Tengeri a sivatagban

2012.07.08. 9:16

A hopi indiánok évezredek óta sikeresen termelnek kukoricát szárazművelésnek nevezett módszerükkel a félsivatagos Arizonában. Magyarország egyes vidékeit is gyakori aszály fenyegeti. Ők hogyan birkóznak meg a problémával?

Arizona északkeleti szegletében, a Grand Canyontól keletre mintegy 6,5 ezer négyzetkilométeren terül el a hopi indiánok rezervátuma, a westernfilmekből jól ismert navajo terület szomszédságában. A kanyonokkal szabdalt fennsíkon az évi csapadékmennyiség átlag 300 milliméter. Összevetésül: a Duna-Tisza közében 2011-ben hozzávetőleg szintén ilyen kevés eső hullott. A hopi terület klímája télen enyhe, nyáron pedig forró és száraz. Az alkalmankénti zivatarokból jelentős mennyiségű csapadék eshet, amely végigrobog az időszakos vízmosásokon.

Mezőgazdasági célokra éppen ezek a szélesen elnyúló vízmosásos völgyek alkalmasak, amelyek természetes vízgyűjtőként szolgálnak az aszályos időszakok közepette, továbbá a fennsíkokról lemosott föld is felhalmozódhat bennük. A vidékre jellemző agyagos talaj nem túl jó minőségű, kémhatása lúgos, vízmegtartó képessége kedvezőtlen, szervesanyag- és tápanyagtartalma alacsony.

Szerkezetére jellemző, hogy a felszíni lazább réteg alatt rendkívül tömör, mint a cement. Ezt az akár két méter vastag meszes-szikes réteget caliche-nak nevezik, kézzel feltörni emberfeletti erőfeszítést igényel. Az ilyen talajban megtelepedő növényzet nem képes mély gyökeret ereszteni, nehezen áll ellen a heves esőzések okozta eróziónak.

A férfiak öröksége a földművelés tudománya

A hopik elődei, a mexikói aztékoktól eredeztethető anasazi indiánok öt-tíz ezer esztendeje vándoroltak erre a vidékre. Állattenyésztésre kevéssé alkalmasak a körülmények, de növénytermesztésben mindig is jeleskedtek. Nem tudni pontosan, mikor fejlesztették ki a kizárólag a természet adta csapadékon alapuló dry farming, azaz szárazművelés nevű módszert. Jóllehet a régészeti leletek között akad négyezer éves kukoricamaradvány, az ültetési mód legrégibb képi ábrázolása körülbelül hétszáz éves.

Ezt az ősi tudományt örökölték meg a hopik, akik fennmaradásukat egyedül annak köszönhetik, hogy a legaszályosabb években is képesek voltak elegendő kukoricát, babot, napraforgót termelni. A szárazműveléssel a föld alatti természetes tározók - ezáltal a források - vízhozamát is kímélték. Ennek köszönhetően nemcsak embernek és jószágnak jutott ivóvíz a sivatag közepén, hanem a jobb vízmegtartó képességű homokdombokon öntözött teraszokat alakíthattak ki, ahol tököt, paprikát és dinnyét termesztettek.

Forrás: Wikimedia Commons
Itt élnek a hopi indiánok

Aprólékos ültetési módszer

A hopi szárazművelés lényege, hogy az egymástól nagyjából egy méternyire kialakított sorokban sakktáblaszerűen egymástól legalább két lépés távolságra felkupacolt fészkeket alakítanak ki. Ezekbe 6-7 kukorica- vagy napraforgószemet vetnek 30-45 centiméter mélyen.  Ott lenn sokáig megmarad a nedvesség a téli csapadékból (hazánkban a vetés szokásos mélysége 6-9 centiméter). A fészekből kikelő növények így egymás számára nyújtanak árnyékot a kíméletlen arizonai napsütés ellen, valamint a fészek körül is árnyékot vetnek a talajra, csökkentve a kiszáradását.

A kukorica sok törődést igényel. Ahopi gazda árgus szemmel kutat a zsenge hajtásokat károsító hernyók után, ritkítja a túlburjánzó növényeket. Vízzel hígított kutyaürülékkel trágyázza a fészkeket, kévékbe kötött kígyófűből kerít köréjük védőkorlátot a tejeskukoricára odasereglő prérifarkasok, ürgék és más kártevők ellen.

A földművelési ismeretek apáról fiúra szálltak, mivel hagyományaik szerint a férfiak dolgoztak a földeken, míg az asszonyok az otthoni teendőkért voltak felelősek: a háztartás vezetése mellett a begyűjtött termény tárolásáért, tartósításáért, a következő évi vetőmag biztosításáért. A ház és a föld tulajdonjoga a nőket illette, akárcsak a gyermekek feletti rendelkezés.



Forrás: AFP

Vetőmag-cserebere

Az anasazik és a hopik 42 kukoricafajtát tartottak számon, a saját nemesítésű kék változatot szentként tisztelték. Noha az afféle modern kifejezéseket, mint fajtagazdagság vagy genetikai változatosság az indiánok nem ismerték, a gyakorlatot alkalmazták. A termény jó minőségének fenntartását szolgálták az évenkénti vásárok, amelyeken az elszórt településeken, pueblókban élő hopik találkoztak, és egymás között csereberélték a különféle magokat. Generációk százai óta, lényegében élő vetőmagbankként óvják a rájuk maradt agrárkincset.

A kék kukorica vizsgálatát a közelmúltban laboratóriumban is elvégezték, és megállapították, hogy a táplálkozás-élettanilag tekintve lényegesen kedvezőbb tulajdonságokkal bír, mint az Európában közismert fehér vagy sárga kukorica. A kimondottan édes ízű kék változatnak 20 százalékkal magasabb a fehérjetartalma, és alacsonyabb a glikémiás indexe. Azaz nagyobb tápértéke mellett sem emeli meg hirtelen a vércukorszintet - ezért nem is okoz rövid idő elteltével újbóli éhségérzetet a visszaeső vércukorszint.

A szárazművelés elveinek nagyüzemi alkalmazhatósága tekintetében nagy kérdés, hogy gépesítéssel megoldható-e a fészekbe való telepítés. Segíthet-e a több ezer esztendős indián tudomány a gyorsan változó időjárási viszonyok ellensúlyozásában?

Forrás: AFP

KAPCSOLÓDÓ CIKK