Fénykorában akár a 30 ezren is lakhattak a sivatagi kereskedővárosban. Kutatókat és turistákat egyaránt foglalkoztatja a kérdés, hogy kétezer évvel ezelőtt miért éppen a szűk sziklakanyonokban telepedtek meg a nabateusok, és hogyan teremtették meg virágzó fővárosuk alapjait a mai Jordánia területén.
A közelben fakadó patak vize volt az egyik alapvető feltétele az életnek, de hogyan oldották meg a több tízezer lakos élelmezését? Elvégre mindent nem lehetett a kereskedőkaravánokkal helybe hozatni. A nabateusok többet tudtak a környezetükről és okosabban kihasználták a természeti adottságokat, mint mai utódaik - összegzik eredményeiket az amerikai Brown Egyetem Petrai Régészeti Projektjének (BUPAP) kutatói, akik kiterjedt öntözéses földművelés nyomait fedezték fel a területen.
Kétezer évvel ezelőtt a petraiak teraszos gabona-, szőlő- és olajfaültetvényeket hoztak létre a sivatag peremén, amelyeket közel ezer évig műveltek. Az ötletet feltehetően a rómaiaktól kapták, hiszen a város a Krisztus előtti 1. században a birodalom vazallusává lett. Az újfajta műveléssel olyan mennyiségű terményt állítottak elő, amelyből nemcsak a saját szükségleteiket fedezhették, és kereskedhettek, hanem hadászati jelentőségűvé emelte a települést: közel s távol nem volt más, aki katonai egységek kiszolgálására is képes lett volna.
Így vált Petra a római birodalom keleti határvidékének kiemelkedő fontosságú állomásává - mondta a kutatásban részt vevő Christian Cloke régész doktorandusz. Ma már nehéz a zöldellő teraszokat elképzelni, de egykor gátakkal torlaszolták el a vádinak nevezett folyóágyakat is, hogy az értékes vízből egy csepp se vesszen kárba, amikor nagyobb csapadék hull. A sziklakanyonokban mesteri tudással víztározó ciszternákat alakítottak ki, amelyekből a városlakók ivóvízigényét elégítették ki.
"A nabateusok elképesztő földrajzi és meteorológiai ismeretekkel bírtak. Okosan elkülönítették a lakosok fogyasztására és az öntözésre fordítható készleteket, így egyik sem veszélyeztette a másikat" - mondta Cloke, aki nagyfelbontású műholdas felvételek tanulmányozásával, és a talajminták lumineszcens (OSL) kormeghatározásával pontosította az öntözéses rendszer kialakításának idejét.
Október és március között az alkalmanként lezúduló esőzések vizét irányították a vádikon keresztül a várostól északra kialakított teraszok felé. A nabateus városvezetők az öntözéses műveléshez kizárólag a település határain kívül gyűjtött vizet engedélyezték használni. A lakosok fogyasztására szánt vizet elkülönített úton (a homokkőbe vájt medrekben és csővezetéken) juttatták a városban kialakított ciszternákba. A vízgazdálkodás nemzedékről nemzedékre öröklődött, és egészen az első ezredfordulóig fennmaradt.