Noha a pénz története nagyon hosszú időre nyúlik vissza, a pénzhasználat kialakulásával nem egy meglévő, érzékelhető szükségletre, hiányra született válasz, egyik pillanatról a másikra. Hanem a pénznek bizony fel kellett magát küzdenie a létrán a mai csúcsára, onnan kezdve, hogy emberek egy csoportja valahol valamikor megállapodott abban, hogy apró tárgyakat értékkel ruháznak fel és univerzális helyettesítő eszközként tekintik azokat. A pénz megjelenésével persze a cserekereskedelem nem tűnt el azonnal. Pontosan ez volt az oka annak, hogy hiába volt már "állami" pénz Magyarországon ezer éve is, az emberek sokkal többre értékeltek más, ma már nagyon furcsának tűnő fizetőeszközöket.

 

A cserekereskedelem, mely ma már nagyon kezdetlegesnek tűnik, valójában egy nagyon is gyakorlatias fizetési forma, barter néven ma is virágzik számos helyén a világnak. Arra pedig, miért volt elterjedt a régi időkben, kézenfekvő a magyarázat. Hiszen egymás javait kicserélhették az emberek, mégpedig köztes eszköz - pénzt - nélkül, ami sokkal egyszerűbbá tette az ügyleteket - legfeljebb bizonyos javakhoz nehezebb volt hozzájutni. Ám ha nagyon széleskörben használt dologra volt szüksége valakinek, annál valószínűbb volt, hogy hamar rátalál, és cserébe az ő birtokában lévő javakkal fizethet.

Az emberi élet évszázadokon keresztül meghatározott szűk kereteken belül zajlott, és sokan egész életükben nem hagyták el a szűkebb régiójukat, főleg az évszázadokig mozdulatlan középkorban. Az átlagembernek nem is volt igazából szüksége pénzre, főleg ha maga is javakat termelt. Helyette elég volt csak olyasvalakit keresnie, akivel egymás szükségleteit kölcsönösen ki tudták elégíteni. A vert pénzérme inkább az állami kiadások, a nagyobb volumenű kereskedések vagy a megtakarítások felhalmozása során kapott funkciót, az átlagember teljesen másfajta „pénzt" használt.

Ma már a pénz hatalma megkérdőjelezhetetlen, hiszen a leguniverzálisabb fizetőeszközről van szó, ami gyakorlatilag korlátlanul átváltható más javakra vagy értékekre, beleértve nem csak az árukat, hanem a szolgáltatásokat is, továbbá megtakarítási, felhalmozási funkciója is van. A régi időkben azonban egészen másfajta dolgokat is pénznek tekintettek.

Tinópénz, mint fizetőeszköz

Magyarországon a hétköznapi pénz pedig sokszor a szarvasmarha volt, pontosabban az ökör, illetve annak is a fiatal példánya, a tinó. Természetesen más értéke volt egy lesoványodott, alultáplált ökörnek, mint egy jó húsban lévőnek, de a cserekereskedelem során hamar rájöttek arra, hogy az ökörnek vagy a tinónak nem is kell jelen lennie az ügyletben, helyette elég, ha valamiféle átlagértéket képezve viszonyításként használják azt. Azaz például az egyik félnek gabonája volt, amelyről megbecsülte, hogy hány ökröt ér, és ugyanazt tette a másik fél is, akinek pedig mondjuk a gabona műveléséhez szükséges szerszámból volt feleslege. Amikor a javak ökörértéke mindkét fél oldalán megegyezett, az ügylet létrejött.

Tinó, ökör és szarvasmarha régi képen a Fortepan archívumábólForrás: Fortepan / Konok Tamás id

Külön érdekesség, - ami egészen a mai korig velünk maradt -, hogy nem számított az állat életkora. Azaz egy „nyugdíjas" korú marha is ugyanannyit ért, mint egy fiatal ökör, hasonlóan ahhoz, amikor ma egy gyűrött, agyonhasznált, szakadozott vagy éppen egy friss, ropogós bankjeggyel is ugyanakkora értékben fizetünk, hiszen a kettő a mai korban is pontosan ugyanannyit ér.

Ez a fajta tinópénz, mint eszmei érték annyira elterjedt volt, hogy nem is pénzben, hanem tinóban szabták meg például a büntetéseket. Az első magyar király, I. Szent István, aki a magyar történelem során először veretett pénzt, maga is pénz helyett tinókban szabta meg törvényeiben a kiszabott büntetés kiváltását. Például a hamis esküt tevőt a törvény kézlevágására ítélte, de ezt 50 tinóval ki lehetett váltani, egy gyilkosság utáni büntetéstől pedig 110 tinóval menekülhetett meg az elkövető.

Forrás: Fortepan / Párdányi Miklós
Tinó, ökör, szarvasmarha?
"István törvényeinek egyszeri átolvasása világossá teszi számunkra, hogy a Kárpát-medencei népesség legfőbb értékmérője még nem a pénz volt, hanem a tinó, vagyis a fiatal (még igába nem fogott) ökör. Ez arra mutat, hogy nagyon jelentős lehetett az állattartás, hiszen az állattartók rendelkeztek tinókkal. Ezekkel kellett a kirótt büntetéseket fizetni. Az is kiderül, hogy a tinókkal való rendelkezés mértéke a gazdagság fokmérője volt. (...) E korai időszakban a vagyon, a tehetősség fokmérője éppen a barom, a jószág volt. Nem véletlen, hogy a régi magyar nyelvben a barom és a jószág szavak jelentették az anyagi javakat, a vagyont" - írja Kristó Gyula történész. A kutatások azt mutatják: míg a fiatal ökrök, munkára nem fogott borjúk értékmérők voltak, addig a korosabb ökrök már munkaeszközöknek számítottak. Ehhez persze rendet kell vágni a jószágok elnevezésében is. Az ökör igavonásra használt, négyévesnél idősebb ivartalanított szarvasmarha. A bikaborjút tavasszal, első fűre menendő korában herélik ki, neve hároméves koráig tinó, négyévesen, míg betanítják, ökörtinó; ha betanult, és rendszeresen jármolják igás ökör.

 A király államteremtő szándékaival túllépni kívánt a korábbi sztyeppei szokásjogokon, így törvényei az addig meglehetősen elterjedt leányrablási gyakorlatot is büntették:

egy leányrablónak akkor is 10 tinót kellett büntetésként fizetni tettéért, ha közben a legény megegyezett jövendőbelije áráról annak szüleivel.

Persze mindebből azonnal látszik, hogy a kisember már abban a korban sem számíthatott arra, hogy a büntetését megússza, így ezek a lehetőségek inkább csak a jómódúak kiváltságai voltak, bár formailag a törvény előtt mindenki egyenlő volt. Érdekesség, hogy az angol pay (fizet) szó eredete is a sérelem ellentételezésére vezethető vissza, hiszen a latin "pacare" (ejtsd: pákáré, azaz kibékíteni, lenyugtatni) szóból származik.

A lábasjószágnak óriási jelentősége volt az akkoriban különösen értékesnek számító só megszerzésében is. Szent István király ideje alatt az, aki tinót nevelt, a pénznek tekintett állatért cserébe aranysoldiusnyi értékű sót kaphatott. Arra is van válasz, hogy miért a tinó volt akkoriban ennyire értékes: a kutatások szerint, lóból volt elég, ám a fiatal, sokoldalúan használható állatok szaporulatára jobban oda kellett figyelni a korabelieknek. Ezzel magyarázható az, hogy bár az uralkodó veretett pénzt, a hétköznapi ügyletek során, a tinópénz jóideig bizonyosan értékesebb - de legalábbis fontosabb - volt, mint a veretett pénz.

De mire használták kezdetben az első magyar állami pénzérméket?

Szent István király 1000 karácsonyán történt megkoronázásának idején az önálló államiságnak és a szuverenitásnak addigra más államokban már kialakult feltétele volt az önálló pénz bevezetése is. István – római mintára, illetve az Európában akkori legelterjedtebb gyakorlat szerint – ezüstdénárt veretett. Az első ilyet valószínűleg rögtön a koronázása után verték, épp ennek a jeles eseménynek a tiszteletére. Az érméken szereplő lándzsa, illetve a 20 évvel később vert érméken látható egyenlő szárú kereszt a királyi hatalmat, illetve a kereszténység felvételét, elismerését jelképezte. A kutatók szerint Szent Isván pénze elsősorban értékképző, és nem kereskedelmi funkcióval jött létre, e szerepében csak kibocsátását követően jóval később erősödött meg.

A magyar állam első pénzérméja, a Szent István által veretett ezüstdénár, rajta a lándzsával, ami akkoriban a hatalmat jelképezte (a lancea regis jelentése: a király lándzsája)Forrás: Wikimedia Commons

Ezek az állami pénzek - a hazai gazdaság fejletlen viszonyai miatt - elsősorban a nemzetközi forgalomban játszottak komolyabb szerepet, az első magyar pénz kibocsátása belföldön inkább csak presztízscélokat szolgált.

Később azonban az átalakulóban lévő magyar gazdaság és társadalom már igényelte az önálló hazai fizetőeszköz egyre nagyobb mennyiségű kibocsátását. A pénzverés megteremtése minden bizonnyal több évet vett igénybe, amit valószínűsít, hogy az érméket hazai mesterek készítették. Verőtöveik - ezekbe még kézi munkával, véséssel került az érmekép - ugyanis durvábbak, kezdetlegesebbek voltak, mint II. Henrik 955–995 között készült, mintának tekinthető regensburgi dénárai esetében.

Az érmék előállítási helye feltehetően Esztergomban lehetett. A régészeti feltárások is igazolták, hogy az esztergomi pénzverde XI. századi eredetű és a XIII. század közepéig kizárólag itt verték a magyar királyok pénzeit.

Tinó egy mai korban készült képen - nem is gondolnánk, de egy évszázadokig használt fizetőeszköz-egységet látunk rajta, melynek értékéhez a korabeli "nemzetközi valutának" számító pénz egy egysége is igazodottForrás: Shutterstock

A tinópénz azonban a pénzérme megjelenése és ezt követő fejlődése ellenére még sokáig fennmaradhatott a hétköznapi emberek között.

Úgyhogy valószínűleg nem véletlen, hogy a korabeli „nemzetközi" (azaz bizánci) valuta, a penza - melyet a korabeli magyar forrásokban pensa auri néven is említenek - egy egysége pontosan egy tinót ért.