A rendszerváltást közvetlenül megelőző időkben az 1986 utáni években az ún. gulyáskommunizmus a peresztrojka hatására kezdett átalakulni, a kötöttségek rohamos fellazulása következett be, a kormány pedig kezdte feladni azokat a kommunista elveket, melyeket eddig ténylegesen, vagy legalábbis formálisan fenntartott. Új elemként lépett be az eddig társadalmi-állami javak privatizációjának tudatosan kialakított lehetősége, melyet a hatalmi elit pozíciójánál fogva azonnal ki is használt és ezzel önmagának megteremtette azokat az első vagyonokat, illetve vagyonszerzési pozíciókat, melyek később a mobilis befektetői vagyonokat megállapították. A rendszerváltást megelőző kerek-asztal megbeszélések idején illetve azokkal párhuzamosan már tömegével folyt a magánszemélyek hasznára, valamint az állampárti szervezetek részére történő vagyonátmentés. A rendszerváltó MDF kormány kaotikus gazdasági viszonyokat örökölt, és ezen viszonyok között kellett elvégeznie a rendszerváltás akkor ezen kormány által még fel sem mért méretű feladatát. Az első demokratikus kormány egyrészt önmaga sem volt elegendően felkészült, másrészt a régi hatalom burkolt és később nyílt (l. taxisblokád) politikai nyomása alatt állt, a politikai akaratot végrehajtani hivatott főhivatali és alacsonyagg szintű hivatali kar sajátos eszközeivel gátolta a kormány által kidolgozott elképzelések végrehajtását, valamint, informatív feladatainak tanácsadói és törvényelőkészítő munkájának sajátos, a régi megrögzött gondolkodásmódot megvalósító, egyéni célokat is sokszor hivatali - a törvénytervezetekben megnyilvánuló, és a rendeletalkotásban megmutatkozó - rangra emelő módon látta el munkáját. A Németh-kormány igen gondosan kitervelt módon szervezte meg a hivatalnoki kar, valamint a gazdaság vezető pozícióinak az akkor már várható rendszerváltás utáni időkre való, számára kedvező átmentését. A vezető pozíciókat betöltő személyeket látszólag demokratikus úton, a dolgozói kollektívák által történő megerősítés, illetve szavazás útján hosszú időre pozícióba helyezte, illetve megbízásuk folytonosságát garantálta. Csakhogy ezek a választások még abban az időben zajlottak le, amikor a pártok munkahelyi jelenlétét tiltó törvény - bár már elfogadásra került - még nem lépett érvénybe, így ezek a munkahelyi szavazások a munkahelyeken még meglévő és hatalmukat még gyakorló MSZMP szervezetek akaratának érvényesítése mellett mentek végbe. Amikor a fiatal Magyar Köztársasáúg első szabadon és demokratikusan választott kormánya, az Antall-kormány pozícióba lépett, olyan közegbe került, ahol minden lényeges és kevésbé lényeges vezetői pozíciót az MSZMP emberei töltöttek be. Az Antall-Boross kormány ezt a helyzetet vagy nem ismerte fel, vagy bagatelizálta, mert a választott vezetőket gyakorlatilag teljes egészében elfogadta, hivatalban tartotta, egy részük még ma is hivatalban van. A kormány csak néhány, a közvetlen látókörébe tartozó helyen hajtott végre vezetőcserét, itt is inkább a baráti körből merítve választotta ki jelöltjeit, akik viszont szakmai szempontoknak többnyire egyáltalán nem feleltek meg, céljaikat is inkább a hatalom bűvölete motiválja, mint a szakmai feladatok ellátása. A kormány a saját pártjában, az MDF-ben lévő szakmailag alkalmas párttagjainak, illetve a koalíciós párt tagjainak pozícióba helyezését is elmulasztotta, pedig - bár ezek létszáma nem volt túl nagy - mégis lehetőséget adott volna a rendszerváltás fázisában politikai akaratának jobb érvényesítésére, és a végrehajtás kontrolljának minimális megteremtésére. Az Antall-Boross kormányra nehezedett a teljeskörű jogi struktúra rendszerváltás által megkövetelt megváltoztatásának feladata - mely még napjainkban sem fejeződött be - és az ebből fakadó törvényalkotói rohammunka, a társadalmi és gazdasági átalakulás alapvető feladatainak megoldása: az új önkormányzati struktúra létrehozása, a privatizáció folyamatának újraszabályozása, végrehajtási mechanizmusának megalkotása és működtetése, a kárpótlás egészének elvi és gyakorlati megvalósítása, a gazdaság szereplőire vonatkozó új törvények megalkotása, beleértve az ezek nyilvántartására, ellenőrzésére és adóztatására vonatkozó törvények létrehozását és a gyakorlati működési mechanizmus kialakítását, a piacgazdaság alapvető jogi szabályozása, a liberalizáció kereteinek meghatározása, stb. Ilyen körülmények között a parlament által hozott törvények minősége sok kívánnivalót hagyott maga után, a törvények többsége nem volt átfogó jellegű és nagyon sokszor elmaradt a kapcsolódó jogszabályok szükséges módosítása, vagy azokat miniszteriális hatáskörbe utalták.

Az Antall-Boross kormány nem rendelkezett megfelelő tapasztalattal. Az őket szolgáló, a törvénytervezeteket előkészítő, az információkat összegyűjtő és analizáló adminisztráció gondolkozásmódjában és mindennapi tevékenységében alapvetően a rendszerváltás előtti időszakot képviselte, és így a döntés előkészítő munka az Antall- és Boross-kormányokat inkább deorientálta, mintsem a kitűzött kormánycélok generális megoldását segítette volna.

Az ezen időszakban meghozott alapvető gazdasági törvények közül a privatizációs törvény könnyű lehetőséget nyújtott a korrupcióra, a tisztátlan pályázatok alapján való vagyonszerzésre, a kárpótlási törvény a gazdaságba egy új értékformát a kárpótlási jegyet vezette be, melynek értéke manipulálható volt és a gazdaságban való jelenléte erősen hátráltatta a gazdasági stabilitás kialakulását, az önkormányzati törvény a még ki nem alakult és fel nem készült önkormányzatokra nem elegendően kontrollálható előírások mellett a nemzeti vagyon hatalmas részét bízta. Az ezen törvények által okozott nemzeti vagyon- és értékvesztést egyelőre még nem mérte fel a társadalom. A piacgazdaság és a demokratikus intézményrendszer jogi szabályainak kialakítása csak vontatottan, a régi szabályozás folytonos korrekcióján keresztül haladt és csak viszonylagos eredményeket tudott elérni. A jogszabályok szinte átláthatatlan - egymásnak sokszor ellentmondó - halmaza alakult ki, melyben a kiskapuk, az ellentmondások szinte minden területen fellelhetők voltak.

A rendszerváltás előtti utolsó években már erőteljesen növekvő, de még csak alvilági szinten létező bűnözés éppen ezeket a jogi hézagokat és ellentmondásokat kihasználva erőteljesen megnőtt és súlypontja a gazdasági bűnözés területére tevődött át. A gazdasági bűnözés nagymértékű növekedése a fehérgalléros résztvevők belépésével indult meg, akik részben a jogi és könyvelői ismeretek birtokában, részben pozícióiknál fogva, ötletadói, segítői és részben konkrét résztvevői is voltak ezen bűnözési kategóriának. Az átalakult vállalati szerkezetben az igazgatótanácsok és felügyelő-bizottságok első tagjai még a rendszerváltás előtti gazdasági és politikai adminisztráció tagjai voltak, akik pozícióba kinevezéssel kerültek, ugyanakkor megtartották szerepüket eredeti helyükön is, így közszolgálati pozíciójukat a közben a privatizációban is résztvevő, vagy arra készülő vállalatuknál betöltött szerepük segítésére és saját céljaik elérésére használták.

Az 1994-1998-as ciklusban a kormány a gazdaságszabályozó és gazdaságvédelmi intézkedéseit ellentmondásosan hozza meg, és ezzel inkább indukálja mintsem gátolja a bűnözés szerveződését. A kormányzati adminisztráció szerepe már kezd szorosan kapcsolódni a vagyonszerzés nem tiszta útjaihoz, és ez a magatartás már a felelős kormányzati pozíciókban is megjelenik, nevezetesen a kormány két gazdasági miniszterének tevőleges magánvagyonszerzésre irányuló részvétele is kimutatható a szovjet adósságállomány leépítéséről szóló 3053/1995. sz. kormányhatározat végrehajtásának során, amikor a kormánypárthoz tartozó, esetenként régebben kormánypozíciót is betöltő nagyvállalkozók kaptak lehetőséget az adósság leépítés több száz milliárdos üzleteinek bonyolítására, illetve ebbe a sorba tartozik az orosz-magyar olajkereskedelem megcsapolására tett intézkedéseik sorozata, ahol ezen olajból származó jövedelmek profitjának egy részét saját, illetve párttársaik által kontrollált cégek (HFT, Agroil, stb.)) cégek birtokába juttatták. Ilyen kormánymagatartás mellett például a halasztott vámfizetés VPOP általi felfüggesztése után az eredeti, megszorítások nélküli állapot visszaállítása tudatos eljárásként értékelhető.

Az 1998-tól napjainkig tartó kormányzati ciklus tűzte ki a szervezett bűnözés és a korrupció elleni harcot vállalva, hogy a múlt ilyen típusú eseményeire is fényt derít, többek között ezért hozva létre a jelen parlamenti bizottságot. A bizottság eddigi tevékenysége sok olyan, a politikai életben ma is szerepet játszó nevet hozott felszínre, melyekre - bár eddig hiteles bizonyítás nélkül - a gyanú árnyéka vetült, és ez a társadalomnak a politikusok tisztességébe vetett hitét erősen rombolta. A parlament ezt a helyzetet azzal próbálja feloldani, hogy az eddig feltárt anyagok vizsgálatát a bizonyítási kényszerre kötelezett szakmai szervezetre az ügyészi és rendőri szervezetre kívánja bízni. Sajnos ezen szervezetek makulátlansága a bizottság eddigi vizsgálatai során szintén megkérdőjeleződött, így megbízásukkal szemben és a bizottság megszüntetése utáni önálló tevékenységük eredményeivel szemben - még azok megszületése előtt - máris kételyek merülnek fel a társadalomban.