Tudja, honnan származik a pénznek nincs szaga mondás?

2020.06.07. 07:23

Az elmúlt évszázadokban számos különös adót vetettek már ki az egyes államok törvényhozói. Legtöbbször az volt a céljuk, hogy az államkassza bevételeit gyarapítsák, ám olyanra is akadt példa, hogy egy adóval a nyugatosítás érdekében próbálták rávenni az alattvalókat egy régi hagyomány elhagyására - írja a Múlt-kor történelmi magazin. A lap összeállításai alapján mutatunk be néhány igazán meghökkentő régi adófélét, többek között azt is, melyhez a címben említett mondás köszönhető.

Minél szebb a tapéta, annál több az adó

A furcsa adónemek bevezetése terén a britek az éllovasok közé tartoztak. Az egyik ilyen meghökkentő adófajta, amelyet a szigetország állampolgárainak nyakába varrtak, az 1712-ben bevezetett tapétaadó volt.

Az adó Anna brit királynő (1702-1714) uralkodása idején jelent meg, abban az időben, amikor a háztulajdonosok között terjedni kezdett az a trend, hogy otthonaik falát mintás papíralapú készítményekkel, vagyis tapétákkal díszítsék, ahelyett hogy a korábban jól bevált szövetanyagokat, főként faliszőnyegeket aggattak volna fel.A mindenkori uralkodó egy shillinget vetett ki egészen 1836-ig minden egyes négyzetjardnyi tapétafelület után (1 yard = 0,9144 méter).Ez egy nagyobb épületrész esetén már igen borsos árnak számított, hiszen egy korabeli shilling ma kb. 3,27 fontnak felel meg. Az eszes alattvalók viszonylag gyorsan rájöttek, hogyan kerülhetik ki az adót: egyszerű papírra rajzolt mintákkal.

A vizeletadóhoz köthető a "pénznek nincs szaga" mondás

A Kr. u. 69-től egy évtizeden át uralkodó római császár Vespasianus egy egészen különleges adót vetett ki, mégpedig az emberi vizeletre. Ez a melléktermékünk ugyanis rengeteg értékes anyagot, többek között foszfort, ammóniát és rengeteg ásványi összetevőt tartalmaz, aminek folytán számos tevékenységnél, így a ruhák fehérítésénél, tisztításánál és bőrcserzésnél is alkalmazták, ugyanis a levegővel érintkezve a folyadék ammóniatartalma ezeket a tevékenységeket kiválóan segítette. Az adót a nyilvános illemhelyek fenntartói, bérlői fizették.

Az ókori Rómában adóztatták a vizeletetForrás: Wikimedia Commons

Az adóztatásához kapcsolódik az, hogy a vizelet kereskedelme virágzott a Római Birodalomban, írja az Adó.hu portál. A vizeletet a köznép által használt nyilvános illemhelyeken és a gazdagabb polgároktól is begyűjtötték, sőt még minősítették is a folyadékot, a legerősebbnek, legjobbnak, és ezért a legdrágábbnak a mai Portugália területéről származó terméket tekintették.

De hogyan kapcsolódik ehhez a magyarul is ismert mondás?

Suetonius, a római történetíró, így számol be erről "... Titus, a fia, egyszer szemére vetette, hogy még a vizelés megadóztatását is kieszelte; Vespasianus erre Titus orra alá dugta az első befizetésből származó pénzdarabot, s közben azt tudakolta, „bántja-e a szaga", Titus tagadó válaszára azt mondta: „Pedig látod, ez is abból a vizeletből való."

Latinul a kérdés: „Sciscitans num odore offenderetur", a válasz: „Atqui ex lotio est". Ez a párbeszéd finomodott a későbbiekben „a pénznek nincs szaga", latinul „pecunia non olet" mondássá.

Az igazsághoz egyébként hozzátartozik, hogy ilyen adót már Néró idejében is alkalmaztak vectigal urinae, azaz vizeletadó névvel, csak az utána következő császárok alatt ezt megszüntették.

Kalapadó a társadalmi elitre

Fejfedőre Nagy-Britanniában 1784-ben vetettek ki először adót, hogy a központi költségvetés a tehetősebb és magasabb társadalmi státuszú, kalapos úriemberektől egy kis plusz bevételre tegyen szert. A kormány szándéka az volt, hogy az elitréteg a kalapvásárláskor a vételáron felül további két shilling bélyegilletéket fizessen be. Aki nem volt hajlandó mindezt megtéríteni, súlyos bűncselekményt követett el, és akár halálbüntetés is fenyegethette.

Két uralkodó is fantáziát látott a szakáll megadóztatásában

A szakáll különösen foglalkoztatta a régmúlt korok uralkodóit: többen közülük az államkassza bevételeinek növelését, illetve a feledtetni kívánt múltat látták a férfiak arcszőrzetében.

Például I. (Nagy) Péter orosz cár (1672–1725) annyira szívén viselte országa modernizációját, hogy megadóztatta az általa maradinak és keletiesnek vélt szakállviselést. Aki nem akarta elfogadni a modernnek vélt sima férfi arcot, annak fizetnie kellett. Az ellenszegülőket a hatóság elfogta és nyilvánosan megborotváltatta. Az adó mértéke a tehetősebb kereskedők számára évi 100 rubelt, a kormányzathoz kötődők számára évi 60 rubelt, míg általánosságban évi 30 rubelt jelentett. Aki megfizette az adót, köteles volt egyfajta rézből vagy bronzból készült jelzőt viselni.

VIII. Henrik maga is szakállasként adóztatta az arcszőrzetetForrás: Hans Holbein/Wikipédia

I. Péter orosz cár előtt azonban már VIII. Henrik angol király (1509-1547) is a szakállban látta az állami bevételek növelését. 1535-ben döntött úgy, hogy az arcszőrzetet növesztő férfiak fizetni kötelesek – természetesen az egyén társadalmi helyzetétől függően. A szakáll megléte ugyanis társadalmi szimbólumnak számított akkoriban, a király maga is szakállviselő volt. Az adónem később néhány évre feledésbe merült, ám I. Erzsébet idején a törvényalkotók úgy érezték, mindenképpen fizetnie kell annak (akár nemes, akár közrendű), aki orcájának két hét elteltével sem mutatja meg a borotvát.