Az ózonlyuk tartotta fel a klímaváltozást a Déli-sarkon

Vágólapra másolva!
Felerősítették a felmelegedést a Déli-sarkon az ózonlyuk terjedése ellen tett - egyébként sikeres - intézkedések. A fonák helyzetre az első nemzetközi Antarktisz-jelentés szolgáltat bizonyítékokat. Az ózonkárosító gázok visszafogása miatt fokozódik a felmelegedés, így egyre többször fordul majd elő, hogy riadóztatni kell a hajózókat az Antarktiszról leszakadt, óriás jéghegy-flották miatt.
Vágólapra másolva!

Már régen volt igazi nyugalom a legtávolabbi kontinensen, az Antarktiszon. Bő húsz évvel az ózonlyuk felfedezése után azonban ez a nyugalom visszatért az örök jég birodalmába. Úgy tűnt, még a klímaváltozás is nagyjából elkerüli a föld leghidegebb régióját.

A jégbirodalom dacolni látszott a globális felmelegedéssel, ráadásul hosszú időn keresztül inkább további lehűlési tendenciákat produkált. Sokan feltették a kérdést, vajon maga az Antarktisz szolgál-e garanciául a világ klímájának stabilitására, hiszen amikor az Északi-sarkról egyre több ijesztő jelzés érkezett, a föld déli részén a klímával nagyjából minden rendben volt - bár a legnagyobb jégself, a Wilkins a globális felmelegedés számlájára írt pusztulása meglehetősen nyugtalanító hír volt idén áprilisban.

A legújabb, Londonban nyilvánosságra hozott kutatás, amelyet a nemzetközi SCAR-Group (Antarktisz-kutatási Tudományos Bizottság) publikált, teljesen más képet tár elénk. A jelentésnek már a címe is árulkodó: Klímaváltozás és környezetvédelem az Antarktiszon. Az írás egyik legmegdöbbentőbb része kijelenti, hogy a nemzetközi környezetvédelem utolsó húsz évének egyik legnagyobb eredménye, az ózonlyukat okozó CFC-gázok (fluor-klór tartalmú szerves gázvegyületek) csökkentése hatástalannak bizonyult a növekvő hőmérsékletekkel szemben.

"De ami mindannyiunkat a leginkább meglepett, egyértelműen az volt, hogy az antarktiszi ózonlyuk a kontinens nagyobb részét harminc éven keresztül megóvta a klímaváltozástól" - mondta el Eberhard Fahrbach, a bremerhaveni (Észak-Németország) Alfred Wegen Sarkkutató Intézet oceanográfusa.


Egyre gyorsabban olvadnak a jeges kontinens déli gleccserei

A SCAR-bizottság legfontosabb felismerései egyszerűen összefoglalhatók: a térségben a légkör szén-monoxid-koncentrációja magasabb, mint bármikor az elmúlt nyolcszázezer évben. A Déli-óceán felmelegedése drasztikus változásokhoz vezet az ökoszisztémában, illetve az Antarktisz körüli szélövek eltolódásában. Ez utóbbi közvetlen következményeként több meleg jut el a déli kontinens peremvidékére, ezért az ottani gleccserek gyorsabban olvadásnak indulnak, és nagy mennyiségű jeget veszítenek. A jég helyére újabb és újabb növénycsoportok lépnek, az egykor jégfedte területet ellepik, és regionálisan erősítik az üvegházhatást.

Az Északi-sarktól eltérően az Antarktisz körül tízszázalékos tengerjég-növekedés tapasztalható, ami a gleccserekből leszakadó jégtömböknek köszönhető. A tengerjég-növekedés közvetlen hatással van a tengeri táplálékláncra és a pingvinpopulációra (legutóbb november végén keltett nyugtalanságot az, hogy több száz leszakadt jéghegy tart Új-Zéland fele). A kutatók végkövetkeztetésként azt jelzik előre: a térség felszíni átlaghőmérséklete kerek három Celsius-fokkal fog növekedni ebben az évszázadban. A kutatók a világtenger szintjének drasztikusabb emelkedésétől tartanak, mint amit eddig az ENSZ klímaváltozással foglalkozó kormányközi panelje, az IPCC jelzett előre.


Hogyan óvta meg az ózonlyuk a klímaváltozástól az Antarktiszt?

Az ózon gyakorlatilag üvegházgáz, instabil molekulái három oxigénatomból állnak. Míg a földi légkör legalsó rétegében, a troposzférában az ózon az egészségre káros anyag, a szmog egyik összetevője, addig a sztratoszférában védőréteget képezve kiszűri a napsugarak ultraibolya összetevőjének nagyrészét.

A kilencvenes évek közepéig világszerte hajtó- és hűtőanyagként használt CFC-gázok szétroncsolták az ózonmolekulákat, és a sarkokon kettős ózonlyukak keletkezését okozták. Az ózonréteg elvékonyodása és a lyukak képződése két hatást váltott ki: egyrészt megnövekedett az UV-sugárzás, másrészt a sarkokon csökkent az üvegházgázok mennyisége. Éppen az antarktiszi nagy ózonlyuk területén jelentős lehűlés állt be az ózon hiánya miatt, ami lassította a klímaváltozást.

Az 1987-es montreali megállapodás - ez volt az első sikeres klímavédelmi nemzetközi egyezmény - érvénybe lépésével az ipari államok kevesebb CFC-gáz kibocsátására kötelezték el magukat, hogy ezáltal védjék meg az ózonréteget. Azonban egy eddig ismeretlen és egyúttal nemkívánatos mellékhatása ennek a politikának az lett, hogy a sarkokon megnövekedett az üvegházgáz-koncentráció, amely a klímaváltozást berobbantotta.

"Már önmagában az tragikus, hogy nem más, mint a nemzetközi környezetvédelem egyik legnagyobb eredménye vezetett ide, ami valószínűsíthetően túl fogja szárnyalni az IPCC Antarktiszt illető legpesszimistább előrejelzéseit is" - nyilatkozta Eberhard Fahrbach a Die Zeit online kiadásának.