Soha nem volt ilyen nagy az ózonlyuk az Északi-sark fölött. Az ózonlyuk február elején kezdett kialakulni. Mindössze néhány hét alatt, március közepére már jelentősen lecsökkent az ózon mennyisége az Arktisz felett. A példátlan méretű fogyatkozást a légköri ózoncsökkentő anyagok és a sztratoszférában tapasztalt rendkívül hideg tél okozza.

Az ózonlyuk február elején kezdett kialakulni. Mindössze néhány hét alatt, március közepére már jelentősen lecsökkent a Nap káros ultraibolya-sugárzásától védő ózon mennyisége az Arktisz felett. A kutatók akkor további fogyást jeleztek előre, és ez be is következett. Az ózonréteg március végére negyven százalékkal vékonyodott el a tél elejéhez képest. Az erről szóló  hírt a Meteorológiai Világszervezet (WMO) jelentette be kedden Bécsben, az Európai Földtudományi Unió (EGU) éves tudományos találkozóján.

A korábbi legnagyobb fogyás harminc százalék volt - ilyen léptékű csökkenést az utóbbi tizenöt évben többször is mértek. Az ózon példátlan méretű fogyatkozását a légköri ózoncsökkentő anyagok és a sztratoszférában tapasztalt rendkívül hideg tél okozza - közölte az ENSZ szakosított intézményeként működő WMO. "Ha az elvékonyodott réteg elmozdul az Északi-sark fölül az alacsonyabb földrajzi szélességek felé, a szokásosnál erősebb ultraviola-sugárzásra lehet számítani" - magyarázta a szervezet, hozzátéve, hogy az embereknek jóval nagyobb figyelmet kell fordítaniuk az UV-előrejelzésekre.

Amennyiben az ózonlyuk alacsonyabb szélességek felé mozdul, erősebb UV sugárzás éri Kanadát, a skandináv térséget, Oroszországot és Alaszkát, viszont a sugárzás erőssége még így sem érné el a trópusokon tapasztalható UV-intenzitást. Az UVB sugárzást összefüggésbe hozták a bőrrákkal, a szemen megjelenő hályoggal, és károsítja az emberi szervezet immunrendszerét is. A Nap káros sugarai a termésre és a tengeri élet egyes formáira is kedvezőtlen hatást gyakorolnak.

Forrás: NASA Goddard Intézet

Az ózonréteg fogyása a fenti illusztráción látható, a felvételeket a NASA Goddard Intézete készítette az Aura műhold ózonmérő egységének adataiból. A bal oldali kép a 2010. március 19-i állapotot mutatja, míg a jobb oldali a 2011. március 23-i helyzetet

 A Déli-sarktól eltérően az Északi-sark felett nem évente visszatérő jelenség az ózon nagy mértékű fogyatkozása. "A telente bekövetkező ózonfogyás mértéke az időjárási körülményektől függ" - magyarázta Michel Jarraud, a WMO főtitkára Bécsben. Az ózonréteg sűrűségének mértékegységét Gordon Dobson brit fizikus-meteorológusról nevezték el. Ő készítette az első olyan mérőműszert, mellyel meg lehet állapítani az ózon mennyiségét. Egy Dobson-egységről  (DU) akkor beszélünk, ha az adott alapterületű légoszlopban lévő ózont a földfelszínen egyenletesen szétterítve, 1013 hektopascal (hPa) nyomáson és 20 Celsius-fokon 1 századmilliméter vastag réteget kapunk. Normál esetben a légkör ózontartalma 300 DU-nek, azaz 3 mm vastag rétegnek felel meg. Az ózonlyuk kifejezés a sztratoszférában levő ózonpajzs elvékonyodását jelenti, vagyis azt a szintet, amikor az ózon sűrűsége 220 DU alá esik.

Az ózonlyukak kialakulásának megakadályozására született meg 1987-ben a legsikeresebbnek ítélt környezetvédelmi témájú nemzetközi egyezmény, a CFC-gázok felhasználásának és kibocsátásának visszaszorításáról rendelkező montreali jegyzőkönyv (a CFC-k, vagyis a halogénezett szénhidrogének közül a freont főleg hűtőgépekben használták). Ám az ózonpajzsot károsító gázok hosszan megmaradnak a légkörben, amihez az is hozzájárul, hogy a fejlődő országoknak az egyezmény hosszabb átállási időt biztosított a CFC-mentesség kialakítására. Ezért az antarktiszi ózonlyuk 2045-2060 előtt nem fog megszűnni.