Hatalmas trükkel keresnek vagyonokat az amerikai cégvezetők

2019.11.23. 06:56

Az elmúlt évtizedekben az amerikai vállalatvezetők gigantikus vagyonokat kerestek, ami sokszor nem annak volt köszönhető, hogy hibátlanul és sikeresen irányították a cégeiket. A háttérben jelentős részben egy olyan trükk áll, amellyel a szabályozók az 1930-as években már megkíséreltek leszámolni, de aztán az 1980-as években megújult erővel tért vissza. Ez az úgynevezett részvény-visszavásárlás, amely egyre erősebben összekapcsolódott a vezérigazgatók javadalmazásával. A lényeg pedig az lett, hogy a menedzsment mennyire tudja kiszolgálni a részvényeseit. Olyannyira, hogy ez mára szinte minden más tényezőt fölülír. A Vox elemzése utánajárt, honnan ered ez a sajátos jelenség.

A gazdaságtörténet egyik legsötétebb napja volt 1929. október 24-e, amikor az amerikai tőzsde összeomlott. Egyik napról a másikra hatalmas vagyonok tűntek el, az USA cégeinek értéke pedig mélyrepülésbe kezdett. A vállalatok vezetőinek azonban volt egy elsőre furcsának tűnő ötletük. Elkezdték fölvásárolni a saját cégük által kibocsátott részvényeket a befektetőktől. A háttérben meghúzódó logika rendkívül egyszerű volt. Ha a nyílt piacon lévő részvények darabszáma csökken, akkor a papírok értéke megnő, következésképpen a vállalat piaci értéke is emelkedik.

Normális esetben, ha egy vállalat arra törekedett, hogy a részvényeinek árfolyama emelkedjen, tennie kellett valamit, amitől a cég értékesebb lesz, a befektetők pedig vásárolni akarnak. Ilyen lehet például egy új termék föltalálása, vagy valamilyen módosítás a társaság működésében. Az úgynevezett részvény-visszavásárlással azonban a vállalatvezetők lényegében egy bűvésztrükköt fedeztek fel a pénzügyi rendszerben. Úgy tudták feltornászni a részvényeik árfolyamát, hogy lényegében nem csináltak semmit. A nagy gazdasági világválság idején így a vállalatok tulajdonosai növelhették a vagyonukat, miközben az ország a valaha volt legnagyobb krízistől szenvedett.

A részvény-visszavásárlás jelensége azonban itt nem állt meg, sőt, alapjaiban formálta át az Egyesült Államok gazdaságát.

Az állam közbelép

1932-ben a The New York Times arról számolt be, hogy számos állítólagos visszaélés tapasztalható azoknál a vállalatoknál, amelyek élnek az újdonsült részvény-visszavásárlás lehetőségével. Itt olyan visszaélésekről volt szó, mint például a cég forrásainak felhasználása annak érdekében, hogy részvényeket vásároljanak vissza olyanoktól, akik egyértelműen baráti viszonyt ápolnak a vezetéssel. Ez gyakorlatilag bennfentes kereskedésnek minősült. Végül a probléma eljutott a legmagasabb szintekre is, és az akkori amerikai elnök, Franklin D. Roosevelt, 1934-ben aláírta azt a törvényt, amely komoly korlátok közé szorította a hasonló tevékenységeket.

A Wall Street az 1929-es összeomlás utáni reggelenForrás: AFP

Sokáig úgy tűnt, a részvény-visszavásárlásoknak ezzel vége szakadt. Maguk a vállalatok is így értelmezték a törvényt, és lényegében le is álltak a gyakorlattal. A visszavásárlások nélkül a cégeknek három alapvető lehetőségük maradt, ha fel akarták használni a nyereségeiket. Az első a profit újra befektetése a vállalatba: új gyárak építése, új termékek kifejlesztése. A második lehetőség a dolgozók bérének megemelése. A harmadik lehetőség pedig az osztalékfizetés, illetve a profit visszajuttatása a részvényesekhez. A legtöbb amerikai vállalat a három kombinációját választotta, de a nyereség jelentős részét az első és a második kategóriára (fejlesztésekre és béremelésekre) költötték.

A középosztály kialakulása

Idővel a technológiák is fejlődtek, a dolgozók pedig egyre több terméket állítottak elő. Ennek eredményeként az amerikai termelékenység közel megduplázódott a második világháború utáni 30 évben, vagyis 1945 és 1975 között. Ezt a fejlődést pedig az órabérek is lekövették – a dolgozók bére szintén közel duplájára emelkedett ebben az időszakban. Ez alapozta meg az amerikai középosztály kialakulását.

Az 1980-as években újra divatva jöttek a vállalati részvény-visszavásárlásokForrás: Anadolu Agency/2017 Anadolu Agency/Volkan Furuncu

Aztán a dolgok elkezdtek megváltozni. A termelékenység és a bérnövekedés közti olló ugyanis elkezdett kinyílni. Míg az előbbi tartós emelkedést mutatott, a bérek egyre inkább stagnáltak. Mindeközben pedig a részvény-visszavásárlások területén is változott a helyzet, amikor Ronald Reagan egy John Shad nevű volt befektetési bankárt nevezett ki 1981-ben az Értékpapír- és Tőzsdefelügyelet (SEC) élére. Shad 1982-ben megváltoztatta a szabályokat, aminek eredményeként a cégek az 1930-as évek óta először szabadon vásárolhatták vissza a befektetőktől a részvényeiket, és nem nagyon kellett aggódniuk, hogy a kormány a körmükre néz.

Ez a fejlemény elképesztően jó hír volt a részvénybefektetőknek, de itt bejön a képbe egy másik tényező is: a vállalatok vezérigazgatóinak javadalmazása. A cégek működésébe beleszólási joggal bíró részvényesek ugyanis saját maguk megtámogatásában voltak érdekeltek, és ezt figyelembe véve kezdték átalakítani a cégvezetők juttatásait is. A vezetők nem csupán fizetést kaptak, hanem bónuszokat is, ha a vállalat részvényárfolyama emelkedett. És mi a leggyorsabb és legegyszerűbb módja annak, hogy emelni lehessen az árfolyamot? A részvény-visszavásárlás. A cégvezetők pedig pontosan ehhez folyamodtak. Mégpedig állandóan.

Bónuszáradat és egyenlőtlenség

1982-ben a legnagyobb amerikai vállalatok még csupán a nyereségeik 0,5 százalékát fordították részvény-visszavásárlásokra. Ez az arány 2008-ra, épp a pénzügyi válság kitörése előtti időszakban, elérte a 77 százalékot. A válság után egyébként jött egy jelentősebb visszaesés, majd az arányszám újabb emelkedésnek indult, és 2018-ra visszakúszott 65 százalékig.

Ez pedig jelentős hatással volt a jövedelmek közti szakadékra is. Az átlagos amerikai vállalati vezérigazgató és az átlagos amerikai munkavállaló jövedelme közti arány 1965-ben még 15:1 volt, vagyis a vezetők átlagosan 15-ször kerestek többet egy átlag dolgozónál. Ez az arány 2018-ra elérte a 220:1 szintet. Amellett, hogy ez a brutális szakadék mindössze alig több mint 50 év alatt alakult ki, jól látható, hogy az igazi ugráshoz csupán egyetlen évtizedre, az 1990-es évekre volt szükség.

A General Motors példája jól mutatja, mennyire amerikai jelenségről van szóForrás: AFP/2011 Getty Images/Justin Sullivan

Bár azt gondolhatnánk, hogy ez globális jelenség, a nemzetközi összevetés arra utal, hogy ez nem igaz. Valójában a nagyságrendek alapján itt egy tipikusan amerikai helyzetről van szó. Ha példaként az autóipart vesszük, akkor az látszik, hogy a General Motors (GM) vezérigazgatójának juttatásai 2018-ban elérték a 22 millió dollárt. Ezzel szemben a német Volkswagennél ez csupán 12,5 millió, míg a japán Toyota esetében 3,4 millió dollár volt.

Ha pedig megnézzük, ez a három vállalat mennyit költött a nyereségéből részvény-visszavásárlásra, elég jól látszik a vezetői jövedelmek közti eltérés háttere. A Volkswagen semmit nem költött erre a nyereségéből 2012 óta, míg a Toyotánál az elmúlt évek legnagyobb visszavásárlása akkora volt, mint a GM-nél a legkisebb. Ráadásul a GM esete azért is kirívó, mert miközben a vállalat elveszítette a vezető szerepét az autógyártók között a piaci részesedés szempontjából,

addig a társaság úgy bocsátott el dolgozókat és zárt be üzemeket, hogy közben több mint 10 milliárd dolláros profitot termelt – ebből a nyereségből viszont elsősorban a részvényeseit jutalmazta visszavásárlással.

Jól látszik tehát, hogy az amerikai részvény-visszavásárlások alapvetően formálták át a gazdaság szerkezetét, és ennek széleskörű hatásai vannak. A vállalatok visszavásárlásai a 20. század első felében azt eredményezték, hogy az USA lakosságának mindössze 0,1 százaléka birtokolta az ország összvagyonának közel negyedét. Ez az arány aztán évtizedeken át csökkenést mutatott, majd az 1980-as években újraindult az emelkedés, a részvény-visszavásárlások pedig visszatértek. Mára pedig az USA leggazdagabb 0,1 százaléka ismét az összvagyon közel 20 százaléka fölött rendelkezik. Az viszont egyelőre nyitott kérdés, hogy meddig és milyen ütemben folytatódik ez a trend.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK