Az OTP vinné az MKB-t, de szívesen feldarabolná

Interjú Csányi Sándorral, az OTP elnök-vezérigazgatójával, Magyarország leggazdagabb emberével. Újságíró: Galambos Márton

Az OTP részéről a szándék, az MKB bajor tulajdonosai részéről pedig a kényszer megvan, de ettől még nem biztos, hogy Csányi Sándor valóban megszerzi az MKB-t. Latolgattuk az esélyeket.

Valószínűleg az MKB Bank anyabankjából, a Bayerische Landesbank (BLB) müncheni központjából szivároghatott ki az a híresztelés, amely szerint az OTP megvenné az MKB-t, és a felek már csak az árról vitáznak. Így gondolják legalábbis az Origónak háttérből nyilatkozó banki források, és ezt erősíti a józan logika is, hiszen az eladónak állhat érdekében, hogy jelezze: van érdeklődés az általa kínált portékára. Az MKB ezúttal nem is cáfolta a hírt, az OTP pedig kiadta a szokásos „nem kommentálunk sajtótalálgatásokat, de minden lehetséges célpontot vizsgálunk” üzenetet.

Az is lehet persze, hogy valaki valamit óvatlanul kikotyogott, vélték mások, mondván „elég sokan és elég régóta dolgoznak már az ügyön”.

Legalább egy éve valóban stabilan tartja magát a hír a piacon, a küszöbön álló tranzakcióról, amelyre Csányi Sándor OTP-vezér is ráerősített már néhány nyilatkozatával. Amikor például az MKB első embere (a nemrég a CIB-hez távozó Simák Pál) kizárta az OTP vásárlásának lehetőségét, akkor Csányi elég képletesen vágott vissza, mondván, ha egy lovat akar venni, akkor sem a lóval, hanem annak gazdájával tárgyal. Számos más nyilatkozat is azt jelezte, hogy az OTP részéről megvan a szándék, és az is tény, hogy az MKB bajor tulajdonosai kényszerhelyzetben vannak. A BLB-nek 2016-ig meg kell szabadulnia magyarországi leányától, ez az ára annak, hogy a válság idején németországi állami és uniós segítséget kapott.

Minek venné a nyakába?

Mindebből azonban korai volna azt a következtetést levonni, hogy a tranzakció meg is valósul, hiszen az elmúlt időszakban sem az MKB, sem a magyar bankszektor kilátásai nem változtak érdemben. Az MKB-ról pár hete kiderült, hogy – a 2010-es, 2011-es és 2012-es óriási mínuszok után – 2013-at is 100 milliárd forint feletti veszteséggel zárta, és immár ott tart, hogy 2008 óta 272 milliárd forint tőkét kellett a tulajdonosainak belepumpálniuk a veszteségek pótlása miatt.

Adódik tehát a kérdés, hogy miért érné meg az OTP-nek a nyakába vennie egy bankot, amely folyamatosan viszi a pénzt. Elemzői körökben forgó információk szerint az OTP-nek elsősorban az MKB privátbanki és alapkezelői üzletága, vagyis a tehetős, nagy vagyonokkal és erős megtakarítási képességgel rendelkező ügyfélköre lehet a vonzó, ez az, amit igazán szeretne megkaparintani. E feltételezés szerint szívesen megvenné a portfólió ezen elemeit külön-külön is, de az eladói oldalról erre valószínűleg csekély a szándék. A problémás állomány – a klasszikus lakossági és vállalati banki üzletág – így ugyanis a BLB nyakán maradna, és ezeket már sokkal nehezebben tudná eladni. A huzakodás tehát egy ideje azon megy, hogy mekkora diszkontot lehet érvényesíteni a teljes vételárban a rossz elemek miatt. Vagyis végső soron valóban az árról folyik a vita, de pont ezért billeg a sztori, hiszen általános elemzői meggyőződés, hogy az OTP csak akkor vásárol, ha az tényleg megéri neki.

Mi lesz a versennyel?

Vannak méretgazdaságossági, hatékonyságot javító előnyei egy ilyen ügyletnek, miközben erős versenyjogi aggályok is felmerülhetnek, hiszen két, a magyar piacon kiemelkedően nagy bankról van szó. Ha az adásvétel létrejönne, akkor az OTP a most 6500 milliárdos mérlegfőösszegéhez kapna még 2100-at, közel 400 fiókjához még majdnem 80-at, a lakossági piacon meglévő 30 százalék körüli részesedéséhez további 6-7 százalékot, a vállalati bankpiacon lévő 10-15 százalékos súlya pedig megduplázódna.

Amikor ezzel kapcsolatban tavaly májusban Nagy Zoltánt, a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) korábbi elnökét kérdeztük, akkor ő azt fejtegetette, hogy „nem az a probléma, ha valami nagyra nő és terjeszkedik, ez önmagában nem jelent versenykorlátozást, de fontos, hogy a piacon megmaradjon az úgynevezett versenynyomás”. Ez utóbbinak a mérőfoka lehet például az, hogy egy-egy településen vagy körzetben milyen a bankok eloszlása, melyik banknak vannak fiókjai vagy ATM-jei, és hogy az ott élőknek megmarad-e a választásuk a bankok között. Ha ugyanis a versenynyomás megmarad, akkor a nagyobb méret nagyobb hatékonyságot is hozhat, és ezen az ügyfelek is nyerhetnek. Ha pedig versenyjogi aggály merülne fel, akkor a vevő még mindig megpróbálhatja bizonyítani, hogy ma már nem is a fiókokban, hanem az interneten intézik az ügyeiket az emberek, vagy vállalhatja, hogy a fúzió után bizonyos bankfiókokat elad, és ezt figyelembe veszi az árajánlatánál – vélte Nagy Zoltán, hangsúlyozva, hogy nem ismeri a konkrét szándékokat.

Egy ilyen tranzakciót egyébként mindig megelőznek versenyhivatali puhatolózások, ez nem is szabálytalan, hiszen a vevőnek körültekintően kell eljárnia, és fel kell mérnie a körülményeket. Ezzel együtt mindig okozhat meglepetést a GVH, és sosem tekinthető lezártnak egy ügylet a hivatal áldása nélkül. Ez utóbbi az adásvételek bejelentése után több hónappal szokott megérkezni, bár a közelmúltban láttunk ennek ellenkezőjére is példát. Amikor még nem is lehetett hivatalosan tudni, hogy ki nyerte el a Takarékbank többségi tulajdonát, már megjelent egy kormányrendelet, amely előre leszögezte, hogy a Takarékbank és a Magyar Takarék Zrt. (a későbbi vevő) összefonódása nemzetstratégiai ügy, ezért a versenyhivatal nem is vizsgálhatja azt. Pedig ez az ügylet sem a magyar pénzügyi szektor kis szeletét érinti – az érintettek úgy szokták kommunikálni, hogy az ország legnagyobb pénzügyi hálózatát építik a Takarékbank, a takarékszövetkezetek, az FHB és a Magyar Posta bevonásával.