Iratkozzon fel hírlevelünkre 
Minden idők egyik legsúlyosabb bányaipari katasztrófája történt Buffalo Creek völgyében Nyugat-Virgina területén, az Egyesült Államokban. Az 1972. február 26-án történt súlyos balesetben 125-en haltak meg szürkeiszap kiömlése következtében. A tragédiát még megrázóbbá tette az, hogy kivizsgálása és a kártalanítás is nehezen és méltánytalanul haladt. Az iszapkatasztrófa a magyarországi ajkai iszapkatasztrófánál is súlyosabb volt.
Borzalmas ipari katasztrófa történt 1972 február hónapjában, amikor a Pittston Coal nevű szénbányász vállalat szürkeiszap-tárolójának gátja a napokon át tartó esőzések következtében meggyengült és átszakadt a Buffalo Creek patak völgyében, Nyugat-Virginia állam Logan megyéjében. Az eset tragédiával végződött, 125-en haltak meg a balesetben. A katasztrófa úgy következett be február 26-án a reggeli órákban, hogy előtte néhány nappal egy ellenőrzés eredményeként megfelelőnek minősítették a létesítmény, illetve a szürkeiszapot megtartó gátas tároló működését.
Fotó: Unsplash
Baljós előjelek vezették fel az iszapkatasztrófát
A széntermelés felfutásával több kisebb városka, bányatelep, közösség alakult ki a Buffalo Creek és Middle Fork környéki szénforrások közelében az 1960-as években, ahol minden a szénről szólt. A családok és a parányi települések jövője is egyöntetűen a szénen múlott, a szénbányában végzett munkával fonódott össze, különösen azért, mert a bányavállalat nemcsak munkát adott az oda települőknek, hanem infrastruktúrát épített, boltokat üzemeltetett, árukat szállított oda, hogy helyben is viszonylag komfortos életet lehessen élni.
Ugyanakkor a Pittston Coal hiába ért el a második világháborút követő évektől egyre jobb termelési eredményeket a 1960-as évek végéig, egyre több munkavállalót csalogatva a környékre, mint kiderült, a bányahulladék és a kitermelés során keletkező szürkeiszap kezelése nem a legkörültekintőbb módon történt. Bár – hatósági felszólítás után – alkalmaztak tisztítást és ülepítést, mielőtt a szennyvizet visszaengedték volna a Buffalo Creek patakba, a hulladék kezelésére szolgáló több gát felépítésekor nem minden mozzanatnál jártak el alapos mérnöki tervezéssel.
Sőt, a hármas számú gátat a korábbi, részben a bányahulladék felhasználásával felhúzott előző kettőre építették a szürkeiszap megtartására, amit így nem kellett külön jóváhagynia a hatóságnak.
Baljós előjelek már 1967-ben és 1971-ben voltak: előbbi alkalommal a kettes gát sérült meg az esőzések következtében, majd a kettes és a hármas gát is sérülést szenvedett. A felépítményeket nem tehermentesítették elvezető csatornákkal, így a felgyülemlő hatalmas mennyiségű bányahulladékot tartó gátak egyre nagyobb tehertételnek voltak kitéve.
1972. február 22-én egy bányamérnök „megfelelőnek” minősítette a létesítményt, majd négy nappal később, február 26-án a reggeli órákban megtörtént a baj:
a hármas gát a februárban szokatlanul nagy mennyiségű eső, valamint a hóolvadás hatására megnövekvő nedvességgel összefüggésben meggyengült, majd jobb szakasza borzalmas robajjal átszakadva, 500 millió liter szürkeiszapot zúdított a több tíz méterrel alacsonyabban fekvő völgybe, maga alá temetve a környék 16 piciny bányatelepüléséből többet.
A zagytározó kiömlése megrendítő katasztrófa volt: kilenc méter magas szürkeiszap-hullám söpört végig a völgyön, hatalmas pusztítást okozva. A 16 kicsiny településen Saunderstől Kistlerig összesen mintegy ötezer embert érintett a súlyos csapás. A mérleg döbbenetes:
- Az ötezer lakos közül 125-en meghaltak, többeket házukkal együtt sodort el a halálos ár.
- Több mint 1100-an szereztek sérüléseket.
- Több mint 4000-en elvesztették otthonukat, mivel több mint 500 lakóház, 44 mobilház, és 30 kereskedelmi egység vált a földdel egyenlővé.
Fotó: Bettmann/Getty Images
A szemtanúk beszámolói szerint a környék háborús helyszínhez volt hasonló. A nagy számú áldozat miatt az egyik iskolában alakítottak ki halottasházat, ahová a lakosok napokon át jártak azonosítani szeretteiket, ismerőseiket.
A túlélők a tragédia felfoghatatlan súlya alatt azzal kellett hogy szembenézzenek, hogy addigi életmódjuknak – mely a szén kitermeléséhez kötötte őket – végérvényesen vége. Sokan a településen lakók közül bár életben maradtak, de minden javukat elvesztették a katasztrófában.
A Pittson Coal a szörnyű eseményt az utólagos vizsgálatokban „Isten tettének” nevezte – nem csak metaforaként, hanem a jogi dokumentumokban érvként előadva –, azt állítva, hogy a sok eső Isten révén hullott a tárolóra és gátjára.
Több bizottság vizsgálta az iszapkatasztrófa ügyét
Ezt a „magyarázatot” azonban a bíróság elutasította, legalább akkor, amikor peres szakaszba lépett a balesetet kivizsgáló hivatalos eljárás. A katasztrófa emlékét ugyanis csak még megrendítőbbé teszi az, hogy a történtek súlyához képest egy-egy vizsgálódás meglehetősen enyhe büntetéssel zárult. Mindennek hátterében az áll, hogy az ügyet két bizottság is vizsgálta, ezek közül az egyikben, a kormányzó által életre hívott bizottságban bányamérnök szakértő nem is kapott helyett, pusztán olyanok, akik gazdasági megfontolások alapján elfogultak voltak a széniparral szemben, vagy olyan kormányzati szervektől érkeztek, melyeknek akár hatósági felelőssége is felmerülhetett a katasztrófában mulasztás vagy más címszó alatt.
A zagytározóból kiömlő iszap végigsöpört a völgyön, iszonyatos pusztítást okozva:
Végül a szakszervezet nyomására egy másik, úgynevezett polgári bizottság is létrejött a katasztrófa körülményeinek feltárására, melyben már helyett kaphattak szénbányászati szakértők is. Míg a kormányzói testület főként jogszabályi változásokat és további ügyészi kivizsgálást javasolt jelentésében, addig a polgári bizottság elmarasztalta a bányavállalatot, megállapítva, hogy a cég felelős a gátszakadás okozta halálesetért.
A túlélőket pedig megalázó méltánytalanság érte azzal, hogy csekély összegű kártérítést kaphattak csak, azt is későn, miközben nyilvánvalóvá vált, hogy a bányaipari szabályozás be nem tartása volt a baleset egyik fő oka.
Fotó: Bettmann/Getty Images
A szövetségi állam pert indított a vállalat ellen, de a követelt 100 millió (ma kb. 657 millió) dollárból végül a kormányzói különmegállapodás révén csak 1 millió dollár lett. Ezzel párhuzamosan egy csoportos keresetet is benyújtottak a vállalat ellen, melynek eredményeként
1974-ben a Pittston Coal ellen pert indított 645 Buffalo Creek-i lakos 13,5 millió dolláros kártérítést nyert a vállalattól. Ez felperesenként kb. 13 000 dollárt jelentett (ma kb. 85 000 dollár, azaz nagyjából 28 millió forint).
Bár a katasztrófát követően több ponton módosultak a vonatkozó bányaipari szabályok, ez már nem változtathat azon, hogy a Buffalo Creek-i katasztrófa az Egyesült Államok ipartörténetének máig egyik legsúlyosabb, legfájóbb katasztrófájaként él az emlékezetben. S nem az egyetlenként: más bányászati katasztrófákkal együtt ennek feldolgozása is még mindig tartó folyamat, melynek a közvetlen tragédia után, társadalmi hatásai még napjainkban is érződnek.
A Buffalo Creek-i katasztrófáról archív felvételek felhasználásával készült riportfilm (a film címe – „Az emberi tett” – utalás arra, hogy a bányavállalat állításával szemben a katasztrófában emberi felelősség állapítható meg – szerk.):
Magyarországon a 2010-ben történt ajkai vörösiszap-katasztrófa volt hasonló természetű, súlyos, tíz halálos áldozattal járó, hatásait tekintve a mai napig érezhető bányaipari katasztrófa. Nemrég megjelent évfordulós cikkünket a vörösiszap-katasztrófáról ide kattintva nyithatja meg.