a következő években

György László Századvég 36.kocka

A világgazdaságban betöltött pozíciónkon nagyon nehezen lehet változtatni, a közgazdászok többsége még mindig úgy gondolja Magyarországon, hogy a 90-es években éltanulók voltunk az átalakulásban, de valójában a sereghajtóvá válásban jártunk az élen - többek között erről is beszélt az Origónak adott interjújában György László. A Századvég Gazdaságkutató vezető közgazdásza szerint a magyar gazdaságban középtávon a korábban mértnél nagyobb növekedési potenciál van, mivel a háttérben olyan átalakítások zajlanak, amik a későbbiekben nagyon kedvezően befolyásolhatják a bővülési lehetőségeket. A szakember szerint elképzelhető, hogy a következő 4-5 évben akár 30 százalékkal is nőhetnek a bérek.

Fenntartható-e a mostani 4,2 százalékos magyar gazdasági növekedés, vagy pedig ez csak egyszeri elemeknek köszönhető?

Pilinszky írja, hogy „nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem hogy íveljen". Éppen emiatt nem az első negyedéves növekedési adat a lényeges, hanem az a kérdés, hogy közép- és hosszú távon mennyire fenntartható. Korábban adtak a magyar gazdaságnak egy 2-2,5 százalékos bővülési pályát, és most úgy néz ki, hogy ezt jelentős mértékben meg tudjuk haladni.

Ebben nemcsak az uniós források játszanak szerepet, hanem a belső fogyasztás növekedése és a munkahelyeket teremtő külföldi működőtőke beáramlása is.

Az utóbbi esetében a 2016-os év alapján a világon az ötödik helyet foglaljuk el. Az uniós források visszaesése utáni növekedés fenntarthatósága pedig azon múlik, hogy az uniós forrásokat felhasználva tudunk-e versenyképes kapacitásokat kiépíteni, és meg tudjuk-e teremteni a vonzerőnket, ami az infrastruktúra fejlesztésén túl azon is múlik, hogy a fejünkben lévő tudás terén tudunk-e előrelépni.

Korábban 2 százalékra lőtték be a magyar gazdaság potenciális növekedését, meg lehet-e ezt haladni?

A potenciális növekedés egy igen elvont tudományos fogalom, de egyben pszichés kérdés is. Sok múlik azon, hogy mit gondolunk az oktatás minőségéről, a munkakultúráról, a gazdaságpolitikai intézményeink minőségéről. Vagyis sok múlik azon, hogy csak egy általános képünk van-e ezekről a médián keresztül, vagy belelátunk az átalakításuk folyamatába is.

Látva a háttérben zajló munkát, azt gondolom, hogy ennél nagyobb potenciál van a magyar gazdaságban.

A köznevelés és a szak- és felnőttképzés átalakítása, a 4. ipari forradalomra való felkészülésünk, az igazgatási rendszer egyszerűsítésében rejlő lehetőségek, a közfoglalkoztatás fokozatos leépítése és a közfoglalkoztatottak visszavezetése a munkaerőpiacra, az egyelőre inaktív (nyugdíjas, kismama, tanuló), de dolgozni kívánó társadalmi csoportok munkavállalásának megkönnyítése, az adószerkezet versenyképességet javító átalakítása, a kis- és közepes méretű vállalkozások és a munkavállalók adóterheinek csökkentése egy olyan mixet adhat, ami a potenciális növekedési ütemünket felfelé mozdíthatja el.

György László, a Századvég Gazdaságkutató vezető közgazdásza szerint a versenyképességi rangsorok pont azt nem tudták megjósolni, hogy 2008-ban Magyarországnak elsőként kell az IMF-hez fordulnia Fotó: Mudra László

A különféle versenyképességi listákon nem állunk túlságosan jól.

Nem tudom, hogy azok, akik a versenyképesség romlásáról beszélnek, azok melyik meghatározását használják a versenyképességnek. A magam részéről az Európai Bizottság által is elfogadott definíciót tartom helyesnek. A testület szerint

a versenyképesség a jólét fenntartható növekedésére vonatkozó képességet jelenti.

2010 előtt bármennyire versenyképesnek is tűntünk a Világgazdasági Fórum versenyképességi indexe szerint, de pénzügyileg az a gazdasági modell nem volt fenntartható, mivel eladósodásra épült. Teszem fel a kérdést: a versenyképességi rangsorok alapján miért nem tudták előrejelezni, hogy pont Magyarország, Görögország és Románia fog az IMF-hez és az Európai Bizottsághoz fordulni hitelért 2008-ban, hogy a csőd elkerülhető legyen?

De akkor miért tartják ezeket a versenyképességi ranglistákat szent tehénnek?

Elég jól lehet velük a közhangulatot befolyásolni, miközben a versenyképességnek csak egy szeletével foglalkoznak. A versenyképességet meghatározó tényezőket ugyanis három csoportba sorolhatjuk, ebből az első a világgazdasági struktúrában betöltött pozíció, a második a makro-, míg a harmadik a mikrotényezők csoportja.

A versenyképességi rangsorok szinte egyáltalán nem foglalkoznak a vizsgált ország világgazdaságban betöltött pozíciójával. Mi például a 90-es években olyan helyzetbe manővereztük magunkat, amiből kitörni nagyon nehéz. A térségben nálunk szűntek meg a legnagyobb arányban a külső és belső piacok, a munkahelyek (nálunk 30, a lengyeleknél 20, a cseheknél 10 százaléka), külföldi tulajdonba adtuk a kritikus infrastruktúrát.

Amikor 2010 után elkezdett a magyar gazdaságpolitika ezekkel a kihívásokkal foglalkozni, kívülről nem talált támogatásra, sőt inkább értetlenség fogadta a közfoglalkoztatási programokat, a hazai kis- és közepes méretű vállalkozásokat segítő exportösztönzést, és a kritikus infrastruktúra visszaszerzésére vonatkozó törekvéseket.

Persze a kritikus hangok mögött jól körülhatárolható gazdasági és politikai érdekek állnak, amelyek – ahogyan elkezdtek jönni az eredmények – elvesztették karcosságukat.

Mivel nem számolnak még a versenyképességi rangsorok?

A versenyképességi rangsorok nem fordítanak elég figyelmet a makrogazdasági adatokra. Ezért fordulhatott elő az, hogy ezek a listák a 2008-as összeomlást nem tudták előrejelezni, sőt 2008 előtt relatíve jobbnak tűntünk, mint most. Ugyanakkor ezekben a rangsorokban lényegesen nagyobb figyelmet kapnak a mikrotényezők. Annak ellenére, hogy ezekben az adatokban a legnagyobb az aránya a vélemény alapú mutatóknak. Ráadásul ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a Világgazdasági Fórum versenyképességi rangsorához a hazai adatokat szolgáltató kutatócég

a hazánkban működő 450 ezer vállalkozásból megkérdez 70-et, és ez alapján születik meg a verdikt a versenyképességünkről.

Vagyis a hiteles összképhez világosan kell látni, mely adatok nélkülözhetetlenek, ezekből milyen konzekvenciát lehet levonni, és milyen fejlesztések szükségesek.

Ha már versenyképesség, Parragh László hibának tartja, hogy nem zárnak be az önkormányzatok gimnáziumokat. Tényleg ez a helyes út?

Parrag László állítása igen provokatív, de arra mindenképpen alkalmas, hogy egy valós problémával foglalkozzunk. Óriási gond, hogy az oktatási rendszer 1990-2010 közötti átalakítása a leszakadó térségeket – néhány kísérlettől eltekintve – teljesen magára hagyta. Mielőtt létrejött volna a sokat bírált KLIK és jogutódja a Klebelsberg Központ, késhegyre menő viták zajlottak a leszakadó és bevételi forrás nélkül maradó önkormányzatok iskoláinak finanszírozásáról, ahogyan 2006 után folyamatosan vonta ki az akkori gazdaságpolitika a központi forrásokat az iskolarendszerből.

Ezzel párhuzamosan a kormányzatok 2010-ig azt is hagyták, hogy jelentősen leépüljön a szakképzési rendszer, pedig a leszakadó térségekben pont ezek az intézmények tudnák felvenni a gyengébben teljesítő diákokat. Magyarországon még 2013-ban is 15 százalékponttal alacsonyabb volt a középfokon szakmát tanuló diákok aránya az OECD átlagához képest – a németekhez, csehekhez vagy osztrákokhoz képesti 30-40 százalékos lemaradásról nem is beszélve.

Nemcsak a természetes, az európai munkaerőpiacok megnyílása után felgyorsuló elvándorlás miatt kevés a szakember, hanem mert nem is képeztünk elég szakembert az elmúlt évtizedekben.

Nincs a szakképzésnek bázisa, miközben hazánkban az OECD átlagnál 12 százalékponttal többen tanulnak érettségit nyújtó képzésekben.

Amikor a gimnáziumi képzés és a szakképzés közötti feszültségről beszélünk, akkor nem a lényeget érintjük, mert továbbra is csak a mennyiségi és nem minőségi szempontokról beszélünk.

György László: Az igazi változást az oktatási rendszer minden szintjén a tanárok minőségének változása és módszertani felkészültségük javulása hozhatja el Fotó: Mudra László

Hogyan javítható a minőség az oktatási rendszerben?

Az igazi változást az oktatási rendszer minden szintjén a tanárok minőségének változása és módszertani felkészültségük javulása hozhatja el. A pedagógus-kiválasztás, a pedagógusképzés, a folyamatos továbbképzés, a gyermekeket körülvevő világ változásainak ismerete és ebből a megfelelő következtetések levonása és ezzel összefüggésben a tananyag-politika átalakítása, ezek visznek bennünket előre.

Mindezek után lehet arról beszélni, hogy a szakiskolákat kell-e a gimnáziumokba, vagy a gimnáziumokat kell-e szakiskolákba integrálni, ha már felmerül, hogy célszerű a képzési struktúrát a demográfiai folyamatokhoz, a társadalmi szerkezethez és a munkaerőpiaci igényekhez igazítani.
Mondok egy példát. A „bezzegországnak" tartott Finnországban például 104 százalék a középfokon szakmát szerzők aránya, mivel valakinek több szakmája is van, továbbá 20 százalékponttal alacsonyabb a középfokon érettségit szerzők aránya mint nálunk, de

a finneknél a legjobb képességű diákokból lesznek a tanárok, mert csak az érettségi alapján a felső 20 százalékba tartozó diákok jelentkezhetnek tanárképzőre.

Nálunk az oktatásgazdaságtani kutatások szerint évtizedeken keresztül kontraszelekció érvényesült a tanárképzésben. A pedagógusbérek növekedésének köszönhetően végre egyre többen jelentkeznek tanárnak, de van még tennivaló a pedagógusképzés felvételi követelményeinek szigorításától, a képzések tartalmi elemeinek átalakításán keresztül, a folyamatos továbbképzési rendszer felépítéséig. Az oktatási rendszerben egyébként nagyon ígéretes fejlesztések zajlanak ma Magyarországon.

Ha folytatódik a jelenlegi bérkiáramlás, az mennyi idő ronthatja a gazdaság versenyképességét? Egyes pártok azzal kampányolnak, ha ők jutnak hatalomra, mindenki luxemburgi bért kap majd.

A bérek egyelőre a versenyképesség romlása nélkül emelhetők Magyarországon. A hosszú távú bérfelzárkózás már más téma. Visszautalva a korábbiakra, nem szabad elfelejteni, hogy a történelmi sajátosságok sokkal nagyobb mértékben befolyásolják a versenyképességet, mint azt a versenyképességi rangsorok mutatják. A világgazdaságban betöltött pozíciónkon nagyon nehezen lehet változtatni. A közgazdászok többsége még mindig úgy gondolja Magyarországon, hogy a '90-es években éltanulók voltunk az átalakulásban, de valójában a sereghajtóvá válásban jártunk az élen.

Dicséretes, hogy elsőként hoztuk létre a térségben a piacgazdaság intézményrendszerét, csakhogy ebből legkevésbé a magyar gazdasági szereplők profitáltak.

Akkor történt meg, hogy a magyar ipar döbbenetes mértékben leépült, másfélmillió munkahely szűnt meg.

Ezzel szemben Csehországban nem volt ilyen leépülés. Ez pedig nagyon komoly versenyelőny a cseheknek, amit eddig sem sikerült behoznunk. Látni kell, ha mi nyugati szintű béreket szeretnénk, akkor a globális értékláncokban kellene előrelépnünk, de sokkal könnyebb volt a pozíciónkat elveszíteni, mint visszaszerezni. Bár sokan azt mondják, hogy véget ért a nemzetállamok kora, mégis az a helyzet, hogy a világ vezető vállalatai nem szervezik ki a legértékesebb részeit a cégüknek, így a globális értékláncban például Németország hosszú ideig megőrizheti a vezető pozícióját.

A magyar állam miért nem támogat olyan cégeket, amelyek a globális értékláncban nagy hozzáadott értékű terméket tudnának előállítani? Japánnak, Dél-Koreának, vagy Tajvannak ezt sikerült elérnie.

Támogat, de más volt a világgazdasági és –politikai környezet, amikor a kelet-ázsiai kistigrisek felemelkedtek. Az ő erősödésük a hidegháború viszonyai között amerikai érdek is volt. Éppen ezért sokkal nagyobb mozgástere volt egy japán vállalatnak az amerikai vagy európai piacra jutásban, mint egy feltörekvő magyarnak.

Miért nem teremtünk olyan belső piacot a hazai gazdasági termékeknek, mint ami Szlovéniában, vagy Lengyelországban működik?

Az ő példájuk lehetett volna követendő, de nem ilyen döntés született Magyarországon a 90-es évek elején.

A szlovének a belterjességükért megfizettek a 2008-as válság alatt, de így is fényévekkel a térség országai előtt járnak, mert nagyon vigyáztak az értékeikre.

Lengyelországban más a helyzet. A 80-as években egyáltalán nem fizettek kamatot az államadósságuk után, aztán megegyeztek az államadósságuk 50 százalékának elengedéséről. Ezért nem voltak olyan kényszerpályán a privatizációt és a külföldi tőke beengedését illetően, mint a magyarok. A lengyelek megőrizték hazai tulajdonban a stratégiai szektoraikat, így erre tudnak építeni.

"Reális, hogy jelentősen növekedhetnek a reálbérek a következő években" Forrás: Fotó: Mudra László

Reális kormányzati várakozás, hogy a hazai nettó bérek értéke 2021-re eléri a nettó 260-270 ezer forintot?

Nominális értékben a maihoz képest ez 30 százalékos béremelkedést jelent, ami reális vagy inkább óvatos célnak tűnik. A minimálbér és bérminimum emelést és az ezzel összefüggő bérnövekedést mindaddig fenntarthatónak gondoljuk, amíg a bérhányad, vagyis a bérek GDP-ből való részesedése meg nem közelíti az uniós bérhányad szintjét, ami Magyarországon 47 százalék, Németországban 57 százalék.

Az itt beruházó külföldi vállalatok hazaviszik és ott osztják újra az előállított érték egy részét, ebből adódik az, hogy míg mondjuk teljesítményben háromszoros a különbség, bérekben már ötszörös. Csak ebben a különbségben benne rejlik egy 23-28 százalékos reálbér növekedés, az évi 3 százalékos gazdasági növekedésben pedig további 16 százalék. Tehát összességében akár reál értelemben is növekedhetnek 30 százaléknál nagyobb mértékben a bérek fenntartható módon az elkövetkező öt évben.

A fenntartható bérnövekedésre teret jelenthet, hogy a nyugati cégek azzal a dilemmával szembesülnek, hogy

vagy kifizetik otthon az itteni bérek ötszörösét, vagy a magyar béreket legalább az otthoni harmadára emelik.

A másik lehetőségük, hogy a bérnövekedés miatt keletebbre vagy délebbre költöztetik a tevékenységüket, de ott egyelőre sem a politikai stabilitás, sem az infrastruktúra nem versenyképes a V4-ekével – bár hozzá kell tenni, hogy rohamtempóban fejlődik.

Korábban arról beszélt, hogy a magyar kormány minden évben a GDP 2,5-3 százalékát átcsoportosítja a globális felső 10 ezertől a bérből és fizetésből élőkhöz. Az ellenzék pedig azt mondja, hogy a kormány a gazdagokat még gazdagabbá, a szegényebbeket, még szegényebbé teszi. Kinek van itt igaza?

Ez egy viszonylag könnyen eldönthető kérdés. A bérek nettó reálértelemben 17, családi adókedvezményekkel 23 százalékkal nőttek 2010 óta, míg a minimálbér családi adókedvezmények nélkül 26 százalékkal 2017 elejéig, mindeközben a GDP reálértelemben 13 százalékkal növekedett. Vagyis az alacsony keresetűek bére követte a reálbér növekedési ütemét – sőt a 2017-es minimálbér emeléssel meg is haladja azt. Mindeközben jövedelemátcsoportosítás ment végbe a tőketulajdonosoktól a bérből és fizetésből élők felé.

A gazdasági növekedést meghaladó reálbér-növekedésnek a forrása a szektorális különadókból befolyó többlet adóbevétel és az államadósság kamatkiadásának a csökkentéséből származó megtakarítás.

A másik oldalon pedig az egykulcsos személyi jövedelemadó, a családi adókedvezmények és a munkahelyvédelmi akció áll,

ami tehát a munkahelyek megőrzésén keresztül segíti a bérből élőket.

Az egykulcsos személyi jövedelemadózás tehát nem az alsó 80 százaléktól történt jövedelem átcsoportosítás a fölső 20 százalék irányába, hanem a globális felső tízezertől a magyar bértábla szerinti felső 20 százalékhoz. Ebből pedig 15 százalékpontnyi még középosztálybelinek sem számít nyugat európai értelemben, hiszen bruttó 340 ezer forintos bérrel már be lehetett kerülni a felső 20 százalékba 2011-ben.

A személyi jövedelemadó egykulcsosítása előtt 2010-ben, ha úgy döntött a munkaadó, hogy a munkavállalója megtartása érdekében megemeli a 132 ezer forintos nettó átlagbéren dolgozó munkavállalójának a bérét 3 ezer forinttal, akkor ez 10 ezer forintjába került.

Ma a 10 ezer forintos bérköltség emelésből 5 ezer 500 forint a munkavállalónál marad,

és a cél, hogy 5-8 év múlva 6500-7000 forint maradjon nála. Ebbe az irányba haladunk.