A korai emberek vagyontárgyaikat még a természetben, olyan nem szembetűnő helyeken rejtették el (földbe ásva, faodúban, sziklák között, barlangokban, ásott üregekben, sírhelyeken, mezők üregeiben), ahol mások sem találhattak rájuk, amennyibent tulajdonosaik nem tudtak visszatérni a helyszínre.
Ahogy arról az Origo korábban írt, a malacperselyek is a vagyon megőrzését szolgálták:
Az eredeti perselyek a könnyű feltörhetőség érdekében még égetett agyagból, cserépből, kőből, üvegből, esetleg állati bőrből készülhettek. Az egyik legkorábbi perselylelet az időszámításunk előtti 2. századból, a kis-ázsiai Priéné görög kolóniából került elő.
Az első, már kulccsal zárható értéktároló eszközök az ókori Egyiptomban készültek, az időszámításunk előtti 13. században II. Ramszesz fáraó uralkodása alatt.
Fennmaradt leletek alapján valószínűsíthető, hogy az elit tagjai bizonyos díj fejében a közösség körében megbízhatónak ítélt személyeket kértek fel a vagyonuk őrzésére. Azonban hamar kiderült, hogy ezek a fából készült szerkezetek még nem jelentettek érdemi akadályt a bűnözőknek.
A kereskedelem és a pénz fizetőeszközként való térhódításával, valamint a vagyon felhalmozódásával egyre nagyobb szükség lett mindezek biztonságos tárolására. A görögök társadalmát már a kisebb közösségek szerepének fontossága, és az egyénközpontúság jellemezte, így náluk nagyon fontos volt megoldást találni a személyes vagyontárgyak védelmére.
Az első, még kezdetleges széfeket a közösségi terekben, és az isteneknek emelt, megszentelt templomokban őrizték.
Azonban ez a megoldás sem bizonyult hatékonynak és eredményesnek a tolvajok ellen.
A rómaiak – tanulva a görögök hibáiból – már jobban figyeltek a precizitásra, a védelem során az egyiptomi-görög szerkezeteket fejlesztették tovább, amiket már fémből készítettek. Találmányaikat pedig továbbadták más népeknek is. Az óriási és nehezen mozdítható tárolók helyett ők már sokkal kisebb verziókat készítettek, amiknek a kulcsait akár zsebben vagy a nyakban is lehetett viselni. Julius Ceasar például saját feljegyzéseit szintén egy ilyen fémládikában tartotta.
Az egyre fejlettebb, később már többszörösen is biztosított zárak jelentős fejtörést okoztak a tolvajoknak.
A különféle zárak gyártásában már nem a Római Birodalom, hanem India és Kína járt az élen.
A kereskedelem terjedésével megjelentek a kezdetleges szolgáltatást nyújtó pénzintézetek is a raktárak mellett. Ezek bizonyos díj fejében vállalták a kincsek őrzését. A kezdeti időkben ezek az intézetek még ugyanazokat a vagyontárgyakat adták vissza a tulajdonosának, amiket az betett.
A templomos lovagok voltak a középkor leghíresebb bankárai, akik uralkodóknak nyújtottak nagyon kedvezményes hitelt, így pedig fontos politikai befolyásra is szert tehettek vagyongyarapodásuk mellett. A földesurak némelyike saját földalatti kamrát épített, vagyonukat pedig a leghűségesebb katonáikra bízták. Az uralkodói, főnemesi és egyházi bevételeket ekkoriban a kincstárban vagy kamrákban őrizték.
Az átlagpolgárok pedig továbbra is a föld alá (a hátsó udvaraikban) ásták el összekuporgatott vagyontárgyaikat, érméiket pedig nehezen feltörhető ősi perselyekben tartották.
Az értékek védelmének forradalma a kora újkorra tehető, a délnémet, osztrák és francia kovácsok ekkoriban már vaslemezből készítették a pénzes ládákat.
A 17. századi Angliában az ötvösmesterek olyan tárolóeszközöket gyártottak, és olyan megoldást vezettek be, amely közvetetten a modern bankrendszer elődjének is tekinthető: pénzt kölcsönöztek az ügyfeleiknek, akik ha nem tudták leróni a tartozásaikat, ezt az ötvösnél letétbe helyezett vagyontárgyaikkal válthatták meg.
A bankok megjelenésével egy új korszak vette kezdetét, ez volt a kapitalizmus hajnala.
Cikkünk a következő oldalon folytatódik, kérjük, lapozzon!