Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Vasárnaponként, néhány mérföldre Uruguay nemzeti stadionjától 14 éves gyerekek lépnek pályára, hogy megmérkőzzenek. A csapatok szurkolótáborát a lelkes szülők alkotják, de az edzői feladatokat is ők látják el. Ez csak egyike a több száz mérkőzésnek, amit lejátszanak az országban a Baby Football mozgalom keretében, amelynek tagjai a 4-13 éves gyerekek.
Ebből a programból kerültek ki az olyan sztárjátékosok, mint Edison Cavani vagy éppen Louis Suárez. Uruguay emellett a világbajnokság egyik esélyese, nemcsak a szakértők, hanem a sportfogadók szerint is, ha pedig ez bekövetkezne akkor már harmadik világbajnoki címét szerezné meg az ország. Annak ellenére is kiválók a fociban, hogy Uruguay lakossága csak 3,4 millió, tehát kevesebben élnek ott, mint Berlinben. Ugyan már nem akkora focinagyhatalom mint volt a 20. század elején, de továbbra is a világ élmezőnyéhez tartozik.
Ha egy ilyen kicsi ország ekkora sikereket tud elérni, akkor mi gátolja meg a világ legnagyobb és legerősebb államait, hogy a legjobbak legyenek? Bizonyára ez foglalkoztatja Kína és az Egyesült Államok sportrajongóit és vezetőit is, főleg az előbbi ország esetében, ahol 2050-re célul tűzték ki, hogy szuperhatalommá válnak a labdarúgásban. Hszi Csin-ping elnök tervei szerint
20 ezer edzőközpontot létesítenének, valamint Kantonban 185 millió dollárból létrehoznák a világ legnagyobb labdarúgó akadémiáját.
Hasonlóan tesz Katar és az Egyesült Arab Emírségek, amelyek nem sajnálva a dollármilliókat próbálják megszerezni a legtehetségesebb edzőket és sorra vásárolják fel a különböző európai csapatokat, hogy ezáltal szerezzenek tapasztalatokat a nemzetközi futballpiacon. Szaúd-Arábia azért fizet, hogy kilenc játékosuk a spanyol bajnokságban focizhasson. Van néhány ország, amelynek azonban semmilyen múltja nincs a fociban Magyarországgal ellentétben, hiszen volt idő, amikor mi tanítottuk a világot focizni.
Kína például nem jutott ki a mostani világbajnokságra, ez pedig közfelháborodást váltott ki az emberekből. Mégis mi lehet az oka annak, hogy ezek a nagy, gazdaságilag erős országok nem képesek komoly szereplőkké válni a nemzetközi focivilágban?
A The Economist egy statisztikai modell alapján próbált válaszolni a kérdésre, amely bizonyára rengeteg rajongót és a nagyhatalmak vezetőit is foglalkoztatja. Emellett figyelembe veszi azokat a tényezőket is, amelyek azt eredményezték, hogy néhány ország a semmiből vált gyorsan erős focinemzetté. A mintához az 1990 óta lejátszott összes nemzetközi mérkőzést figyelembe vették, akárcsak a csapatok közötti gólkülönbséget.
Segítségükre volt Stefan Szymanski, a University of Michigan közgazdásza, aki hasonló modellt készített, de ő korábban azt akarta bebizonyítani, hogy a gazdagabb államok jobban teljesítenek a sportokban. Egyértelműen azok az országok indulnak a legnehezebb helyzetből, ahol szegénység van, a GDP pedig fontos tényező nemcsak a gazdaságban, hanem a sportokban is. A The Economist olyan dolgokra is figyelt, mint a focira érkező Google keresések, a stadionokba kilátogató szurkolók és a focijátékosok száma.
Az eredményekből azt látszik, hogy bármennyire is próbálnak felzárkózni az olyan államok, mint Kína és Katar a világ elitjéhez, ők már most is jócskán a nemzeti csapattól statisztikailag elvárt eredmény fölött teljesítenek. Kínában például csak a népesség 2 százaléka focizik, ezzel szemben Európában és Dél-Amerikában a lakosság 7 százaléka.
A modell által a legfontosabb felfedezés az, hogy meglepő módon a labdarúgásért felelős állami szerveknek és a vezetésnek nagyon csekély befolyása van arra, hogy az ország hogyan fog teljesíteni. Egy afrikai államot például a labdarúgó szövetség nem teszi gazdagabbá, Ázsiában pedig továbbra is küszködnek a foci népszerűsítésével.
A kutatás kitér arra, hogy a sikerhez vezető úton az egyik legfontosabb tényező a tehetséggondozás. Mint Uruguay esetében, már nagyon fiatalon el kell kezdeni foglalkozni a focival és megszerettetni a sportot a gyerekekkel.
Hszi Csin-ping elnök éppen ezért tervezi 2025-re, hogy a labdarúgást már 50 ezer iskolában fogják oktatni.
A megoldás azonban nem csak annyi, hogy vegyünk rá minél több gyereket a focizásra, hanem ugyanannyira fontos az is, hogy ne öljük ki belőlük a kreativitást. A legnagyobb világsztárok, mint Cristiano Ronaldo, Lionel Messi, Neymar, Zidane vagy éppen Iniesta az utcán tanulták meg az alapokat, senki nem mondta el nekik, mit csináljanak, erre az elején ők jöttek rá.
Az ilyen lehetőségek egyre korlátozottak a gazdagabb országokban. A briteknél például a labdarúgó szövetség megkérte a szülőket, hogy a leigazolt fiatal játékosokat ne hagyják az utcán focizni.
Emellett a legtöbb lakótelepen be is van tiltva a labdázás, így rengeteg gyermektől veszik el a lehetőséget. A modell azt is jósolja, hogy a német válogatott, a Die Mannschaft továbbra is a világ vezető csapata lesz, köszönhetően az ország gazdasági erejének és annak, hogy a labdarúgásnak mint sportnak, nincs ellenfele Németországban.
Azonban a német válogatott 1990 és 2005 között a modell által jósolt góloknál egyharmaddal kevesebbet szerzett. Ezt bizonyára ők is látták, így 2001-ben hatalmas átrendeződés indult a futball akadémiák és a tehetséggondozás területén. A német klubcsapatok összességében 1 milliárd eurót költöttek az akadémiáik fejlesztésére, azért, hogy megfeleljenek a több mint 250 velük szemben támasztott kritériumnak, amelyeket a német labdarúgó szövetség hozott. A fiatalok most már kétszer annyit edzenek 18 éves korukban, de az edzések főleg a kreativitás és a koncentráció javítására fókuszálnak.
Raphael Honigstein, német író szerint - aki több könyvet is írt a labdarúgásról - a 2014-es világbajnok német válogatott szisztematikus edzések során tanulta meg a kreativitást és a focihoz szükséges ösztönt. A The Economist modellje is megállapította, hogy 2006 óta, a változásoknak köszönhetően a német válogatott gyakorlatilag a modell által megjósolt teljesítménnyel azonos szinten játszik.
Szymanski szerint azonban több, gazdaságilag a világ középmezőnyébe tartózó ország megpróbálja lemásolni a nagyok által bevezetett technológiákat, viszont mivel strukturális változásokat nem eszközölnek, valós előrelépés nem történik náluk. Kína 28 millió dollárt fizet Marcello Lippi edzőnek, aki 2006-ban a világbajnoki címig repítette Olaszországot, azonban ha a fiatal generáció nem fejlődik, akkor ez csupán az ablakon kidobott pénz lesz.
