Ha nincs fordulat, nem lesz IMF-megállapodás - interjú Surányi Györggyel

2012.07.09. 7:11

Gazdaságpolitikai fordulat kell ahhoz, hogy létrejöhessen az IMF-megállapodás, ha viszont ez megtörténik, stabilan 280 forint alatt ragadhatna az euró árfolyama - mondta az [origo]-nak Surányi György. A volt jegybankelnök szerint az az ország szerencséje, hogy az export még fut, és hogy magas az ország devizatartaléka. Gazdasági problémáinkat viszont 11 éve cipeljük, az egyetlen előremutató év a Bajnai-kormány idejére esett.

A jegybanktörvény módosítása után július 17-én Budapestre érkezik az EU és az IMF küldöttsége, hamarosan indulhatnak a tárgyalások. Milyen időtávon számít megállapodásra?

Nem szeretnék találgatni.

Mellár Tamás, a Központi Statisztikai Hivatal egykori elnöke szerint a kormány valójában nem is akar megegyezni a nemzetközi szervezetekkel, csak húzza az időt. Erre utalhat a jegybanki adóztatás terve is. Ön szerint valós a szándék?

A jelenlegi gazdaságpolitika töretlen folytatása esetén csekély esélyt látok a megállapodásra. Ha azonban lényeges módosulás következne be a gazdaságpolitikában, akkor nem is lenne szükség a nemzetközi pénzügyi intézményekre.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]
"Baj akkor van, ha valaki azt hiszi, hogy a piacokkal örök időkre szembe lehet menni."

Ha mégis lesz megállapodás, akkor - számszerűsítve - milyen folyamatok indulhatnak be, és milyen időtávon?

A legfontosabb az, hogy visszaálljon a magyar gazdaságpolitika iránti bizalom - az IMF-fel, vagy anélkül. Ez maga után vonná a csődkockázati prémium mérséklődését, a hozamszintek csökkenését és a forint erősödését. A jelenlegi hozamszintek legalább 1,5-2 százalékpontot apadhatnának. Az euró árfolyama valamivel 280 forint alatt stabilizálódhatna.

A megállapodás révén a belföldi és a külföldi üzleti körök és a fogyasztók bizalma visszatérne, aminek pozitív hatása lenne a hazai és a külföldi beruházásokra, és persze a fogyasztásra, ennek következtében a növekedésre, a foglalkoztatásra, a költségvetés helyzetére és az inflációra. Tehát nagyon sok minden változna jó irányba, és viszonylag rövid idő alatt.

A jelenlegi 8-9 százalékos hosszú távú államkötvényhozamok mellett meddig finanszírozható Magyarország?

A gazdaság idén 1-2 százalékkal esik vissza, az infláció pedig 4-5 százalékos lesz, ebből 3-4 százalékos nominális GDP-növekedés adódik. Ilyen feltételek mellett a 8-9 százalékos forint- és a 6-7 százalékos deviza-kamatteher finanszírozható ugyan, de egyfelől a fenntarthatóság érdekében folytatott szigorú költségvetési politika, másfelől az inflációt messze meghaladó nominális kamatszint hitelszűkét hoz létre, ami kioltja a növekedést.

Reális-e az a veszély, hogy a kormány - a jelenlegi jegybanki vezetés mandátumának lejárta után, vagy akár már az előtt - a saját céljaira használja fel a jegybanki devizatartalékot, megsértve ezzel a Magyar Nemzeti Bank (MNB) függetlenséget?

A nemzetközi tartalék funkciója nem az, hogy vitrinbe tegyük és nézegessük. Azért van rá szükség, azért érdemes tartani és ezzel költségeket vállalni, hogy ezzel megvásároljuk a piacok bizalmát, és csökkentsük a kiszolgáltatottságot a piacok pillanatnyi, esetenként téves értékítéletével szemben. Tehát ez a nemegyszer drágán megszerzett eszköz a biztonságunkat erősíti.

Persze az is nyilvánvaló, hogy ha rosszak a gazdasági fundamentumok, gyenge a növekedés, nagy a külső és a belső egyensúlyhiány, akkor a gazdaságpolitikai hitelesség megfelelő szintje nélkül a piacok ítéletével nem lehet és nem is szabad szembemenni, akármekkora is a valutatartalék. Amihez a kormány a tartalékokat használni akarja, az - józan kereteken és mértékeken belül - nem igazán kritizálható. Baj akkor van, ha valaki azt hiszi, hogy a piacokkal örök időkre szembe lehet menni. A törvényben meghatározott keretek között a kormány - ha van forintforrása a költségvetésnek - az aktuális árfolyamon, átmeneti megoldásként vásárolhat devizát az MNB-től.

Korábban a nemzetgazdasági államtitkár azt mondta, hogy a kormány az EU/IMF-megállapodásig nem akar devizakötvényt kibocsátani. Nem akar, vagy nem tud?

Egy klasszikust idézve, ami nem megy, ne erőltessük. Egy bóvli kategóriába sorolt ország, nagyon törékeny nemzetközi pénzügyi helyzetben, ilyen csődkockázati prémium és ilyen kötvényfelárak mellett lényegében nem tud piacra menni, vagy ha igen, csak olyan csekély összeggel és irreálisan magas hozamok mellett, ami kikezdi a fenntarthatóságot.

Surányi György
Surányi György (1954) az olasz Intesa Sanpaolo bankcsoport regionális vezetője, a CIB Bank, továbbá a szlovákiai VUB, a horvátországi PBZ és a szerbiai BIB Bank elnöke. Kétszer töltötte be a Magyar Nemzeti Bank elnöki posztját, 1990 és 1991, valamint 1995 és 2001 között. A Budapesti Corvinus Egyetem professzora.

Az a tény, hogy Magyarország most már egy éve nem lépett ki a nemzetközi tőkepiacokra, és ennek ellenére fizetőképes tud maradni, két dolognak a következménye. Részben annak, hogy a viszonylag jól teljesítő export és a gyenge import miatt a külkereskedelmi és a folyó fizetési, továbbá a tőkemérleg szaldója negyedik éve többletet mutat. Részben pedig annak, hogy kellően magas devizatartalékokkal rendelkezünk.

A nemzetgazdasági miniszter szerint a magyar gazdaság teljesítménye tündérmesébe illik, az ellenzék, illetve a szakértők többsége szerint viszont a kormány elhibázott gazdaságpolitikát folytatott az elmúlt két évben. Ön milyen mérleget von?

Itt egy évtizedes folyamatról van szó. Sokszor érdemes elmondani, hogy a magyar gazdaság 2001 óta rossz úton jár, talán egy évet, a Bajnai-kormány időszakát leszámítva. A választások óta eltelt két évben azt látjuk, hogy a kedvezőtlen külső és az öröklött belső trendeken a gazdaságpolitika nem tudott változtatni. A gazdaság növekedési lehetőségei tovább romlottak. A külkereskedelmi egyenleg és általában véve a külső pozíció 2008 végétől javul, ennek elvileg stabilizáló hatásúnak kellene lennie a pénzpiaci megítélésre, de nem ez történik.

A kereskedelmi mérleg többlete nem azért ilyen nagy, 6 százalékos a GDP-ben mérve, mert az export olyan dinamikusan nőtt volna, hanem azért, mert nincs beruházás, és a fogyasztás is inkább csökken. Ezekben az években azonban még egy remek gazdaságpolitika mellett is csökkennie kellene a fogyasztásnak és növekedniük a megtakarításoknak, mert sajnos az ország most fizeti meg a 2008 előtti tévelygések árát. A legnagyobb baj, hogy a beruházások drámaian visszaesnek, a befektetők nem hisznek a gyors kilábalásban. Ma a GDP-arányos beruházási ráta hozzávetőleg 16 százalék, egyike a legalacsonyabbaknak Európában, csak az ír és a görög mutató kisebb, mint a miénk, a spanyol jóval felette van. Ahhoz, hogy legalább 3 százalékos növekedésünk legyen, 23-25 százalékos beruházási rátára lenne szükség.

Milyen gazdaságpolitika kellene ahhoz, hogy ezt megközelítsük?

Az adórendszerben az egykulcsos adó bevezetése és a társasági adó első 500 millió forintján érvényesített adócsökkentés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Hatalmas lyukat ütött a költségvetésen, de nem élénkítette a keresletet, nem fehérítette a gazdaságot, nem javította a versenyképességet. A középosztályt sem erősítette, legfeljebb annak a legfelső részét. Magyarországon a kis- és középvállalatoknak csak nagyon kis hányada az, amely ténylegesen el tud érni 500 millió forintnyi profitot adózás előtt, és még csekélyebb azoknak a száma, akik ezt ki is mutatják a könyveikben. Így az adókönnyítés főleg a nagyvállalatok zsebpénzét hizlalja.

A szektoradók tovább rontják a helyzetet. Erőteljesen korlátozzák a piac és a verseny működését, a tőke hatékony felhasználását. A szektoradók hatása elég világos: költségcsökkentés, elbocsátások, kiadások visszafogása, beruházások elhalasztása vagy törlése. Vagyis rontják a növekedési esélyeket, duzzasztják a munkanélküliséget, csökkentik az ország tőkevonzó képességét, és rontják a költségvetés helyzetét.

A brutálisan magas - a német, az angol vagy a svéd szintnél 12-14-szer magasabb - magyar bankadó különösen kontraproduktív. A kamatadó és a végtörlesztés hatásaként tavaly a 7 legnagyobb bank együttes vesztesége 300 milliárd forint volt, és ebben az évben is negatív eredmény várható. Ilyen helyzetben a válság miatt egyébként is roppant nagy hitelveszteséget elszenvedő bankok képtelenek hitelezni. A régióban mi vagyunk az egyedüliek, ahol negyedik éve csökken a hitelállomány, és még messze nem vagyunk a végén. Hitel nélkül viszont nincs beruházás, nincs növekedés, nincs fenntartható költségvetés, s ami a legfontosabb, munkahelyteremtés és életszínvonal-javulás sincs.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]
Ami formálódik, attól tartok, sem a gazdaság szereplőinek bizalmát, sem a bankszektor szokásos működési keretét nem állítja helyre.

A bankok nem tudnak hitelezni, vagy nem akarnak? Keresleti vagy kínálati okok miatt nem indul el a hitelezés?

Mind devizában, mind forintban roppant magas a banki forrásköltség. Először is, nincs elegendő hosszú lejáratú forrásuk a bankoknak. Másodszor, a hosszú lejáratú forintforrások zömét a magyar költségvetés egyszerűen kiszívja a rendszerből. Ennek következtében szinte megfizethetetlenül magas - devizában és forintban is - az a pozitív reálkamatszint, amely mellett a bankok hitelt tudnak ajánlani.

Nézzük konkrétan! A bankoknak a hitelezéssel szemben alternatívát jelentő ötéves államkötvénynek a hozama most 8 százalék körül van. Ha ehhez hozzátesszük a bank működésének és a hitelkockázatnak a költségét, és azt, hogy esetleg a bank még valamennyi pénzt is szeretne keresni, mert nagy tőkét fektetett be a tulajdonos, akkor kizárt dolog, hogy egy pénzintézet öt évre vagy hosszabb lejáratra 11-12 százalék alatt beruházási hitelt tudjon nyújtani. Ez a mai inflációs környezetben több mint 6-7 százalékos pozitív reálkamatot jelent. Ilyen kamat mellett nincs hitelképes adós. Ahhoz olyan megtérülésű beruházások kellenének, amelyek alig léteznek a magyar gazdaságban. Ha léteznének, akkor nem mínusz kettő lenne a növekedésünk, hanem plusz öt. Persze igaz, hogy a bankok is óvatosabbak. Súlyosan megégettük magunkat azzal, hogy sokszor olyan adósokat hiteleztünk, akiket valószínűleg be sem szabad engedni a bank kapuján.

A tranzakciós adó, amelyről a héten dönt a parlament, nyilván nem javít a hitelezési hajlandóságon. A legújabb javaslat szerint 140 milliárd forintot remél ebből a bevételi forrásból a kormányzat, és végül lesz felső határa az adónak, amely kiterjedne a jegybanki műveletekre is. Ehhez mit szól?

Naponta változik a bevételi keretszám, ezért nem lehet megalapozott véleményt alkotni. Ami formálódik, attól tartok, sem a gazdaság szereplőinek bizalmát, sem a bankszektor szokásos működési keretét nem állítja helyre.

Ön egy minapi konferencián azt mondta, hogy nem kell sietni az euró bevezetésével. Ha nem sietünk, akkor ezzel nem kockáztatjuk-e azt, hogy Magyarország végképp lemarad, és eleve kimarad a most formálódó, minden eddiginél szorosabb integrációból?

Akkor maradunk le, ha rossz gazdaságpolitikát folytatunk. A jelenlegi játékszabályok mellett jobb, ha addig, amíg nem zárkózunk fel reálgazdasági értelemben, kívül maradunk. Az eurózóna működésének szabályai voluntaristák, rosszak és ellentmondásosak. Csak két példa. A külkereskedelmet magában foglaló folyó fizetési mérleg egyenlege hosszú éveken keresztül egyáltalán nem szerepelt a kritériumok között. Márpedig a válság azt bizonyította, hogy ennél fontosabb nincs. Továbbá: az új szabályok szerint - a ciklikus és az egyszeri hatásokat kiszűrve - egy-egy ország költségvetésének mindig egyensúlyban kell lennie. De akkor mi szükség van arra, hogy toleráljuk a 60 százalékos államadósság/GDP-rátát? Ha mindenki komolyan venné ezt az egyensúlyi követelményt, akkor húsz-harminc év múlva megszűnne az államadósság. Na, de ez ostobaság! Eleve a modell rossz, semmiféle közgazdaság-elméleti alap nincs az egyes számok mögött.

Magyarországon például jelenleg sokkal szigorúbbnak kellene lennie a költségvetésre vonatkozó egyensúlyi követelménynek, mint mondjuk Csehországban, ahol, ha esik, ha fúj, megtakarítanak, miközben nálunk történetileg alacsony a háztartások megtakarítási hajlandósága. Az uniós szabályok - amíg nincs valódi fiskális és politikai unió - értelmetlenül erőltetik rá a tagállamokra az uniformizált és leegyszerűsített megoldásokat. Ha viszont cizelláltabb szabályokat alkotnának, akkor azok éppen bonyolultságuk okán nem tudnának működni. Ezért is szükséges a politikai és fiskális unió.

Szlovákia vagy Észtország példája nem azt mutatja, hogy a felzárkózás és az eurózóna-tagság kéz a kézben jár?

A jó és a rossz gazdaságpolitikára találunk példát az euróövezeten belül és kívül egyaránt. Ha sorra veszünk néhány országot, mondjuk Csehországot, Lengyelországot, Svédországot és Dániát, akkor azt látni, hogy felelős gazdaságpolitika révén jó helyzetbe lehet kerülni az eurózónán kívül is. Nem igaz például, hogy megfelelő gazdaságpolitika esetén egy, a közös valutazónán kívüli országban magasabb kellene, hogy legyen az irányadó kamat, mint az eurókamat. Vagy az, hogy magasabb hozamgörbe, vagy növekedési hátrány, vagy nagyobb infláció adódik önmagában abból, ha egy ország nem tagja a monetáris uniónak. Abban az esetben persze, ha politikailag létre lehet hozni a fiskális uniót magában foglaló Európai Egyesült Államokat, egy valódi föderációt, akkor más a helyzet, abban boldogan látnám magunkat, akár már holnap.  

Fotó: Tuba Zoltán [origo]
"Egy valódi föderációt jelentő Európai Egyesült Államokban boldogan látnám magunkat, akár már holnap."

Az európai adósságválság kezelésének jelenlegi szakaszában melyek a legfontosabb teendők? Hogyan lehet a növekedést úgy serkenteni rövid távon, hogy az euróövezeti periféria országainak ne kelljen újabb terheket elviselniük?

Jó dolognak tartom, hogy a múlt heti EU-csúcs nyomán az Európai Beruházási Bankon keresztül infrastrukturális beruházásokat kezdeményez az EU. Kevesebb szó esik róla, de jobban ki kellene használni az uniós pénzalapokat is. Ezeket a forrásokat ilyen kritikus helyzetben - akár annak a kockáztatásával is, hogy nem minden kritériumnak fog száz százalékig megfelelni a felhasználás - el kellene költeni. De mindez volumenében nyilván nem elég.

Van néhány alapelv. Egyfelől, nem lehet egy országot azért büntetni, mert - a saját józan érdekeit követve - fegyelmezett gazdaságpolitikát folytat. Másfelől, nem lehet felmenteni országokat az alól, hogy felelőtlen gazdaságpolitikát folytattak, és csődbe vagy csőd közelébe kerültek. Mégis, ha unióban gondolkozunk, az államok felelősek egymásért. Ha egy ország hatalmas külső többletet halmoz fel, akkor másoknál az hiányként jelentkezik. Ez egy zéró összegű játék. Ebből következően mind a két oldalon nagyon komoly áldozatokra van szükség.

A jó helyzetben lévőknek tudomásul kell venniük, hogy kötelezettségeik vannak. Egyetlen percre sem lenne szabad azt mondani a fegyelmezett költségvetésükről híres országoknak, hogy mostantól jelentős deficiteket halmozzanak fel. De ha már, mondjuk, 2 százalékon tartaná a deficitjét ez az országcsoport, mégpedig úgy, hogy infrastrukturális beruházásokra, kutatás-fejlesztésre, oktatásra költene többet, azzal a saját belső konjunktúráját és a perifériaállamok exportját is segítené. A válságba került államoknak pedig tudomásul kell venniük, hogy vége az ingyen ebédnek. Bizony, bele kell törődni a nominális bérek csökkentésébe, az állami kiadások mély sebeket okozó mérséklésébe.

Megszorítások eddig is bőven voltak, érdemi eredmény nélkül.

Ahhoz, hogy ez ne egy végtelenített, lefelé menő spirál legyen, egyrészt tudomásul kell venniük a hitelezőknek - és nemcsak a magánhitelezőknek, hanem az állami, illetve a nemzetek feletti intézményeknek is -, hogy sajnos elveszítették a pénzük egy részét. Hogy ez 40, 50 vagy 70 százalék, az országonként változik, de ezt tudomásul kell venni. És nemcsak Görögország, de Spanyolország, Írország és Portugália hitelezőinek is. Emellett a monetáris politikában igenis expanzívnak kell lenni.

A lazább monetáris politikából adódó inflációs kockázatot a jelek szerint Berlin nem akarja bevállalni, és egyelőre az Európai Központi Bank (EKB) is vonakodik, bár van elmozdulás ebbe az irányba.

Átmenetileg el kell tudni viselni akár a némileg magasabb inflációt is. Kamatcsökkentésre, monetáris enyhítésre, korlátlan kötvényvásárlásra lenne szükség. Az EKB-nak jelenleg nincs végső hitelezői funkciója. Ha a jegybanknak nem korlátlan a pénzteremtési lehetősége, akkor bármely ország okkal, de akár ok nélkül is csődbe mehet. Az EKB nyugodtan mehetne a pénzteremtés, a monetáris könnyítés irányába, ahogy azt a Fed és a Bank of England csinálja. Egyelőre semmilyen inflációs veszély nincs Európában, délen egyáltalán nincs, de még az északi országokban is komoly kapacitáskihasználatlanság van. Ha lenne is korlátozottan, csekély mértékben, átmenetileg emelkedő infláció egy-két tagállamban, az semmi rosszat nem tenne a gazdaságnak.

Az nem segít, hogy az EKB a másodlagos piacon vásárolja a perifériaországok államkötvényeit?

A baj kettős. Egyrészt, erre ma nincs egyértelmű mandátuma az EKB-nak. Másrészt, az eddigi hezitálás olyan bizonytalanságot és bizalmatlanságot keltett, amitől egy darabig aligha lehet megszabadulni. Az EKB egészen a tavalyi év közepéig tagadta, hogy ilyet csinálhatna egyáltalán, és akkor is álruhába bújtatott érvekkel indokolta ezt a lépést. Arról is hosszú vitát lehetne folytatni, hogy az elsődleges piacon miért ne lépjen be egy jegybank. De hogy a másodpiacon ne lehessen még aktívabb az EKB, az nonszensz!

Persze ez sem feltétel nélküli szabály. 2009 elején Görögországban nemcsak likviditási, hanem fizetőképességi válság is volt. Tehát az EKB-nak egyetlen cent görög állampapírt sem lett volna szabad vásárolnia, mert a görög állampapírpiac nem csupán befagyott, hanem az ország csődbe, azaz fizetésképtelen helyzetbe került. Az egész görög adóssághelyzetet újra kellett volna tárgyalni, és egy rendezett csődöt levezényelni.