Szapáry György az euróról, vesztesekről és nyertesekről

2019.01.31. 19:15

Interjút adott az Origónak Szapáry György, az MNB elnöki főtanácsadója; doktori disszertációjának témavezetője az euró atyjaként is emlegetett Lámfalussy Sándor professzor volt. Szapáry Györggyel az euró eddigi történetének tanulságairól beszélgettünk.


A belgiumi Leuveni Katolikus Egyetemen, a sokak által az euró atyjának tartott Lámfalussy Sándor professzor volt a doktori disszertációjának témavezetője. Mi volt a legfontosabb, amit tanult tőle?

Nagyon büszke vagyok, hogy Lámfalussy professzortól tanulhattam annak idején. A doktori tézisemen 1963-65-ben dolgoztam és 1966-ban védtem meg. Az euróról annak idején még kevés szó esett és a tézisem a technológia diffúziójáról és annak az árszintek konvergálására való hatásáról szólt Európa és az Egyesült Államok esetében. Lámfalussy professzor eligazítást adott a szakirodalom felkutatásához és tanácsokkal látott el avval kapcsolatban, hogy mely gondolatok, ötletek mentén végezzem a kutatásaimat. Amikor sor került a tézisem megvédésére, Lámfalussy professzor tette fel nekem a legélesebb kérdéseket, ami jó alkalmat adott, hogy szóban bővebben, a tézisemben leírtakon túl is ki tudjam fejezni a kutatásom eredményeit és annak gazdaságpolitikai vonatkozásait. Ezért nagyon hálás voltam neki.

Az euró eddigi története alapján miben látja a közös pénz jelentőségét?

Az európai integrációs projekt legfőbb indító és összetartó ereje a jövő háborúinak elkerülése és a béke biztosítása volt. Ezért az alapító atyák egyre szorosabb európai integrációt szorgalmaztak. Az első lépés az Európai Szén- és Acélközösség létrehozása volt 1951-ben, Robert Schumant idézve azért, hogy a háborút ne csak elképzelhetetlenné, hanem fizikailag is lehetetlenné tegyék. Ezután fokozatosan leépítették a korlátozásokat és létrehozták az áruk, a tőke, a munkaerő és a szolgáltatások egységes piacát.

Szapáry György, volt washingtoni nagykövet, elnöki főtanácsadó (MNB)Forrás: Szapáry György

Az áruk és emberek szabad mozgásának megkönnyítése érdekében megszüntették a határellenőrzéseket, és létrehozták az úgynevezett Schengeni övezetet 1990-ben. A kereskedelem támogatása, valamint a versenyszerű leértékelések és a spekulatív, rendezetlen tőkeáramlások elkerülése érdekében 1999-ben bevezették a közös valutát, az eurót. Hogy az egységes piac korlátozások nélkül tudjon működni a gyakorlatban, szükség volt egy közös valutára, hiszen a különböző valuták eltérő árfolyam-ingadozásai komoly nehézségeket jelentettek. Például 1973 és 1993 között megközelítőleg 35 árfolyam-kiigazítás történt az akkori EU tagállamok között.

Fenntartható-e jelenlegi formájában az euró, az eurózóna, vagy szükség lenne valamiféle módosításra?

Többen megjósolták már az euróövezet felbomlását. Muszáj azonban feltennünk azt a kérdést, hogy mi az alternatíva. Visszatérés a kiszámíthatatlan árfolyam ingadozásokhoz, ami akadályozná az egységes piac normális működését? Ez nem tűnik vonzó alternatívának. E megfontolás mentén kötelezte el magát Lámfalussy Sándor az euró bevezetése mellett. Azt már az alapítók is tudták, hogy a legnagyobb gond az euróval, hogy nincs megfelelő szupranacionális fiskális lába, ami enyhíteni tudná az aszimmetrikus sokkokat - legyenek azok külső vagy belső eredetűek - elszenvedő országokat. Ezért vezettek be fiskális szabályokat, amelyek egyrészt beépültek az euróövezetbe való belépés előtt kötelező jelleggel betartandó maastrichti kritériumokba, másrészt a monetáris unió tagjai számára megjelennek a többször mó-dosított Stabilitási és Növekedési Paktum előírásaiban.

Tehát míg a monetáris politika egységes, addig a fiskális politika – legalábbis elméletileg - szabályalapú, és így az euróövezet normális működése a költségvetési szabályok betartásától függ, ami messze nem egységes az országok között. Sokan beszélnek arról ugyan, hogy másfajta feltételekre is szükség lenne az euróövezetbe való belépéshez, de könnyen belátható, hogy csak olyan kötelezően betartandó kritériumok követelhetők meg, amelyek könnyen számszerűsíthetők és egységesek az országok között. Így kerültek bele, a költségvetési hiányra, az államadósságra, az inflációra, a hosszútávú kamatra és az árfolyamra vonatkozó előírások a maastrichti kritériumrendszerbe.

Forrás: Szapáry György

Akkor mi alapján döntheti el egy ország, hogy érdemes-e csatlakozni az övezethez vagy sem?

Amennyiben egy ország teljesíti a maastrichti kritériumokat, akkor azon túlmenően a nemzeti hatóságoknak kell megállapítani, hogy az adott ország megérett-e már az eurózónába történő belépésre. Legfontosabb kérdés, hogy az ország fenn tudja-e tartani a fiskális fegyelmet, megvan-e erre a szükséges, politikai ciklusokon átívelő elkötelezettség. Ezen túlmenően, fontos például figyelembe venni az úgynevezett egyensúlyi felzárkózási inflációt – amelyet a közgazdasági szóhasználatban Balassa-Samuelson effektusnak is neveznek. Ennek lényege, hogy az árak gyorsabban növekednek a szolgáltatási szektorban, ahol a termelékenység növelésének lehetősége természeténél fogva korlátozottabb, mint a feldolgozóiparban, ami megemeli az általános infláció ütemét. Ez az effektus különösen érinti a felzárkózó országokat, ahol fontos ezt szem előtt tartani, mert ha nem ellensúlyozzák ezt a magasabb inflációt, az ország elveszítheti a versenyképességét rögzített árfolyam mellett. A megoldás a termelékenység megfelelő növelése. Ha ehhez reformok kellenek, akkor kérdés, hogy felismeri-e a politika azok szükséges-ségét, illetve, hogy mennyire elkötelezett ezek bevezetésében.

Mely országoknak és a gazdasági fejlettség mely szakaszában éri meg bevezetni az eurót?

Jó és rossz gazdaságpolitikát lehet az eurózónán belül és kívül is folytatni. Egy olyan országban, ahol az egy főre jutó reál GDP szintje már nagyon közel van az euróövezet átlagos értékéhez, továbbá a gazdasági is mélyen integrált az egységes piacba, akkor érdemes az euró tagjának lennie. Vannak persze országok, amelyek megfelelnek a kritériumoknak, mégis önálló valutát használnak. Dánia esetében például így van, de meg kell említeni, hogy a dán jegybank monetáris politikája szorosan követi az Európai Központi Bank kamatpolitikáját és nem enged meg 0,1%-0,2%-nál nagyobb eltérést az euró árfolyamától.

Milyen következményei lehetnek, ha egy ország felkészületlenül vezeti be a közös valutát?

Görögország, Spanyolország és Portugália példája jól mutatja, mi lehet ennek a következménye. Esetükben a fő probléma az volt, hogy a belépést megelőzően az infláció és a kamatszint jóval magasabb volt, mint az eurózónán belül. A csatlakozást követően a kamatszint lecsökkent a zóna kamatszintjére, ami jelentős hitelkeresletet indított el, az infláció és a bérek növekedni kezdtek, amit nem egyensúlyozott a termelékenység növekedése. Elvesztették a versenyképességüket, a fizetési mérleg deficites lett, a költségvetési hiány elszaladt, a tőke elkezdett kivonulni ezekből az országokból, a kamatfelárak a magasba szöktek. Ezekben az esetekben az volt a hiba, hogy nem folytattak olyan gazdaságpolitikát, amely a hitelkereslet növekedését vissza tudta volna fogni és a termelékenységet megfelelően növelni. Hasonló nehéz helyzetbe kerültek a balti országok is, amelyek már az eurózóna belépés előtt is rögzített árfolyamrendszert tartottak fenn. Ezekben az országokban jórészt a túl korán bevezetett rögzített árfolyamrendszerek miatt, a mediterrán országokhoz hasonló okokból elszenvedett versenyképesség-vesztést csak nagy megszorítások árán, valamint a bérek és nyugdíjak csökkentése révén tudták kiküszöbölni, ami súlyos recesszióval és munkanélküliség növekedésével járt. Végül sikerült kilábolni a válságból és beindult a dinamikus növekedés. Ugyanakkor ezekből az országokból különösen jelentős volt a kivándorlás.

Mi magyarázza, hogy az eurózóna kétsebességűvé vált, és az euró elsősorban a németek számára hajtott hasznot?

A német termelékenység gyorsabban nőtt, mint a zóna többi tagországáé, így a fix árfolyam előnyét ők élvezhették leginkább, aminek olyan hatása volt, mintha számukra leértékelődött volna a közös pénz. A német költségvetés és fizetési mérleg komoly többletet mutat fel, amit sokan kritikával illetnek, mert úgy gondolják, hogy Németországnak ösztönzőbb fiskális politikát kéne folytatni, ami pozitív kihatással lenne a többi EU-s ország gazdaságára is.

Forrás: Szapáry György

Mely országok voltak eddig az eurózóna csatlakozás nyertesei és vesztesei?

Az írek kifejezetten nyertesek. Egyértelmű vesztes Görögország. Rövid távon Spanyolország és Portugália is veszített, de aztán megtanulták a leckét, s ma már több hasznuk származik belőle, mert fegyelmezettebb lett a gazdaságpolitika, a bizalom megerősödött és a gazdaság növekszik. Az olaszok esetében figyelembe kell venni, hogy régóta nehézségük van a fegyelmezett költségvetési politika fenntartásában. Az euróövezetből való kilépés szerintem mégsem vonzó opció számukra, mert az hatalmas politikai presztízsveszteséget jelentene, hiszen ők az unió vezető országai között tartják számon magukat. Befolyásuk az európai ügyekben lényegesen csökkenne és egyáltalán nem biztosított, hogy fegyelmezettebb és kiegyensúlyozottabb gazdaságpolitikát tudnának folytatni az eurózónán kívül, mint belül.

Az ilyen válságok kezelésére milyen eszközök állnak rendelkezésre az euróövezetben?

Először is létrejött az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM), amely tűzfalként funkcionál, hogy megakadályozza egy adott országban kirobbant válság tovagyűrűződését. Hétszázmilliárd eurós kerete baj esetén – például, mint Görögország esetében történt – azonnal igénybe vehető a kedvezményezett ország által megfelelő gazdaságpolitikai kiigazítási program elfogadása mellett. Olyan elképzelés körvonalazódik, amely szerint az ESM-et átalakítanák európai valutaalappá. További lépés a bankunió létrehozása, ami több pillérre épül. Ennek része az egységes felügyeleti mechanizmus, aminek keretében az EKB közvetlenül felügyeli a legnagyobb kereskedelmi bankokat az EU tagországaiban. További része az Európai Bankhatóság létrehozása volt, amely egységes adatszolgáltatást és prudenciális szabályokat fogalmaz meg, valamint azonos elvek mentén kialakított stressztesztet a bankok válságállóságának felmérésére. Szintén a stabilitást elősegítő eszköz az EKB-nak alárendelt Európai Rendszerkockázati Testület (ERKT), amelynek feladata az európai pénzügyi rendszer kockázatainak előzetes kiszűrése. Ugyancsak ebbe az irányba tett lépésként tartják számon az Egységes Szanálási Testület által kezelt Egységes Szanálási Alap létrehozását, amellyel a bajba jutott pénzintézeteket szeretnék kisegíteni. Az alap feltöltése ugyanakkor még nem történt meg, mert arra több év alatt kerül majd sor. Szó van egységes bankbetét-biztosítási alap létrehozásáról is, bár attól a németek elzárkóznak, mert attól tartanak, hogy annak költségei elsősorban őket terhelnék. Macron francia elnök egy külön, a GDP több százalékát is kitevő eurózóna költségvetést is vizionált, de ezt Németország ellenzi, ezért valószínű, hogy csak egy jóval kisebb nagyságú összeg lesz erre a célra elkülönítve az EU általános költségvetésében.

Összességében tehát több védelmi eszközt létrehoztak már, amelyek alkalmazásától azt remélik, hogy növelik az esélyét egy későbbi válság legkárosabb hatásainak a kivédésére. Hozzáfűzném, hogy talán a válság tanulságai is jobb belátásra ösztönzik a gazdaságpolitika alkotókat, ugyanakkor a piaci szereplőkre nem jellemző a jó emlékező képesség, ezért a politikusokra hárul annak a felelősség, hogy csökkentsék egy újabb válság bekövetkezését és maximálisan fel legyenek készülve annak hatékony kezelésére.

A mostani adatok alapján mikorra várható a magyar csatlakozás az eurózónához, illetve miért jó a jelenlegi önállóság?

Alapvető feltétel, hogy Magyarország folytassa a versenyképességi reformokat, a csatlakozást követően ugyanis már nem lehet arra számítani, hogy az árfolyammal lehet ösztönözni a versenyképesség javulását. Azt is tudni kell azonban, hogy bár rövid távon hasznos eszköz lehet az árfolyam leértékelődés, de hosszú távon a folyamatos leértékeléssel nem igazán lehet a versenyképességet növelni, mert a huzamos leértékelés inflációhoz vezethet. Alapvető törvényszerűség, hogy a versenyképességet a termelékenység emelésével lehet növelni. Érdemes még odafigyelni a fentebb említett inflációt növelő Balassa-Samuelson hatásra is. Bár ennek jelentősége a jelenlegi alacsony inflációs környezetben tompul, ám nem tudni, meddig fog tartani a kedvező környezet. Azt lehet mondani, hogy ebből a szempontból biztonságosan akkor lehet az eurót bevezetni, ha az ország egy főre jutó GDP-je vásárlóerő-paritáson már megközelíti az euróövezet szintjét.

Végezetül hozzátenném, hogy ezek a számok csak általános támpontok, a legfontosabb szempont az euróövezethez való csatlakozás meghozatalában az elszántság a versenyképesség növelésében és a költségvetési fegyelem betartásában, valamint ennek az elszántságnak a politikai ciklusokon átívelő folyamatos betartása.