Elszabadultak a villamosenergia-árak az európai tőzsdéken

Villamosenergia-távvezeték. Bírják a szappanoperákat is.

Végleg megdőlni látszik az a korábban megingathatatlannak hitt vélemény, ami a megújuló alapú termelő kapacitások növekedésétől a villamosenergia-árak szisztematikus csökkenését várta. Az európai kutatók és szakpolitikusok körében uralkodóvá váló gondolat arra az alapvetésre épült, hogy az időjárásfüggő technológiák – elsősorban a nap- és szélerőművek – működtetésének rövid távon nincsenek költségei (hiszen nincs szükség üzemanyagra és kiszolgáló személyzetre), így a termelők közötti versenyben a kapacitások üzemeltetői addig fogják csökkenteni eladási ajánlataikat, míg végül az energiapiaci árak nulla közeli szintre süllyednek, és a fogyasztók közel ingyen juthatnak tiszta energiához.

A tervezőasztalon működő energiapiaci utópia az első pofonokat körülbelül öt éve kapta a valóságtól. Akkor úgy tűnt, hogy a támogatásokkal megépülő időjárásfüggő megújuló erőművek arányának növekedése valóban csökkenti a piaci átlagárakat, azonban ezzel párhuzamosan megjelennek olyan időszakok, amikor a kiszámíthatatlan kapacitások szükségtelenül sok vagy túl kevés energiát termelnek, ami az ártüskék gyakoriságának és méretének növekedését eredményezi. A helyzetet súlyosbította, hogy több európai ország megkezdte azoknak a hagyományos erőműveknek a kivezetését, amelyek a szűkös időszakokban képesek lettek volna kiegyenlíteni a rendszert. Bár az intő jelek hatására számos szakértő felvetette, hogy a kockázatok növekedése miatt érdemes lenne megfontoltabban haladni az európai villamosenergia-hálózat dekarbonizálásával, a szakpolitikusok inkább tovább fokozták a hagyományos erőművek kivezetésének és a megújuló kapacitások növelésének sebességét. A döntéshozók jelentős része a rendszerszintű problémák megoldását a tagállami energiapiacok összekapcsolásától (és így az időjárásfüggők nagyobb földrajzi diverzifikációjától), valamint a fogyasztói reakcióktól (azaz az energiaigény szerkezetének átalakulásától) várták. A napokban zajló események azonban minden korábbinál egyértelműbben mutatják, hogy a kihívásokat nem lehet a szőnyeg alá söpörni, mert a radikális átalakulás gazdasági és társadalmi következményei túlnőnek az energiapolitika hatáskörén.

Az árnövekedés hajtóerői

Az elmúlt hetek különösen szélcsendes időszakot hoztak az Északi-tengeren, ahol a nyugat-európai országok offshore (nem szárazföldi) szélerőműveinek többsége üzemel. Míg például az Egyesült Királyság számára elérhető szélenergia-kapacitás kedvező időjárási viszonyok között megközelíti a 20 000 MW-ot, az érték a múlt héten több nap 400 MW alá csökkent. A kieső termelés pótlására földgáz- és széntüzelésű erőművek (újra)indításával kerülhetett sor. Az így megnövekedett szénhidrogén-igényeket Európa korlátozottan képes saját forrásokból ellátni, mert az elmúlt években – elsősorban környezetvédelmi megfontolásból – az erőművei mellett kitermelési kapacitásait is leépítette. Például a brit földgáz-kitermelés csak a tavalyi évben 28 százalékkal csökkent, és a tervezettnél előbb kezdődött meg Európa egyik legnagyobb gázmezőjének, a holland groningeni mezőnek bezárása is. Az import földgázárak pedig a COVID 19 járvány utáni helyreállítás okozta globális igénynövekedés miatt történelmi csúcson vannak: az elmúlt fél évben csaknem háromszoros árnövekedés volt tapasztalható. Ezúttal a szén sem nyújt olcsó alternatívát egyrészt mert – a források szűkülése miatt – a piaci árak ott is 12 éves csúcsra emelkedtek másrészt mert az erőművi hasznosítás során keletkező üvegházgázok megváltásához szükséges szén-dioxid-kvóta ára meghaladja a 60 eurót.

A nem várt, egymást erősítő, kedvezőtlen tendenciák hatására az elmúlt években megszokott, 30-40 euró/megawattóra közelében mozgó villamosenergia-árak szinte valamennyi nagyobb európai tőzsdén stabilan 100 euró fölé emelkedtek (a napjainkra jellemző árszinteket korábban a szakértők többsége ártüskének tekintette). A legnehezebb helyzetbe az Egyesült Királyság került, ami energiaigényének jelentős részét tengeri szélerőművekből biztosítja. A londoni tőzsdén az árak stabilan 150 euró fölött mozognak, de egyes időszakokban meghaladták a 500 eurót is. A máskor jellemzően energiaexportőr Írország bejelentette, hogy a következő időszakban áramkimaradások várhatók.

Az Európai Unióban a tagállami piacok közötti összeköttetések magas szintje egyfelől enyhíti a nagy szélkapacitásokkal rendelkező országok nehézségeit, másfelől azonban a problémák kevésbé érintett régiókba való átgyűrűzéséhez vezetnek. Az, hogy Németországban, Portugáliában, vagy Spanyolországban „csak" 130-150 euró közé emelkedtek a villamosenergia-árak, elsősorban a stabilan 90 százalékos kihasználtság fölött üzemelő francia nukleáris erőműveknek köszönhető. A kapacitásszűke azonban a francia tőzsdén és más uniós országokban (például Magyarországon) is 100 euró fölé hajtotta az árakat.

Borús kilátások

A legaggasztóbb fejlemény, hogy a határidős jegyzések alapján a szélsőségesen magas árak ezúttal nemcsak múló, időszakos szűkületeket, hanem egy új állandósuló állapotot jelenthetnek, amivel a jövőben az európai gazdaság szereplőinek meg kell tanulniuk együtt élni. A COVID19 utáni gazdasági helyreállítás okozta folyamatos energiaigény növekedést a megújuló termelők nem képesek stabilan fedezni, így az országoknak más energiahordozókra is szükségük van. Bár vannak olyan tagállamok, amelyek a változékony megújuló kapacitásaikat nukleáris alaperőművekkel kombinálva képesek a termelési költségek és károsanyag-kibocsátások érdemi növekedése nélkül fedezni a többletigényüket, a többiek által előidézett áremelkedés a piacok összekapcsoltsága miatt hozzájuk is begyűrűzik. A fűtési szezon indulásával pedig a földgáz és szén ára várhatóan tovább növekszik majd, amit súlyosbít az európai források fokozatos leépítése. Ráadásul az Unió évről évre csökkenti a kibocsátott szén-dioxid-kvóták mennyiségét, ami a karbonárak folyamatos emelkedését eredményezi.

A stabilan magas árak már középtávon is jelentős befolyást gyakorolhatnak a gazdaság egészére. Az Európai Központi Bank elnöke, Christine Lagarde az energiaárak növekedését nevezte meg az emelkedő infláció egyik fő hajtóerejeként. A francia EDF múlt héten bejelentette, hogy októbertől jelentős mértékben növeli a rögzített tarifával rendelkező – jellemzően lakossági – fogyasztók díjait. A vállalatokat ellátó energiakereskedők pedig megkezdték kockázatbecslő modelljeik fejlesztését, mert az állandósuló magas árak jelentősen megnövelhetik az európai vállalatok nemfizetési és csődkockázatát.

A nemzetközi közvélemény reakciói

Az európai energiapiacon zajló események a nemzetközi sajtó érdeklődését is felkeltették; a külföldi elemzők és szakújságírók egyre erősebb kritikákat fogalmaznak meg az európai döntéshozók intézkedéseiről. A Forbes szerint például a radikális beavatkozások alapján előrelátható volt, hogy Európa előbb vagy utóbb energiaválságba kerül. Emellett egyre több meghatározó amerikai szakértő véleménye szerint az, hogy Európa jövőjét a kiszámíthatatlan szélenergiára alapozta, a világ legsúlyosabb klímaproblémái közé emelkedett.

A negatív vélemények azért kínosak, mert az Európai Unió klímapolitikai narratívájának meghatározó eleme a példamutatás. A brüsszeli döntéshozók rendre azzal támasztják alá javaslataikat, hogy bár Európa a globális szén-dioxid-kibocsátásnak csak kis részéért felelős, a radikális intézkedések iránymutatást jelenthetnek a klímaváltozást érdemben befolyásolni képes nagyhatalmak számára. Ezzel szemben jelenleg úgy tűnik, hogy az Unió egyes országainak kézi vezérlésű technológiai orientációja (azaz a megújuló energiahordozók túlzó támogatása és más, például nukleáris termelési módok erőltetett kivezetése) nemcsak, hogy nem alkalmas kellő mértékben csökkenteni a károsanyag-kibocsátásokat, de középtávon veszélybe sodorhatja a közösség versenyképességét és ellátásbiztonságát is. Így a nemzetközi közvélemény szemében ma az Európai Unió energiapolitikája sokkal inkább elrettentő példa, mint iránymutatás.

Egyelőre úgy tűnik, hogy az uniós intézmények vezetői nem hajlandók fordítani a kormánykeréken: a problémák megoldását az Európai Bizottság – legutóbb kiadott „Fit for 55" című javaslatcsomagja alapján – a még több megújulóban, a fogyasztók további anyagi terhelésében és a nem kívánatos technológiák még gyorsabb kivezetésében látják. A közösség versenyképességének csökkenése nem elegendő az önreflexióhoz: az európai társadalom és gazdaság működését a terveknek megfelelően át kell alakítani, kerül, amibe kerül. A kérdés, hogy meddig tartható még fenn ez a pozíció.

Szerző: Dr. Hortay Olivér, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. Energia- és Klímapolitikai Üzletágának vezetője