Közel 600 ezer koronával menekült külföldre a 20. század elejének legnagyobb sikkasztója

Az 1900 szeptemberében kibocsátott osztrák-magyar húszkoronás hátlapja

Nem pusztán a magyar kriminalisztika, de egész Magyarország XX. századi eleji történetének egyik legelképesztőbb momentuma volt a század első komoly sikkasztási ügye. Egy Kecskeméthy Győző nevű, fiatal hivatalnok akkora összeggel lépett meg az országból, amekkora még ma is ámulatot váltana ki. Soha nem kerítették kézre, de ügye alighanem hozzájárult egy, addig a hivatalnokok számára jelentős anyagi megterhelést jelentő rendszer átalakításához.

A múlt század magyar szélhámosainak sorában egy Kecskeméty Győző nevű fiatalember az első helyen áll. A 22 éves hivatalnok 1901-ben 588 ezer koronát, mai értékén közel 200 millió forintot lopott el a fővárostól. A fiatal tisztviselő hidegvérrel, a vele utazó altisztet kétszer is átverve úgy eltűnt, hogy soha nem akadtak a nyomára. Szinte kémfilmbe illő krónikája van annak, hogy a későbbi körözése szerint "beteges kinézetű", de annál dörzsöltebb, és hidegvérű férfi, hogyan lopta el a kerületek adóbefizetéseit az alatt az idő alatt, amíg azokat az adóhivatalból a Városházára szállították.

A férfi a budapesti kerületek teljes negyedévi befizetésével lépett meg, később csupán azt az 500 koronát tudták rajta behajtani, amit tisztviselőként egyfajta óvadékként tett le arra az esetre, ha esetleg kárt okozna. A múlt század elején ugyanis a hivatalnokok még a fizetésük kétharmadával feleltek az ügyfelek pénzéért.

Piac a pesti alsó rakparton a Fővám térnél, szemben a Szabadság (Ferenc József) híd, háttérben a Gellért-hegy, fenn a Citadella - a felvétel 1900 körül készült Forrás: Klösz György/Fortepan/Budapest Főváros Levéltára

Személyes anyagi felelősséget jelentett a hivatalnokoskodás

Az egyes munkakörökben jelentkező anyagi felelősségnek ugyanis több évszázadra visszanyúló előzményei voltak. Kecskeméthy Győző ugyanebbe a rendszerbe került be akkor - családtagjaihoz hasonlóan -, amikor pénztárosi gyakorlata és jogi tanulmányai alapján, megkapta azt a fontos pozíciót a fővárosi adóhivatalnál, aminek előnyeit kihasználva,

a magyar kriminalisztika egyik lenagyobb sikkasztását elkövette.

Már az 1700-as években is voltak ugyanis olyan foglalkozások, amik feltételeként a munkavállalónak előírták, hogy a kincstárnál tegyen le valamilyen biztosítékot. Az volt a cél, hogy a vagyonkezelőt nagyobb éberségre kényszerítsék, illetve hogy „a hivatali kötelességek elmulasztásából származó károkat ebből fedezzék". Ezt a gyakorlatot 1868-ban a magyar királyság egész területén kötelezővé tették a vagyont kezelő tisztviselőknek, akiknek még a feleskettetésük előtt az éves fizetésük kétharmadát kellett letenniük. Az óvadékot csak akkor kapták vissza, ha nyugdíjba mentek, vagy állást változtattak.

A biztosíték komoly szűrőnek bizonyult a pályán, sokak csak nagy kamatra felvett kölcsönnel tudtak elhelyezkedni. A Pénzügytörténeti Gyűjteményben fellelt irat - mutatja be az OTPedia - Fekete Ferenc 1887-es felajánlási okmányát mutatja. A szigorú elszámolásban letett hatszáz forintos összeg általános volt Magyarországon. Egy postatiszt 1868-ban vidéken évi 600 forintot keresett, Budapesten 1899-ben ez az összeg lakbértámogatással együtt már meghaladta a 700 forintot.

A tisztviselők készpénzben, értékpapírban vagy ingatlan jelzálog formájában tehették le az óvadékot, és 36 hónapos törlesztésre is lehetőségük volt.

Az állam évi 5 százalék kamatot fizetett a biztosítékra, 1893 után pedig már csak 4 százalékot.

Valószínűleg Kecskeméthy Győző is osztott-szorzott, és a matek úgy jött ki: az 500 koronás letéti pénz, az állami kamat, és persze saját büntetlensége sem ér számára annyit, mint a keze ügyében lévő vagyon. Ezért - miután a táskában szállított adóbevételekből a bankjegyeket megszerezte -, a Városháza előtt ráparancsolt a vele lévő hivatalsegédre, hogy várja meg míg postára megy. Azonban amikor kereket oldott a színről, nem egy postahivatalba, hanem - a későbbi vizsgálatok szerint - a Keleti pályaudvarra ment, és alighanem vonatra szállva, azonnal elhagyta az országot, ahová minden valószínűség szerint, soha nem tért vissza.

Az 1900 szeptemberében kibocsátott osztrák-magyar húszkoronás hátlapja Forrás: Wikipedia

Hiába volt a hajtóvadászat

Amikor a Városházán világossá vált, hogy a kerületi adóbevételeket az azért felelős hivatalnok egyszerűen ellopta, óriási pánik tört ki. Ám akkor több óra kellett ahhoz, hogy a rendőrség bevonásával a fontosabb határállomásokra és pályaudvarokra eljusson a körözési információ - Kecskeméthy Győző 1901. november 15-ének estéjét alighanem már külföldön töltötte.

Kecskeméthy Győzőt soha nem találták meg. Nem volt humorérzék híján, hiszen eltűnése után néhány nappal minden hitelezője levelet kapott tőle, benne a tartozása pontos összegével.

A rendőrség négyezer, majd húszezer korona vérdíjat tűzött ki a fejére, évekig küldözgetett ki detektíveket szerte a nagyvilágba, de hiába.

A korabeli sajtónak persze főnyereményt jelentett a sikkasztó története. Évekig foglalkoztak az üggyel, rendszeresen beszámoltak azokról a híresztelésekről, amik szerint a sikkasztó hivatalnokot hol itt, hol ott látták felbukkani Európa nagyvárosaiban. Állítólag - bár ezt hivatalosan nem erősítették meg - tíz évvel eltünése után, Kecskeméthy még gúnyolódó levelek küldözgetésével is bosszantotta a magyar hatóságokat.

Sőt, egy 1924-es sajtótudósítás szerint,

Kecskeméthy Győző Dél-Amerikában bukkant fel, ahol vagyonos emberként, jómódban élt.

A magyar hatóságok erről közvetett módon értesültek, bár itt már az is kérdésessé vált, hogy élő-e még az egyszerre szenzációs és botrányos sikkasztás ügye, vagy már elévült.

A sikkasztó hivatalnok, mint elrettentő példa

Jól megragadható emlékei vannak annak, hogy a XX. század első nagy sikkasztási ügye nem pusztán néhány napos vagy hetes témát adott a sajtónak, hanem évekre szóló tematizálási lehetőséget adott a közvéleményt formálók számára. A Sátoraljaújhelyen kiadott Felsőmagyarországi Hírlap 1911. december 16-i számában például egy másik eset kapcsán így hozakodik elő a tíz évvel azt megelőző Kecskeméthy-üggyel: "A Kecskeméty Győző vakmerő tette, ime. nem igazolódott biztos metódusnak, hozzá hasonlóan elszánt, de még rosszabb és fortélyosabb tolvajok számára. De kiderült, hogy nincs se nehezebb, se lármásabb podgyász, mint a lopott pénz, ha csupa könnyű bankó is és ha a legvastagabb titkolózás falai fojtják is a zizegése hangját. Lenyomja a bűnös fejét, meggörnyeszti a hátát és kiordit a zsebéből: Itt vagyok; itt keressetek."

Bárhogy is, Kecskeméthyt soha nem állították az igazságszolgáltatás elé, tette azonban így sem maradt következmények nélkül. A közhivatali feladatokhoz kapcsolódó biztosítéki rendszer túlzottan megterhelte a tisztviselők pénztárcáját. A századforduló után egyre többen kérdőjelezték meg a biztosíték értelmét, nem egyszer éppen Kecskeméty példájára hivatkozva, hiszen

nem tartotta volna vissza a sikkasztástól az a tudat, hogy ha elsikkasztja az 588.000 koronát, elveszti az 500 korona biztosítékát".

A szolgálati biztosítékot a pénzügyminiszter javaslatára 1904-ben törölték el, de a gyakorlat még 1919-ben is előfordult egyes helyeken.

Források: OTPedia, Felsőmagyarországi Hírlap, player.hu