A legenda szerint szerdától újra koccinthatunk a sörrel<br/>

1849-ben, a szabadságharc leverésekor a magyarok megfogadták, hogy 150 évig nem koccintanak sörrel - szól a közismert legenda. A fogadalom 1999. október 6-án lejár. Az [*****] által megkérdezettek mindannyian másképp ismerik a történetet. Egy dologban azonban egyetértettek: a legendának semmilyen valóságtartalma nincs.

Ön koccintana-e a 150 év lejárta után?
	Engem nem érdekel a legenda, eddig is koccintottam a sörrel, és ezután is fogok.
	Én nem hiszek abban, hogy a 150 év leteltével megengedett lenne a sörrel való koccintás. Én ezután sem fogok koccintani.
	Végre! Eddig nem tettem, de ezután vidáman koccintok a sörrel.
	Nekem mindegy, én utálom a sört.

A legenda legelterjedtebb változata szerint 1849. október 6-án, az aradi vértanúk kivégzését elrendelő Haynau császári fővezér sörrel koccintott a vérengzés örömére. A magyarok ekkor megfogadták: 150 évig nem koccintanak sörrel. Szerdán telik le a határidő.

Gazda István tudományos kutató, a Tudománytörténeti Intézet munkatársa szerint a legenda nem Aradhoz, hanem a világosi fegyverletételhez kötődik. Ezt arra alapozza, hogy az aradi kivégzésről nem maradtak fenn írásos dokumentumok, míg a fegyverletételről és a későbbi tárgyalásokról igen.
"Októberben már nem volt itt sok osztrák. Haynau különben is - merev katonaember lévén - aligha koccintott volna egy kivégzésen. Ő csak kiadta a parancsot" - mondta Gazda.
Szerinte szerencsétlen dolog egy ilyen szomorú eseményhez kötni a történetet. "Ez már csak rosszul értelmezett magyarázata a legendának" - tette hozzá. "Ha egyáltalán van valami valóságtartalma a történetnek, az csak annyi lehet, hogy a vesztett szabadságharc után tettek ilyen fogadalmat a magyarok."
A 150 éves időkorlát szerinte azért került bele a történetbe, mert a török megszállás is 150 évig tartott.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán a 19. századdal foglalkozó történészek semmilyen utalást nem találtak arra, hogy bármilyen időkorlátja is lenne a fogadalomnak. Magáról a történetről sincs írásos feljegyzés.

Kovács Gábor, a Maláta című újság főszerkesztője szerint az aradi kivégzésen nem sörrel, hanem pezsgővel koccintottak az osztrákok. "Csak húsz évvel később alakult ki az a szokás, hogy nem koccintunk sörrel" - mondta. "Ez a passzív rezisztencia egyik formájaként jöhetett létre."
Kovács, aki a történetet komolytalannak tartja, úgy gondolja: azért alakult ki ez a legenda, mert a borivók az ő italukat akarták népszerűsíteni, ezért a sörre azt mondták, hogy az nem magyar ital.
A 150 éves fogadalomról egy-másfél éve hallott először.

Hegyesné Vecseri Beáta, a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem élelmiszeripari karán működő sör- és szeszipari tanszék egyik tanára soha nem látott írásos feljegyzést arról, hogy a magyarok valóban tettek ilyen fogadalmat. A legendának ő is azt a változatát ismeri, miszerint a magyarok azért nem koccintanak sörrel, mert Haynau így ünnepelte meg az aradi vértanúk kivégzését.

Vétek György, a Magyarországi Sörivók Kulturális Egyesületének titkára szerint is csak legendáról van szó. Ő is utánanézett a történetnek, de semmilyen írásos utalást nem talált erről.
"Európa legtöbb országában nem szokás sörrel koccintani - mondta. - Így valószínű, hogy ez a magyaroknak sem volt soha szokása." Egyedül Németországban és Ausztria egyes területein koccintanak sörrel.
"Mivel a legenda szerint a vértanúk kivégzése utáni lakomán koccintottak az osztrákok, hiába jár le elvileg a 150 év, mi továbbra sem fogunk sörrel koccintani" - tette hozzá.

Dr. Kozma Jánosné nyugalmazott főmérnök, a Dreher Sörgyár Söripari Múzeumának igazgatója 20 éve foglalkozik ipartörténettel.
Szerinte is csak szóbeszédről van szó, sőt a 150 éves időhatár is csak egy-két éve került be a köztudatba.
A legendának ő is azt a változatát ismeri, miszerint az osztrák tisztek koccintottak az aradi vértanúk kivégzésén.
Kozma szerint, aki hosszas kutatást folytatott a témában, a magyarok előbb ittak sört, mint bort. Sőt, a házisörfőzés annyira gyakori volt, hogy járványveszély idején, amikor nem lehetett vizet inni, sört ittak az emberek.
"Az emberek azért nem koccintottak sörrel, mert mindig azt itták a hétköznapokon. Az ünnepek alkalmával, amikor koccintani szokás, bort vagy pezsgőt ittak" - mondta.
A borivás csak a múlt század közepén terjedt el, amikor adózni kellett a házi sörfőzés után.

A magyar sörözőkben nem szokás koccintani. Az Erdős Café csaposa szerint a vendégek leggyakrabban az asztalhoz verik a korsót, néhányan az üveg nyakát érintik össze.

Ezután örömmel koccintanak a sörrel

A Rege söröző egyik női törzsvendége, aki egy évet élt Németországban, eddig csak azért nem koccintott sörrel, mert "tiltotta az illemszabály". Ha most tényleg lejár a fogadalom, akkor ezután örömmel fog koccintani.

Akár igaz a legenda, akár nem, a 150 év 1999. október 6-án letelik, így ezentúl elvileg már lehet a sörrel is koccintani.

A magyar rögbisek azonban már korábban feloldották a korlátozást. 1993. október 31-én Bécsben 5-3 arányban legyőzték Ausztria akkor még a magyarokénál erősebbnek hitt csapatát.
A válogatott környéki, százhalombattai illetőségű játékosok és drukkerek kijelentették: "Ezzel a győzelemmel visszavágtunk az 1849-ben elszenvedett történelmi vereségért." Így innentől kezdve - legalábbis a rögbisekre - nem vonatkozik a sörrel való koccintás tilalma.

Aki azonban mégsem mer sörrel koccintani, az választhat a különböző elkerülő megoldások közül. A három legelterjedtebb módszert Vétek György mondta el az [*****]-nak: lehet a korsó összeütése helyett a kisujjakat összeérinteni vagy a korsót az asztalhoz koppantani. Ez utóbbi módszer több országban is szokás. Szintén elterjedt, de bonyolult eljárás a sörösüveggel való koccintás. Itt ugyanis hatszor egymás után kell az üvegeket összeérinteni, de nem mindegy, hogy hol: meghatározott sorrendben, hol keresztben, hol alul, hol felül kell az üvegeknek összeérniük.
Az Erdős Café egyik gyakori látogatója viszont a történelem órán azt tanulta: lehet sörrel koccintani, csak közben azt kell mondani: "Vesszen Haynau!"

Kapcsándi Dóra

Ajánló:

David Williams és Jeremy Philpott írása