Életünk egyik legfontosabb tárgya, ami nélkül ma már a lakásból sem lépünk ki, valószínűleg régebb óta társa az embernek, mint az, aminek tárolására használjuk. A pénztárcát már az ókori görögök, sőt, isteneik is ismerték és használták, azóta pedig változó formában az ember elmaradhatatlan társává vált. Összeállításunkban - részbem a Múlt-Kor cikkére támaszkodva - ezt mutatjuk be.

A "pénztárca" szó a 14. század végén keletkezett, jelentése: "táska" vagy "hátizsák", a régi észak-francia "walet" vagy hasonló germán szóból, a protogermán „wall" kifejezésből eredhet. Modern jelentését először 1834-ben jegyezték fel amerikai angol nyelven.

Erszényes férfi a múltbólForrás: AFP/Leemage

Már az ókori görögök is használták – de mire?

Az ókori görögök az övükön hordták és „kibisis"-nek nevezték azt, amiben a legenda szerint Hermész az istenek hírnöke az üzeneteket a küldetései során magával vitte, és amibe a hős Perszeusz a fegyverként használt Medusza levágott fejeit rejtette. A régi idők Görögországában a mai pénztárca egy közepes méretű hordozható túlélési csomag volt. A „kibisis"-ben élelmet, csereképes szükségleti tárgyakat tároltak, így vált a birtokosa társává a mindennapi teendők során. A pénzérmék megjelenésével és a hétköznapi élet változásával párhuzamosan, de még az ókori időkben, funkciója és mérete is jelentősen átalakult. A „kibisis" már ló-bárány-vagy tehénbőrből készült erszény lett, amit a görögök és már a rómaiak is a csípőjükhöz erősítve, vagy a nyakukba lógatva viseltek.

A sokoldalú tárca – státuszszimbólum és szerelemi zálog

A középkorban idővel már a pénz is a hétköznapok szerves részévé vált, a tárcában azonban továbbra sem csupán érméket, hanem olyan értéktárgyakat is tartottak, amelyek megfeleltek a napi szintű árucserére.

A XV. században komoly romantikus szál is kapcsolódott a pénztárca történetéhez, a családalapítás előtt álló férfi ugyanis szerelmes történetekkel ékesített erszénnyel lepte meg az élete társául választott hölgyet.

Pénztárca egy, tulajdonosának fontos személy fotójávalForrás: AFP/Anadolu Agency/Tolga Akmen

A reneszánsz időszakában terjedt el az a szokás, hogy a fontosabb iratokat – névjegyek, meghívó kártyák – szintén a pénzes erszényben, egészen pontosan annak egy kialakított zsebében tartották.

A XVI. századi Angliában egy tipikus kereskedőt a következőképpen jellemeztek: huszonöt éves fiatalember, tisztességesen öltözött, kardot visel, az övéhez erősítve pedig egy „bowgett" (az angol „budget", azaz költségvetés korabeli megfelelője), ami egy bőrből készült tasak, vagy pénztárca, amelyben készpénzt, főkönyvet és egyéb a mindennapokhoz szükséges kisebb értékeket tartotta.

Habár a velencei kereskedelmi váltók pénzjegyekké történő átalakulását követően a papírpénz és a váltó 1690-re az amerikai kontinensen is megjelent, Angliában az erszény maradt továbbra is a pénz tárolására szolgáló tárgy.

Ennek oka valószínűleg az lehetett, hogy a munkabéreket a lakosság háromnegyede pénzérmében kapta kézhez.Az 1800-as években a spanyolok és az angolok ételt már semmiképp, helyette a pénz mellett pipázókészletet, dohányt és a cigarettázás egyéb kellékeit, úti okmányokat, meghívó leveleket, vízumokat és a szeretett személyek képeit, később fotóit tartották erszényeikben.

Egy pénztárca tartalma az első világháború idejéből:

Ma már divat épül köréje

Az ipari forradalom hozta el végül a pénztárca ma ismert formáját, amely még akkor is bőrből készült. A tömeggyártás lehetővé tette, hogy sokkal szélesebb rétegek is hozzájuthassanak a gyárilag készült pénztárcákhoz. A technológiai újítások révén az anyagaik tartósabbak, színesebbek, fényesebbek lettek, ami megnyitotta az utat a választék sokfélesége felé.

A pénztárca iparcikké, trendi kellékké válva feltalálók figyelmét is felkeltette. Fehér Ignác nevéhez köthető 1914-ből az „utazó pénztárca", amely egy csuklóra erősíthető vízhatlan pénztárca volt. 1917-ben Izsó Gáborné találta fel a kézzel nyitható és zárható karkötőpénztárcát. A „titkos pénztárca" találmánya a zsebtolvajok elleni védekezést szolgálta, olyan módon, hogy hátoldalára biztosítótű vagy horog volt ráerősítve, ezzel rögzítették a ruházathoz.

A divatos pénztárca - egy kínai kisiparos készítette darabForrás: AFP/Imaginechina/Chen Feibo

A XX. század közepén megjelentek a hitelkártyák, bankkártyák, így a pénztárcák alkalmazkodván a megváltozott körülményekhez ismét formát váltottak. Ekkor már megjelentek a lapos, kettéhajtható változatok, és a fizetőeszközök (papírpénz, aprópénz, hitel-és bankkártyák) mellett csekkfüzet és repülőjegy tárolására is használták. A divat itt is egyre inkább meghatározóvá vált, megjelentek a női és a férfi pénztárcák, a modern korban pedig a sport pénztárcák, cipő pénztárcák, a pénzövek. Anyagaikban is jellemző a sokféle kínálat: bőr mellett, a farmerből, szövetből, valamint réz, rozsdamentes acél felhasználásával is készítenek pénztárcát.

Az elhagyhatatlan pénztárca

A legújabb fejlesztéssel pedig elérkeztünk az okos pénztárcához. A XXI. században, a digitális korszak ban, a fiatalok már az anyatejjel szívják magukba az internet világát, a mobiltelefon, a közösségi platformok, a bankkártyák, hitelkártyák, kriptovaluták, és az egyéb okos eszközök mindennapos használatát. A fizikai pénz egyre inkább veszít jelentőségéből, ma már szinte bárhol fizethetünk a bankkártyánkon lévő „fiktív" pénzzel.

Okos pénztárcaForrás: ANP via AFP/Lex Van Lieshout

Ez alapozta meg a mai okos pénztárca ötletét is, amely

összekapcsolható a mobiltelefonnal, sőt helymeghatározásra is alkalmas. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy amint a két eszköz meghatározott távolságra kerül egymástól, jeleznek. Ez a hátrahagyott mobiltelefon esetében úgy történik, hogy a pénztárcát kétszer megérintve egyből csörögni kezd a hívókészülék – akkor is, ha amúgy le van némítva.

Az okos pénztárcák további funkciókkal bővíthetőek, a fejlesztők folyamatosan állnak elő új ötletekkel, designnal. Ma már nem is a zsebtolvajlás a fő szempont a védelemben, hanem a digitális adathalászat megakadályozása - hiszen újra elérkezett az a korszak, amikor a (digitális) pénztárcáinkban nem is kézzelfogható pénzt, hanem egészen mást (biteke) tartunk.