Csapdába került a magyar gazdaság

2012.09.17. 13:16

A növekedés leállt, miközben egyre magasabb az infláció. Ez klasszikus csapdahelyzet, jót lépni szinte lehetetlen. A kormány próbálkozhat az adók átvariálásával, de ez nem kecsegtet sok eredménnyel. Legutóbb a kilencvenes években fordult elő velünk ilyen, akkor megúsztuk, mert Európának jól ment. Erre most nem számíthatunk.

Ördögi körbe került a gazdaság. Magyarországot egyszerre sújtja az Európai Unióban messze legmagasabb, a friss adatok szerint 6 százalékos áremelkedési ütem, a visszaeső gazdaság és a magas - 2009 második féléve óta 10 százalék fölötti - munkanélküliség. A jelenséget - a stagnálás és az infláció szavak összevonásából - stagflációnak nevezik, ilyenkor a gazdaság képtelen növekedni, de közben az árak jelentősen emelkednek, a munkanélküliség pedig magas szinten reked. A stagfláció gúzsba köti a gazdaságot, és nagyon nehéz helyzet elé állítja a jegybankokat, az infláció és a recesszió ellen ugyanis a klasszikus monetáris politikai eszközökkel szinte képtelenség egyszerre küzdeni.

Ha megpróbálják leszorítani az inflációt, akkor emelni kell a jegybanki alapkamatot (azért, hogy az emberek inkább félretegyék a pénzüket, és kevesebbet költsenek), ez fékezi a gazdaságot. Ha a másik utat választja a jegybank, és a növekedés felpörgetése érdekében csökkenti a kamatokat (hogy ezáltal olcsóbb legyen a hitelezés, beinduljanak a beruházások), azzal meg az inflációt gerjeszti, hiszen az emberek a megtakarítások helyett a költekezést választják. Mindeközben a kormányok helyzete sem rózsás stagflációs időkben, mivel a költségvetési pénzekből végrehajtott élénkítéshez növekvő kamatokat kell nyújtani (hogy mindig legyenek újabb befektetők, akik hitelezik az országot), ami éppen a hosszú távú növekedés esélyeit rontja.

Nem viselkedünk normálisan

Mellár Tamás, a Pécsi Egyetem közgazdászprofesszora szerint onnan ismerhető fel a magyar stagfláció, hogy nem viselkedik normálisan a gazdaság, még a visszaesést tekintve sem. A normális ugyanis az, hogy ha növekszik a gazdaság, az emberek vásárolnak, és ez az árak emelkedését hozza. A válságban pedig az a normális, ha a visszaeső kereslet miatt az árak is befagynak - ez a helyzet most Görögországban. Mellár az [origo]-nak azt mondta, szerkezeti gondokra utal, hogy Magyarországon a visszaesés mellett is magas az infláció.

A szerkezeti gondot az okozza, hogy eddig a külföldi tulajdonú vállalatok exportja húzta a magyar gazdaságot, de a kiszámíthatatlan gazdaságpolitika, a válságadók miatt ezek a cégek elbizonytalanodtak, így leállították a beruházásokat. A hazai tulajdonú vállalatok viszont kicsi hozzáadott értékű termékeket állítanak elő, így a gazdaságot sem tudják húzni. A megoldást Mellár Tamás szerint egy olyan gazdasági szerkezet jelentené, amelyben nem a külföldi cégeket és az alacsony hozzáadott értéket előállító hazaiakat támogatja az ország milliárdokból. Utóbbira példaként hozta a búzát, kukoricát termelő földbirtokosokat, akik sok százmilliárdot kapnak csupán a földjük után. Ehelyett szerinte a támogatást fejlesztésekért, például az élelmiszerek feldolgozásáért cserébe kellene adni. Az adócsökkentés a rossz gazdasági szerkezet mellett hatástalan, mondja Mellár, és mivel az adókkal próbálkozik a kormány, éppen hogy nem unortodox, hanem nagyon is hagyományos a gazdaságpolitikája.

Magyarország legutóbb 1995-ben került olyan állapotba, hogy több negyedévben esett vissza a gazdaság, s közben magas (28 százalékos) volt az infláció. Az akkori helyzet azonban jelentősen eltért a maitól. A kamatpolitikát nem tartotta fogságban a devizahitelezés, a Bokros-csomag egyik intézkedéseként életbe léptetett csúszó forintleértékelés akkor nem veszélyeztetett lakáshiteleseket, igaz, minden importált árut megdrágított. A jelenlegi gazdasági visszaesésben nagy szerepe van az európai vergődésnek, 17 évvel ezelőtt a külső környezet nem volt ennyire zord. A kiutat mindenesetre akkor is egy szerkezetátalakítás hozta meg, amely visszafogta a belső fogyasztást, és egy exportvezérelt gazdaságot alapozott meg. Ezután több évig növekedni tudott, miközben az infláció folyamatosan süllyedt, 2003-ban pedig 5 százalék alá került.

Szétszakadt a monetáris tanács

A jelenlegi stagflációgyanús helyzetben az Orbán-kormány az adók csökkentésén keresztül igyekszik élénkíteni a gazdaságot, a beruházások elmaradásáért pedig a hitelszűkét okolja. Miután az MNB tavaly decemberben kamatot emelt, a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) azt írta, hogy az MNB ezzel akadályozza a növekedést, és elsősorban a hazai kis- és közepes vállalkozásokat érinti hátrányosan, növelve versenyhátrányukat. A növekedés valóban eltűnt, az infláció emelkedőben, a kiút keresése közben pedig a jegybank monetáris tanácsa is kettészakadt. Simor András elnök szerint az MNB nem tud hatékony eszközöket csatasorba állítani, mert a kamat csökkentése a forint gyengülésével jár, ami a pörgő exportot alig segíti, a hazai fogyasztást viszont visszafogja. A hitelezés pedig azért nem indulna be, mert elsősorban a bankok hitelnyújtási hajlandóságával van a baj. "Majdnem mindegy, hogy milyen áron, nem nyújt hitelt a bank" - mondta Simor a kamatdöntés után a Portfóliónak adott interjújában.

A csapdából való kitörés megoldása a részletekben rejtőzik. A magas kamat valóban nehezíti a hitelezést, de nem önmagában ezzel van a gond. A bankok akkor fognak elérhető áron hitelt adni, ha lesz rá forrásuk, amelyet alacsony kockázattal helyezhetnek ki. Az MNB hitelezési felmérése szerint a bankok ezzel szemben a hiteldíjak, a kockázati prémium és a szükséges kötelezettségek terén is szigorításra számítanak az év hátralevő részében. A bankokkal szemben ellenséges kormányzati politika (bankadó, csekkadó) miatt a külföldi intézetek anyabankjai inkább máshol fektetik be a pénzüket, így a magyar vállalkozásoknak nem jut hitel.

A növekedéshez szükség lenne a beruházások beindulására is, amitől azonban messze van az ország, folyamatosan csökken a beruházási szint. Ahhoz, hogy a cégek merjenek fejleszteni, nemcsak hitel kell, hanem kiszámíthatóság is, hogy az adott cég tudja, megtérül-e a befektetése. Király Júlia, az MNB egyik alelnöke (aki a kamat tartására szavazott) ezt úgy fogalmazta meg, hogy "a bizonytalanság gyilkolja meg a hosszú távú döntéseket. A kockázat beárazható, a bizonytalanság viszont nem, és emiatt a vállalatok inkább elhalasztják a beruházási, befektetési döntéseiket."

A gazdaságpolitikának az IMF-megállapodás adhatna hitelességet, de a lassan egy éve tartó huzavona még eltarthat egy ideig. A magyar kockázatot jelző CDS-mutató szeptemberben idén először került 400 pont alá, de a magyar államnak még mindig sokat kell fizetnie azért, hogy megvásárolja a befektetők bizalmát. A növekedéshez és a kockázatosság mérséklődéséhez az európai adósságválság oldódása is hozzájárulhatna, ezen azonban a magyar jegybank és kormányzat aligha tud segíteni.

Később jöhet el az árstabilitás

A stagflációs csapda áremelkedést érintő problémái szintén árnyaltak. Az áremelkedés okai közül a jegybank nem mindent tud befolyásolni. Az élelmiszer- és az olajár-emelkedés ugyanis külső tényező, amely ellen az MNB szinte semmit nem tehet. Van viszont olyan része az inflációnak, amelyre figyelnie kell. Az árak emelkedése ellen hat például az, hogy az emberek a válság miatt nem tudnak többet vásárolni. Simor András szerint azonban ez a hatás kisebb lett, mint várták, "ez pedig olyan változást jelent az inflációban, amelyet a monetáris tanács dolga kezelni."

Az áremelkedésnek vannak olyan elemei, amelyekre a kormánynak van hatása. Az áfa és a jövedéki adók emelése, a csipszadó és a telefonadó mind az árakat felhajtó tényezők, ezek viszont csak ideiglenesen emelik meg az inflációs rátát. A jegybank is úgy kalkulál, hogy csökkenni fog a drágulás mértéke, a gond azzal van, hogy az eddig vártnál később jöhet el az árstabilitás.

Amerikában is volt stagfláció

A jelenségre az 1970-es években figyeltek fel. Az Egyesült Államok 1974-ben több negyedéven keresztül visszaesett, a munkanélküliség 1975-re elérte a 9 százalékot is, miközben az infláció 1973 végére a magasba emelkedett - többek közt az olajválság miatt -, a következő évben átlépte a 10, szeptemberben pedig a 12 százalékot. Richard Nixon elnök (majd utóda, Gerald Ford) próbálkozott megszorítással, de a kongresszus leszavazta, majd a jegybank igyekezett kamatemeléssel (az USA-ban ritka magasságba, 13 százalékig). Ez csak fékezte, de nem állította meg az inflációt, viszont mélyítette a válságot. A vergődés évekig eltartott (rövid időre 20 százalékos kamattal is próbálkoztak), csak az 1980-as években állt növekedési pályára az USA. Ekkorra az olajzabáló gazdaság fokozatosan átalakult energiatakarékosabbá, elindult a számítógépek korszaka, vagyis a megoldást a gazdasági szerkezet átalakulása hozta meg.

A mai amerikai helyzet ettől eltérő, ezért is engedheti meg magának az amerikai jegybank, hogy pénzpumpálással élénkítse az 1,7 százalékosra lassult növekedést, és leszorítsa a 8 százalék fölött megrekedt munkanélküliséget. Az amerikai jegybank szerepét ellátó Fed azzal érvelt, hogy hosszú távon sem várható, hogy a pénznyomtatástól 2 százalék fölé megy az infláció, vagyis a stagflációs csapda sem fenyeget.