Drágán működnek a nyugdíjpénztárak

A magyar nyugdíjpénztárak magas költségekkel, alacsony bruttó hozamot biztosító befektetési portfólióval működnek - derül ki a jegybanki szakemberek szektorról készített elemzéséből.

Szabad szemmel szinte láthatatlan mértékben hízott az eltelt évek során a nyugdíjpénztárakban elhelyezett vagyon. Hét év alatt, a levont költségeket figyelembe véve, összesen 0,5 százalékos átlagos reálhozamot produkált a szektor, amit még a jó pénz- és tőkepiaci klímát biztosító tavalyi év is csak 2,7 százalékra tudott javítani. A tanulmány készítőinek becslése szerint 2005-ben a nominális átlaghozam megközelítette a 12 százalékot.

A tagoknak azonban nem csak a várható, igen alacsony nyugdíjösszeg jelenthet kockázatot. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis, a második pillért - az első az állami nyugdíj - jelentő kasszák csak elméletben rendelkezhetnek pénzügyi (bank, biztosító) háttérrel. A jelenlegi rendszerben nincs olyan tőkeerős tulajdonos az intézmények mögött, amelynek helytállási kötelezettsége keletkezne komolyabb kockázati esemény bekövetkeztekor, a felelősség a pénztári működés során csak az igazgatótanács tagjaival szemben állapítható meg - írja a Napi Gazdaság.

A pénztár oldaláról rizikót jelent, hogy elviekben az alapító, illetve szponzor bármikor felmondhatja a pénztárak és a pénzügyi csoport közötti szerződéseket, azaz "magára hagyhatja" a kasszát. Másrészről: az alapító sem lehet teljesen biztos abban, hogy nem áll elő olyan helyzet, amelyben a pénztártagok egy csoportja átveszi az irányítást. Mindez pedig a jegybanki elemzés szerint a magyar szabályozás sajátosságaiból adódik, amelyekben keverednek a nyitott és a munkavállalói alapokra, valamint a szövetkezeti formára jellemző elemek.

A kezdetekben indokoltnak tűnő, önkormányzati rendszerű irányítás a már elért méretnél szükségszerűen nem érvényesül, a tagok érdekképviseleti foka alacsony, de a gyakorlatban a nonprofit elv sem valósul meg. Az elemzés megállapítja: a profitabilitás mielőbbi biztosítása, a bevételek meghatározó hányadát kitevő adminisztrációs költségek, valamint a növekvő vagyonkezelési díjak pénzügyi csoporton belül tartásán keresztül valósítható meg. A tagdíjakat terhelő levonások, átlagosan csaknem 60 százaléka áramlott 2004-ben az alapítói pénzügyi csoporthoz, vagyonkezelői és adminisztrációs díjak formájában.

Az ezt lehetővé tevő kiszervezés ráadásul zavaros és átláthatatlan helyzetet teremtett, egészen pontos képet a gazdálkodásról így nem csak a tagok, de a felügyelet vagy az MNB sem alkothat. Ha ezt megspékeljük azzal, hogy ma a hozamok sem igazán összehasonlíthatók, nem csoda, hogy a belépőket elsősorban marketingeszközökkel igyekeznek a kasszák megnyerni. A valódi verseny - amely a költségek lefaragására és jobb hozamteljesítményre ösztönözne - a mai rendszerből szinte teljes egészében hiányzik.

A magyar nyugdíjpénztárak által alkalmazott díjterhelés mértéke, az elemzés szerint régiós összehasonlításban is magas. A terhelési mutató átlagos értékét a súlyozott vagyonkezelési díjjal számították ki 2004-re. Ennek a mutatónak az értékeléséhez figyelembe kell venni, hogy az egyes országokban milyen a szabályozás, és a rendszert mikor hozták létre (az indulás után indokoltan magasabbak a költségek). A szerzők ezzel kapcsolatban megjegyzik: a lengyel és bolgár alapkezelőknek szavatolótőkét kell tartaniuk, amely drágítja működésüket. Kiemelik még azt a tényt, hogy Magyarországon a legnagyobb a tagdíjak aránya a bérekhez viszonyítva és a magyar rendszer működik a legrégebben.