Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Bhután alig néhány évtizede lépett a gyors átalakulás útjára. Így nem meglepő, ha az Origo még néhány évvel ezelőtt is arról számolhatott be, az ország legtöbb települését továbbra is gyalogosan kell megközelíteni, és csak igen korlátozott számú külföldinek adatik meg a lehetőség, hogy bepillantást nyerjen az itt élő, mindig mosolygó emberek hétköznapjaiba. Ez a fajta zárkózottság azonban korántsem az Észak-Koreára, Türkmenisztánra és más, diktatúrába hajló, kétes gyakorlatokat folytató országokra jellemző sajátosság Bhután esetében. A himalájai ország úgy próbál átlépéni a középkorból a XXI. századba, hogy közben egész fejlődési szakaszokat hagyjon ki, miközben féltve óvja törékeny természeti és kulturális örökségét.
Bhután alig fél évszázada kezdte meg apró, óvatos lépéseit az elzártságból a modern, majd még modernebb világba. A reformok felülről indultak, és a mostani uralkodó apja, Dzsigme Szingje Vangcsuk 1972-es trónra lépésével gyorsultak fel – mármint bhutáni mércével.
Az apró királyság ugyanis a XX. első felében tudatosan választotta az elzárkózást. Csak az 1950-es években kezdte keresni a kapcsolatot a külvilággal, addig még diplomáciai viszonyt sem igen létesített, sőt, a 2010-es magyar megkeresésre sem válaszolt.
A konzuli szolgálat tájékoztatása szerint, így diplomáciai kapcsolat a mai napig nincs a két ország között.
Az ott esetleg segítségére szoruló magyar turisták az Újdelhiben működő követséghez fordulhatnak.
Már ha egyáltalán bejutnak oda.
Bhután ugyanis most is nagyon óvatos a külvilággal. Évente 5000 főben limitálták a turisták számát, akik pedig mégis utazhatnak, azoknak borsos (200-250 dollár naponta) turisztikai díj megfizetését kell vállalniuk.
Így bár Bhután a világ legmosolygósabb embereinek országa, páratlannak tartott természeti kincseit csak kevesen csodálhatják meg közelről. A bhutáni nyitás rendkívül megfontolt, mert az uralkodói és a kormányzati álláspont szerint, a fenntarthatóságot fontosabbnak tartják a turisták pénzénél.
Ennek a fontolva haladásnak elsődleges oka, hogy az országban nagyon erősek a buddhista hagyományok.
A fenntarthatóság előtérbe helyezése nem csak azért fontos Bhutánban, mert nem akarnak Nepál sorsára jutni, amely hasonlóan szegény és elzárt országként, gyors ütemben nyitott a külvilágra, és mostanra már a tömegturizmus terheit nyögi.
Fontos azért is, mert a buddhista kötődések életben tartásáról úgy gondolják, az elősegíti a népesség magával és a környezetével való harmonikus együttélését is - de legalábbis megóvja a nyugati kultúra káros hatásaitól a bhutániakat.
Ugyanakkor így a külvilág tanúja lehet annak, hogyan próbálja megtalálni helyét a nemzetközi vérkeringésben egy, évtizedekkel ezelőtt lényegében még megközelíthetetlen ország.
A királyságban a rabszolgaságot hivatalos, jogi aktussal, csak 1953-ban törölték el.
Az internet megjelenése 2003-ra datálható, s bár az alattvalók körében rendkívül népszerű uralkodók maguk álltak a változások élére, Bhutánban csak 2008-ban tartottak először demokratikus választásokat és hajtották végre az alkotmányos monarchiává alakulást.
Azt, hogy Bhután még mindig különleges és elzárt, konzervatív országnak számít, egy 2014-es sportesemény jól mutatja: a hazai után a nemzetközi közvélemény is meglepődve látta, hogy egy nemzetközi fitnesz versenyre, a monarchiából is érkezett egy sportolónő.
Az mindenesetre biztos: Bhután fejlettsége, az annak kifejezésére szolgáló néhány bevett mutató alapján, néhány évtizede még a legelesettebb afrikai országokéval összehasonlítva is nagyon alacsony volt.
Az alkotmányos monarchiává alakult Bhutánnak a magas csecsemőhalandóságból, az írástudatlanságból, a nyugati értelemben vett infrastruktúra szinte teljes hiányából kellett kitörnie úgy, hogy ne veszítse el identitását.
A gazdasági teljesítmény azonban nem minden: a bhutáni uralkodók és maguk a bhutániak szerint is, a GDP-adatoknál fontosabb a boldogság, méghozzá a fenntartható fejlődésen alapuló boldogság.
Ezt tekintik Bhután legfontosabb értékének.
Dzsigme Szingje ezért korábban a GNH-ra, azaz a bruttó nemzeti boldogságra cserélte a GDP-t. Noha előbbi egzakt kifejezése éppúgy módszertani kihívást jelent, utóbbit is sok kritika éri a nyugati felfogásban is, hiszen értéke önmagában nem mond semmit a társadalmi állapotokról, sem arról, hogy milyen módon, milyen forrásokból termelték meg azt az adott államban.
A cikk folytatásában arról olvashat, milyen gazdasági kilátásokkal bír most az ország, és milyen események borzolták az első műholdjuk kilövését figyelők kedélyeit. Lapozzon!
