Meddig tarthat még a dollár egyeduralma?

2018.11.03. 09:28

Mitől lesz világpénz egy ország valutája? A globális gazdaságban nagyhatalmak emelkednek fel és buknak el, és ezt a valuták története is követi. Ma a vezető szerep (még) az Egyesült Államoké, és a dollár a világpénz, de sokak szerint meg vannak számlálva a napjai. Hogy ezután mi következik – a kínai renminbi hegemóniája, vagy egy többvalutás rendszer – ahhoz érdemes áttekinteni a tartalékvaluták történetét.

A pénznek számos funkciója van – vásárláskor fizetünk vele, meghatározzuk vele a termék árát, ebben tartjuk a vagyont –, de csak a 19. századra, a nemzetközi kereskedelmi hálózatok komolyabb kiterjedésekor alakult ki a világpénz funkció. Elvileg elegendő lett volna pusztán az aranyat használni, de végül bizonyos országok valutái vették át ezt a szerepet, és a nemzeti határokon túl is érvényes, általánosan elfogadott fizetőeszközzé váltak. Ezek közül kerültek ki a világ legfontosabb tartalékvalutái, amelyek meghatározott időszakokban domináltak: a 19. század a font sterlingé, a 20. század második felétől a dollár vált egyeduralkodóvá, a jövőben pedig talán a kínai jüan és az euró is felzárkózik az amerikai valuta elé vagy mellé, és vegyes rendszer alakulhat ki a következő húsz évben. Ahhoz, hogy világvaluta lehessen egy fizetőeszköz legalább három szerepet kell teljesítenie:

  • egyrészt tartalékvalutaként is használják,
  • a nemzetközi kereskedelemben általános fizetőeszközként elfogadják, és
  • a nemzetközi kötvénypiacon részt vesz.
A Bretton Woods-i megállapodás 1944-benForrás: AFP/IMF/Us National Archives

Mindegyik feltétele, hogy az adott fizetőeszközból legyen elegendő, (többek között ezért nem vált a svájci frank világvalutává). A másik feltétel az adott valuta iránti bizalom és a megfelelő technológiai lefedettség. A világvalutává válás hátránya azonban, hogy a nagyobb szerep miatt emelkedő kereslet következtében erősödik az adott valuta árfolyama.

London és versenytársai

A angol font szerepének megértéséhez érdemes egy kicsit korábbra is visszatekinteni: a 18. században még egyetlen valuta vagy pénzügyi központ sem bírt természetes monopóliummal, bár Amszterdam és a holland forint egyértelműen vezető volt. Az amszterdami váltók tették ki a nemzetközi valutapiac nagyjából 60 százalékát, a holland forint tehát vezető pozícióban volt, de nem szorított ki egy nemzetközi valutát sem. Ebben az időszakban Amszterdam mellett London és Párizs is fontos pénzügyi központnak számított.

A 19. század meghatározó változásai közé tartozott a nemzetközi aranystandard felemelkedése valamint a központi bankok szerepének erősödése. Az arany biztosította a kereskedelem kiszélesedését – miközben például az ezüst háttérbe szorult –, és ez a nemesfém volt Nagy-Britannia valutájának az alapja. Abban az időben aranyat bármikor lehetett kapni Londonban, ahol annak ára viszonylag stabil volt. Más országok számára az  arany megszerzése költséges volt, ezért az aranytartalékot kiegészíthették olyan kamatozó eszközök, amelyeket aranyra átváltható egységben denomináltak, és így vált gyakorlattá a külföldi valutatartalék felhalmozása. A jól fejlett bankrendszer birtokában lévő Nagy-Britannia valutája, az angol font kezdte uralni a nemzetközi gazdaságot, miközben a 19. század minden téren a brit hegemónia jegyében telt el. Nagy-Britannia státusza legnagyobb külső hitelezőként valamint a világ legmélyebb pénzügyi piacaként példátlan befolyást biztosított központi bankja számára a nemzetközi monetáris és pénzügyi rendszerek irányításában. Ebben az időszakban az angol fontnak nem volt vetélytársa, és nem létezett a londonihoz hasonló nemzetközi pénzügyi központ. Az angol valuta vonzerejét növelte, hogy a jegybank, a Bank of England rendkívüli helyzetekben is tudott likviditást biztosítani a piacnak, ami a nemzetközi szerep alapvető előfeltétele.

A brit font hanyatlása Nagy-Britannia eladósodásával kezdődöttForrás: AFP/NurPhoto/Alberto Pezzali

Ugyanakkor ebben az időszakban azért más nemzeti pénznemek is be tudtak tölteni nemzetközi szerepet – állítja a globális valutarendszer szakértője, a kaliforniai Berkeley egyetem professzora, Barry Eichengreen A világ valutarendszere – múlt, jelen és jövő című könyvben. Az Európai Központi Bank közgazdászaival, Arnaud Mehl-el és Livia Chiţu-val közösen írt művében az 1900-as évek elejének jegybanki tartalékairól szóló új bizonyítékokat használta fel annak szemléltetésére, hogy a tartalékdevizák képesek egymás mellett is létezni. Így a szerzők megkérdőjelezik a hagyományos „a győztes mindent visz” nézetet, miszerint egyszerre csak egy domináns tartalék pénznem létezhet. A könyvben idézett adatok szerint a fontot valóban a világ minden piacán beváltották, ugyanakkor a francia frankkal a piacok 80, a német márkával a piacok 60 százalékán kereskedtek.

A világ valutarendszere - Múlt jelen és jövő című könyv (Pallas Athéné Kiadó)Forrás: Origo

Sőt, a francia és a német pénzügyi intézmények is versengtek a fontosabb nemzetközi szerepekért, így London mellett Párizs és Berlin is pénzügyi központtá vált. Míg például a Britanniával szorosabb kapcsolatot ápoló Japán Londonban tartott font sterlinget, addig Oroszország Berlinben képzett tartalékot. Az első világháború előtt tehát,  annak ellenére, hogy a font volt a legfontosabb valuta, a francia frank és a német márka is nemzetközi jelentőséggel bírt.

A dollár felemelkedése

Az első világháború nagymértékben hozzájárult az amerikai dollár nemzetközi szerepének megerősödéséhez. Ekkoriban az Egyesült Államok már rég átvette Nagy-Britanniától a világ legnagyobb gazdaságának szerepét, ám korlátozó banki szabályozásai és kiforratlan pénzügyi rendszere még akadályozta a dollár előretörését.

Igazából az 1913-as, az amerikai jegybank-rendszer kereteit lefektető Federal Reserve Act teremtette meg azokat a szabályozási és intézményi feltételeket, amelyek hiánya előtte akadályozta a versenyképes amerikai pénzpiac kialakulását. Ráadásul a háború pénzügyi szempontból jobban sújtotta Nagy-Britanniát, mint az USA-t, így a britek felélték saját tartalékaikat. Ugyanebben az időszakban az USA nettó nemzetközi hitelezővé vált, és külföldi befektetései is megduplázódtak.

A korabeli töredékes adatokból arra lehet következtetni, hogy a világháborúk közötti időszakban az angol font és az amerikai dollár már többé-kevésbé egyenlő mértékben osztozott a tartalékvaluta státuszon, az évtől függően. Ezért Eichengreenék úgy gondolják, hogy a dollár már az 1920-as évek közepén megszerezte a vezető tartalékvaluta szerepet a fonttól, míg más szakértők ezt a váltást a harmincas-negyvenes évekre teszik.

A 20. század második felére azonban már vitathatatlanul az Egyesült Államokhoz került a vezető szerep minden téren, így a dollár uralta a nemzetközi monetáris és pénzügyi kapcsolatokat.  Látványos fordulópontot jelentett a Bretton Woods-i nemzetközi monetáris rendszer létrejötte (a Bretton Woods-i  egyezményeket 1944-ben írták alá), amely az 1929-es nagy gazdasági világválság közös tapasztalatai alapján is szabályozta a világ legerősebb ipari hatalmainak kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatait.

Forrás: AFP/Imaginechina/Xu Congjun

Miután a második világháborúból az USA került ki a legerősebb gazdasági és katonai hatalomként, az új nemzetközi pénzügyi rendszerben lényegében a zöld hasú árfolyamát rögzítették az aranyhoz, a többi valutát pedig gyakorlatilag a dollárhoz rögzítették.

Kizárólag az USA rendelkezett ugyanis olyan mély és likvid pénzpiaccal, hogy a kereskedők a világ minden részén szabadon megvásárolhatták, eladhatták, használhatták a dollárt. Ezt a folyamatot támasztják alá a statisztikák: a Nemzetközi Valutaalap (IMF) szerint a 20. század utolsó évtizedeiben a dollár számított az azonosított devizatartalékok közül a legnagyobbnak. A dollár akkor is megmaradt meghatározó nemzetközi tartalékvalutának, amikor a Bretton Woods-i rendszer a hetvenes években megszűnt.

A dollár dominanciája az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed részére kizárólagos irányítást biztosított a globális pénzügyi kondíciók felett, és ez a mai napig fennáll. Ezért van az, hogy minden elemző azt figyeli, a Fed milyen politikát folytat, a döntéshozók pedig arra panaszkodnak, hogy az USA monetáris lazítása vagy szigorítása éppen milyen következményekkel jár országaik számára.

Többpólusú világ jön?

A jövőt illetően sokan most a kínai renminbinek jósolnak hasonló hegemón szerepet. Kína lakossága már önmagában is garantálja, hogy a 21. században átveszi az USA-tól a vezető gazdasági szerepet, éppúgy, ahogyan azt korábban az Egyesült Államok tette Nagy-Britanniával. Ezért veheti át a renminbi is a legfontosabb nemzetközi valuta szerepét a dollártól – állítják a hagyományos nézet képviselői. Szerintük a „győztes mindent visz” elve alapján a gazdasági és a monetáris dominancia törvényszerűen együtt jár.

Miután azonban a múltban is előfordult, hogy több nemzeti valuta lényegében egyszerre töltött be nemzetközi szerepet, ez még inkább így lehet a jövőben, az új technológiák, a felgyorsult információáramlás korában. Már ma sem olyan nehézkes vagy költséges többféle valutára támaszkodni a különféle elszámolásokban.

Forrás: AFP/Rodrigo Arangua

A villámgyors kommunikáció korában a vásárlóknak sokkal egyszerűbb valós idejű árajánlatot kapni a devizák átváltásáról, majd az árakat összehasonlítani.
A jövőben tehát akár egy, akár egyszerre több valuta is betöltheti a világpénz funkcióját, de ma még nem látni a pontos irányt. A külföldi valutatartalékok összetétele is vegyesen alakult az utóbbi időben: 2015 tájékán több mint 60 százalék volt a dollár részaránya, a brit fonté 20 százalék alá esett, az euróé viszont időnként már a 30 százalékot is megközelítette. Az Európai Unió saját belső igényeinek kielégítését szolgáló közös valuta szerepét erősíti, hogy már 19 tagország  bevezette, és 2015 óta mintegy 50 ország és területi közösség használja az eurót referencia valutaként az árfolyamkezelésben. Az euróövezet pénzügyi integrációjának befejezetlensége miatt – többek között euróövezeti kincstárra, egységes külső képviseletre lenne szükség – a közös valuta nemzetközi pozíciója egyelőre nem emelkedik tovább, de a monetáris egység tökéletesítésével ez bekövetkezhet.
Egy időben a japán jen is elindult a globális tartalékvalutává válás útján: részaránya a nemzetközi tartalékokban a nyolcvanas években komoly emelkedésnek indult, és csaknem 20 százalékot ért el.

Forrás: AFP/Photononstop/Philippe Turpin

A kilencvenes évektől azonban visszazuhant ez az arány a szigetország gazdasági és pénzügyi válsága hatására, és Tokiónak fel kellett hagynia a valuta nemzetköziesítésének kísérletével.
Kína valutáját, a renminbit már most is sokan a dollár potencionális kiegészítőjeként tekintik, és elképzelhetőnek tartják, hogy rövid időn belül a határokon átnyúló tranzakciók eszközévé válik.

Ezt erősíti, hogy Kína mára a világ legnagyobb exportőrévé vált, ugyanakkor a világvalutává válás a jüan erősödésével járna, ami nem kedvez az exportnak. Továbbá bármilyen drasztikus gazdasági lassulás vagy pénzügyi instabilitás ugyanis kisiklathatja a próbálkozást, hogy a kínai fizetőeszköz világvaluta legyen már most.

Azt kell mondani, hogy a renminbi nemzetköziesedése eddig nem tartott lépést a kínai gazdaság bámulatos növekedésével. A nemzetközi tartalékvaluta státuszhoz egy valuta kereskedelmi használata önmagában kevés, a renminbinek befektetési valutává kell válnia, és ehhez jóval mélyebb, nyitottabb és fejlettebb pénzügyi rendszert kell kiépítenie Pekingnek.

A hátrányt jelzi, hogy a dollár több mint 85 százalékát teszi ki a globális devizapiaci forgalomnak, míg a renminbi csupán a két százalékát.

Mindenesetre a kínai valuta 2016-ban bekerült a Nemzetközi Valutaalap tartalékkosarába, vagyis hivatalosan is elindult a kulcsvalutává válás rögös útján.