Amikor az első világháborúba az USA is belépett, akkor
a kormány arra szólította fel a lakosságot, hogy a hadsereg folyamatos ellátásának biztosítása érdekében minél kevesebb kenyeret fogyasszanak.
A háború lezárását követően viszont a gazdálkodók – a későbbi esetleges hiány megelőzésére – elkezdték nagy silókban felhalmozni a kenyérhez nélkülözhetetlen búzát, hogy még akkor is legyen abból tartalék, ha újra háborús konfliktusba kerülne az ország.
Bármilyen hihetetlenül hangzik ma már, az amerikai háziasszonyok és családok ekkoriban még nem fogyasztottak, és főleg nem készítettek napi szinten kenyeret. Egyszerűen túl fárasztó volt, hogy a zsúfolt időbeosztásuk mellett minden nap még a sütéssel is bajlódjanak.
Azonban az automata szeletelő gép, és így az előre szeletelt kenyér megjelenésével, a reggeli pirítós és a szendvics népszerűsége is szárnyakat kapott a családok körében.
Az idő múlásával pedig az amerikai étrend elengedhetetlen részévé vált a kenyér, különösen a szeletelt formában történő kenyér vásárlása és fogyasztása. Ennek köszönhetően korábban nem tapasztalt módon megugrott a búza iránti kereslet is.
A második világháború kirobbanásával a korábbiak mintájára a szövetségi kormány a mezőgazdasági minisztérium kezdeményezésére ismét a kenyérfogyasztás csökkentésére kérte a lakosságot.
Az ötlet mögötte az volt, hogy ha az amerikaiak leszoknak az előre elkészített és felszeletelt kenyér kényelméről és visszatérnek a sütéshez, akkor több maradhat a hadsereg számára. A gondolatot rövidesen tett követte, és
1943. január 18-án határozatlan időre megtiltották, hogy az emberek szeletelt kenyeret vehessenek a pékségekben és az élelmiszerboltokban.
A szállodák, éttermek és vasúti étkezőkocsik konyhái 60 napos türelmi időt kaptak a rendelet érvényesítésére. Azok a pékségek, amelyek nem voltak hajlandóak betartani a tilalmat és továbbra is használták kenyérszeletelő gépeiket, komoly bírságra számíthattak.
A döntést a következőkkel magyarázták:
az Árfelügyeleti Hivatal által meghatározott új sütőipari előírások megemelték a liszt árát, a kormány pedig meg akarta akadályozni, hogy ezek a költségek a fogyasztókra háruljanak.
A drága kenyérszeletelő gépek használatának betiltásától a kormány azt remélte, hogy a pékségek alacsonyan tudják tartani az áraikat. Az amerikai családokat ez az intézkedés azonban majdnem olyan rosszul érintette, mint az üzemanyag korlátozása.
Azt is jogszabályba foglalták, hogy
a helyi pékségek nem árulhatták a sütőből frissen kivett kenyeret, meg kellett ugyanis várniuk, amíg az fél napos lett.
Ezzel azt érték el, hogy a vásárlók nem élvezhették többé a frissen sült kenyér ízét (hacsak nem sütöttek maguk otthon). A kormány úgy gondolta, hogy ha a lakosság nem jut hozzá frissen, pékségeknél készülő kenyérhez, akkor könnyebben átszoknak az otthoni sütésre, vagy ami még jobb lenne: egyáltalán nem fogyasztanák ezt az élelmiszert.
Egy nagyon fontos dologról azonban megfeledkeztek, amikor a hadsereg igényeit előtérbe helyezve meghozták ezeket az intézkedéseket: ami egyszer beépül az emberek napi rutinjába, arról már szinte lehetetlen lemondani.
Cikkünk a következő oldalon folytatódik, lapozzon!