Tizenegy év telt el a legnagyobb bankoknak dobott amerikai és európai állami mentőövek óta. Úgy a tengerentúlon, mint kontinensünkön jelentős összegű bankmentő csomagokat szavaztak meg a döntéshozók, amit felelősségre vonás nélkül és összességében nagyon olcsón megúsztak a bankárok.
A 2007 nyara óta lappangó válság 2008. szeptember 15-én tört ki teljes erővel, amikor a Lehman Brothers csődvédelmet kért, miután sikertelen tárgyalásokat folytatott a brit Barclaysszal és a Bank of Americával a felvásárlásról. Ugyanezen a napon bejelentették, hogy a Bank of America ötvenmillió dollárért felvásárolja a Merrill Lynchet, a világ legnagyobb biztosítója, az AIG pedig negyvenmilliárd dollár kölcsönt kért és kapott az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve-től (Fed).
A 2008-as krízisben a bajban lévő pénzügyi vállalatokat feltőkésítéssel, a betétekre adott állami garanciával, valamint a pénzintézetek átstrukturálásával segítették, ami gyökeres változást jelentett a korábban alkalmazott monetáris és fiskális mentőeszközökhöz képest.
Az Amerikai Közgazdasági Társaság (AEA) legutóbbi, Atlantában megrendezett fórumán az amerikai bankmentések főszereplői, Henry Paulson és Timothy Geithner pénzügyminiszterek, illetve Ben Bernanke, a Fed akkori elnöke emlékezett vissza az egy évtizeddel korábbi eseményekre. Geithner a konferencián úgy fogalmazott, hogy ma már úgy látja, a rekordösszegű bankmentés ellenére istúl későn és túl keveset tettek.
Most összefoglaljuk, kik és milyen eredménnyel kapták a legtöbb adófizetői pénzt.
A nagy amerikai bankmentések
Ahogy óráról órára súlyosbodott a válság, az amerikai kormány is lázas tevékenységbe kezdett, és egy hét alatt bankmentő csomagot állított össze 700 milliárd dollár értékben, amelyet 2008. szeptember 21-én jelentettek be. A program lényege, hogy a rossz hiteleket eltüntesse a bankok mérlegéből, s ezzel visszaadja a pénzpiacok nyugalmát, így megindulhat a befagyott hitelezés. A segítség fejében az állam részesedést szerzett a megtámogatott pénzintézetekben. A programban a bajba került pénzintézetek közül olyan, globális szinten is jelentős bankok jutottak különböző összegekhez, mint a Citigroup (25 milliárd dollár), a J.P. Morgan (25 milliárd dollár), a Bank of America (12,5 milliárd dollár), a Merrill Lynch (12,5 milliárd dollár), a Goldman Sachs (10 milliárd dollár), a Morgan Stanley (10 milliárd dollár), a Bank of New York (3 milliárd dollár) és a State Street Corp. (3 milliárd dollár). Még egy hét sem telt el, és szeptember 26-án az állam átvette a 300 milliárd dollár eszközértékű Washington Mutual kereskedelmi bank irányítását, és azonnal továbbadta a JP Morgan Chase-nek.
Mentőövek az Európai Unióban
Az Európai Unióban egy ideig úgy gondolták, a problémát a tengerentúlon kell és elegendő megoldani, de október első felében már elkezdődött az európai mentőcsomagok kidolgozása is. Általános intézkedés volt az unió szinte minden országában, hogy az állam kezességet vállalt a bankbetétekért, az államok jó részében jelentősen meg is emelték a garancia felső határát.
Nagy-Britannia
Először október második hetében a brit kormány – kiegészítő elemekkel együtt – 250 milliárd font nagyságú bankmentő csomagot jelentett be, amelynek legfontosabb eleme az állami garanciavállalás volt. Később ezt az összeget újabb 250 milliárd fonttal emelték meg.
Így összességében nagyobb összeget fordítottak a brit pénzügyi szektor megmentésére, mint amennyit ugyanerre a célra Amerikában szántak. Az összesen félezer milliárd fontos csomag első lépéseként a négy legnagyobb brit bank közül három – a Royal Bank of Scotland, a Lloyds és a Halifax-Bank of Scotland (HBOS), a legnagyobb brit jelzálogkölcsönző – között osztottak szét 37 milliárd fontnyi támogatást, a negyedik Barclay's nem tartott rá igényt.
Az ügylet specialitása volt, hogy eközben a Lloyds 12,2 milliárd fontért felvásárolta a HBOS-t Gordon Brown akkori miniszterelnök kifejezett támogatása mellett, és ezzel a brit pénzügyi szektor legnagyobb pénzügyi csoportja jött létre. Az állam egyúttal ígéretet tett, hogy – a megszerzett tulajdonrész ellenére – nem folyik bele a napi működésbe. A támogatás fejében elvárták a bankoktól, hogy a 2007-es szinten tartsák a hitelezést, támogatniuk kellett a jelzáloghitelüket fizetni szándékozó egyéni ügyfeleket, és megtiltották, hogy készpénzbónuszt fizessenek a vezető beosztású alkalmazottaknak.
A brit példát alapul véve az eurózóna vezetői arról döntöttek, hogy 2009 végéig garanciát nyújtanak a bankközi hitelekre is. Arról is döntés született, hogy nem emelnek kifogást a bankok részleges államosítása ellen.
Írország
A laza monetáris politika miatt (és az ennek nyomán kialakult ingatlanpiaci lufi miatt) bajba került Írország 600 milliárd euró értékben, azaz
a GDP három és félszerese erejéig érő mentőcsomagot állított össze a pénzintézetek megmentése érdekében, amivel bekerült a legköltségesebb bankválságot átélő országok közé. A garanciával lefedett hat írországi bank negyedévente kalkuláció ellenében juthatott támogatáshoz. Az ír jegybank becslése szerint az akció összességében 85 milliárd eurót jelentett, amely teljes egészében a költségvetést terhelte.
Németország
A német döntéshozók az amerikai mentőcsomaghoz hasonló nagyságú összeget, 500 milliárd eurót, azaz 671 milliárd dollárt szavaztak meg a pénzintézetek megmentésére. Ebből az összegből 400 milliárd eurót fordítottak a bankközi hitelek garanciájára, a maradék százmilliárd eurót egy alapba helyezték, amely részvények vagy egyéb tőkeeszközök vásárlásával segítette a bajba került bankok feltőkésítését.
Az összegből 80 milliárdot szántak a bankok feltőkésítésére, a maradék 20 milliárd eurót pedig a garantált hitelek esetleges veszteségének finanszírozására. A támogatás elnyerésének feltételeit a Szövetségi Pénzügyminisztérium igen szigorúan határozta meg.
Többek között elvárták a fenntartható üzleti modell biztosítását, előírták a kis és közepes méretű vállalatok hitelezését, és szigorú korlátok közé szorították a vezetői és munkavállalói béreket, illetve meghatározták az osztalékfizetés feltételeit. Az érintett pénzintézetek 2009 végéig fordulhattak a garanciaalaphoz.
Franciaország
Franciaország ennél jóval kevesebbet, 360 milliárd eurót szánt hasonló célra. Az összegből 320 milliárd jutott a bankközi hitelek garanciájára, 40 milliárdot pedig a bankok mérlegének helyreállítására fordítottak. Hogy rendben menjen a dolog, külön szervezetet hoztak létre a folyamat levezénylésére. Egyúttal azt is elvárták a pénzintézetektől, hogy szüntessék meg a kiugróan magas vezetői juttatásokat, bónuszokat.
Hollandia
Hollandia 200 milliárd eurót szánt a fizetési problémák megoldására, amelynek döntő részét a bankközi hitelek garanciavállalására fordították.
Államosították az ABN-t és a Fortis Bank biztosítás üzletágát, majd a De Nederlandsche Bank speciális kölcsönt biztosított az egyes pénzügyi intézményeknek megfelelő fedezet ellenében, olyan hosszú időre, amennyire csak szükség volt a megfelelő működéshez. A nagyobb pénzpiaci szereplők közül az ING 10 milliárd eurós, az Aegon biztosító pedig 3 milliárd eurós tőkeinjekciót kapott.
Spanyolország
A spanyol kormány október elején százmilliárd eurós garanciavállalást jelentett be a 2008-as új banki adósságokra vonatkozóan, és szükség esetén további összeget helyezett kilátásba a 2009-es évre. Ugyanakkor Jose Luis Rodriguez Zapatero kormányfő hangsúlyozta, hogy náluk nincs szükség a bankok államosítására, mert semmi gond nincs a fizetőképességükkel. Ezzel együtt létrehoztak egy 30 milliárd eurós alapot, amelynek célja a bankközi hitelezés fellendítése volt azáltal, hogy részesedést vásárolnak a pénzintézetekben.
Ausztria
Ausztriában szintén százmilliárd eurót szántak a bankmentésre. Ennek nagy része, 85 milliárd euró állami garanciavállalás formájában állt rendelkezésre, a maradék 15 milliárd euró pedig részvény-, illetve tőkevásárlásként jutott a bankszektorhoz. Az ügyletek levezényléséhez az osztrákok is külön, speciális ügynökséget állítottak föl.
Tíz évvel a bankmentő csomagok után jól látható, hogy a legkisebb sikerrel Olaszországban kezelték a helyzetet, mivel itt a mai napig is szükség van az állam segítségére a gyengébb helyzetben lévő bankok kistafírozásához, a nem teljesítő hitelek aránya és volumene ugyanis az olaszoknál a legmagasabb az euróövezeten belül.
Összességében megállapítható, hogy bár igen jelentős volt a világgazdaságot és a pénzügyi szektort ért csapás 2008-ban, mégis kevesebbet kellett fordítani a bankmentésre, mint a korábbi válságok során átlagosan, melynek oka, hogy időközben a bankok javarészt visszafizették az állami pénzeket – kamatostul.
A Nemzetközi Valutaalap (IMF) adatai szerint a húsz legfejlettebb országban (G20-csoport) átlagosan a bruttó hazai termék (GDP) 2,7 százalékának megfelelő összegbe került a helyreállítás.
A tényleges kiadás elérte az országcsoport bruttó hazai termékének 7,4 százalékát, ebből azonban 4,8 százalék megtérült 2013-2014-ig. Ez az összeg azonban jelentősen alatta marad a korábbi időszakokban átlagosan hasonló célra fordított nyolcszázalékos GDP-arányos összegnek.