Az 1980-as évek második felében lassan, de biztosan kopogtatott Magyarországon is az akkori szovjet pártfőtitkár, Mihail Gorbacsov által elindított glasznoszty, vagyis a nyitás politikája, a nemzetközi helyzet pedig már nem fokozódott, hanem egyre inkább enyhülőben volt. Készülődött egyfajta nyitás a Nyugatra való utazásban is, aminek első megjelenési formái a magyaroknak szóló világútlevél és a személyre szóló valutakeret voltak. A hiánygazdaság keretei között akkoriban elég szűkös, és sok tekintetben silány termékkínálat volt a hazai üzletekben, ezért az utazási könnyítések bevezetését követően egyre nagyobb tömegek keltek útra vásárlási céllal nyugati irányba, hogy beszerezzék azokat az árucikkeket, amelyeket itthon hiába kerestek a kiskereskedelemben. Az ennek nyomán kialakuló bevásárlóturizmus elsődleges célállomása a földrajzi közelségből adódóan Ausztria volt. Egészen elképesztő rekordok születtek akkoriban a magyar-osztrák határt átlépő honfitársaink számát és az általuk visszafelé behozott nyugati termékek mennyiségét tekintve. Ez volt a Gorenje-turizmus időszaka.

Sem előtte, sem azóta soha nem látott tömegekben zúdultak át a magyar honpolgárok ezekben az években a nyugati országhatáron, megcélozva többek között a korszak kedvelt, nyugati kínálatot felmutató bevásárlóutcáját, a bécsi Mariahilferstrassét. Ott olyan "menő" – és Magyarországon nem kapható – dolgok után kutattak, mint a Tchibo kávé, a Milka csokoládé, a Grundig magnó, a Gorenje hűtőláda, a Fa szappan vagy a Persil mosópor, a maradék valutából pedig még lehetett vásárolni egy kevéske banánt és kivit is.

Mehrwertsteuer: a korszak kulcsszava

A hajnalban induló, majd este visszaérkező személyautók és autóbuszok dugig voltak pakolva az Ausztriában vásárolt legkülönfélébb árucikkekkel. Az előbb említett termékeken kívül személyiszámítógép-alkatrészeket, mikrohullámú sütőt, színes tévét, videómagnót, elektronikus játékokat is nagy tételben hoztak haza akkor honfitársaink, akik a hazafelé vezető úton már azon gondolkodtak, miként váltsák vissza "okosba" a Mehrwertsteuert, vagyis az általános forgalmi adót, amit vissza lehetett igényelni az Ausztriából kivitt termékek után.

Ez a vásárlási hullám – vagy ahogy akkoriban emlegették, a „magyar invázió" – 1988 őszétől 1989 tavaszáig söpört végig Ausztria keleti részén, és rekordjait a Magyarországon munkaszüneti napoknak számító november 7-én, március 15-én és április 4-én regisztrálták.

Magyar bevásárlóturisták várakoznak a buszok hazafelé indulására a bécsi múzeumi negyednél 1989. március 15-én, a Mariahilferstrasse szomszédságábanForrás: APA-PictureDesk via AFP/Kurt Keinrath / APA-Archiv / picturedesk.com/Kurt Keinrath

Annak hátterében, hogy ez a sajátos bevásárlóturizmus megszületett – amikor az ausztriai utazás egyedüli célja százezrek, sőt milliók számára kizárólag a bevásárlás lett –, bizonyos kormányzati döntések és gazdasági folyamatok sajátos egybeesése állt. Az egyik fontos tényező az volt, amikor 1987 novemberében a Grósz-kormány úgy döntött, hogy állampolgári joggá teszi a külföldi utazást. Az Elnöki Tanács akkor született törvényerejű rendelete szerint 1988. január 1-jétől a Magyar Népköztársaság útlevele immár a világ összes országába többszöri beutazásra jogosított.

Ezeknek a külön engedélyezési eljárás nélkül használható úti okmányoknak, az úgynevezett világútleveleknek a kiállítása hatalmas érdeklődés közepette kezdődött meg. Az év első öt munkanapján már több mint 24 ezer kérelmet adtak be, 1988 közepéig pedig már másfél milliónál is többet bocsátottak ki belőlük.

Szintén az ausztriai bevásárlóturizmus megindulását segítette elő, hogy még a világútlevél megjelenését megelőzően 10 ezer forintra emelték a vámmentesen behozható áruk értékét. Egyidejűleg lehetővé vált, hogy a 10 ezer forintok összevonásával egy-egy család vámmentesen vagy csekély vám megfizetésével hozhasson be nagyobb értékű műszaki cikkeket. Sokan emiatt készíttették el idős, szinte mozgásképtelen szüleik útlevelét is, hogy a hátsó ülésre betuszkolt nagymamával-nagypapával együtt azok valutakeretét is magukkal vihessék. A kényszerűségből utaztatott, sokszor súlyos beteg nagyszülők ilyen utazásaiból ugyanakkor komoly tragédiák is származtak.

A híres bécsi Steffl nagyáruház a KaerntnerstrassénForrás: APA-PictureDesk via AFP/Ulrich Schnarr / APA-Archiv / picturedesk.com/Ulrich Schnarr

A harmadik fontos tényező pedig az volt, hogy 1989-ben eltörölték a nyugati utazás utolsó adminisztratív kötöttségét is, amely addig megkövetelte az utastól, hogy legalább 3000 forintnyi „hivatalos eredetű", azaz legális forrásból származó konvertibilis valutával rendelkezzen.

Felvirágzott a valuta-feketekereskedelem

A szükséges valutaösszegek összegyűjtéséhez forrást a beutazóturizmus nyújtott (1988-ban 6,4 millióan látogattak Nyugatról Magyarországra). A turisztikai szolgáltatásokat – szobakiadás, étkezés, személyfuvarozás, stb. – konvertibilis valutáért nyújtották. De a személyi szolgáltatásokat nyújtók közül is sokan – például kisiparosok, orvosok, fogtechnikusok – külföldi valutában kérték a járandóságukat. Akik pedig ilyen módon jutottak nyugati valutához, azok némi felárral részben továbbadták azt forintért, így egy országos „valutaváltó hálózat" jött létre a magánszemélyek között: beindult a valuta-feketekereskedelem. Aki csak tehette, próbált amerikai dollárhoz, nyugatnémet márkához vagy osztrák schillinghez jutni a külföldi turistákkal érintkezésbe kerülő ismerőseitől.

Egyébként észszerű is volt külföldi valutában tartani a megtakarításokat, mert a forint inflációja két számjegyűvé vált akkoriban. A nyolcvanas években ismeretlen mennyiségű – becslések szerint több százmillió dollárnyi – külföldi fizetőeszköz halmozódott fel a lakosságnál, és nemigen nyílt mód ennek hazai felhasználására.

Noha működtek valutáért árusító üzletek, az úgynevezett dollárboltok, ám ezeknek egyrészt elég korlátozott volt a kínálata, ráadásul a mennyiségi igényeket sem tudták volna kielégíteni, másrészt magyar állampolgárok nemigen vásárolhattak ezeken a helyeken, mert az üzletek nem fogadhattak el tőlük 2000 – később 4000 – forint értékűnél több külföldi valutát.

A dollárboltok történetét az alábbi cikkünkben dolgoztuk fel:

Az ausztriai bevásárlóturizmust összességében tehát az hívta életre, hogy a belföldi áruhiány találkozott a külföldi utazási lehetőséggel és a vámkedvezményekkel.

Ausztria keleti részén a magyar vásárlói boom az ottani kereskedők számára az évszázad üzletét jelentette, dörzsölték a markukat a soha nem látott invázió láttán, amikor a Nyugatra kiszabadult magyarok szinte mindent „vittek", amit itthon nem lehetett megvásárolni – ilyen termékekből pedig volt bőven.

 

Győr, 1989. április 2. Mélyhűtőket szállítanak Dacia és Wartburg személyautók csomagtartóján, hazafelé tartva AusztriábólForrás: MTI/Matusz Károly

 

Elsőként a bécsi Mariahilferstrasse és a Shopping City Süd áruházai részesedtek az üzletből, az ezeken a helyeken működő kiskereskedők olcsó áruk tömegével, apró ajándékokkal, magyar nyelvű üdvözlő feliratokkal, magyarországi sajtóhirdetésekkel és a Mehrwertsteuer helyszíni visszatérítésével csalogatták a magyar vevőket. Az üzletekben magyarul beszélő eladók jelentek meg, amire külön táblákkal hívták fel a vásárlók figyelmét. Később a Bécs és Nickelsdorf közötti területen az élelmes osztrák kereskedők fióküzleteket nyitottak az országút mentén, hogy már ott kiszolgálhassák a Bécs felé igyekvőket.

Lapozzon! A következő oldalon bemutatjuk, miért rohanta meg néhány nap alatt félmillió magyar vásárló Ausztriát, és mi jelentette a bevásárlóturizmus végét.