A kétségbeeséstől fásultak azok az emberek, akiknek házait elöntötte a Tisza. A félelemtől és a fáradtságtól elcsigázottan küzdenek a szivacsosra ázott gátakon helyiek, szakemberek és önkéntesek. Az emberek nagy része napok óta talpon van, már nem tudnak a konkrét kérdésekre válaszolni, csak a saját történeteiket mormolják. Az [origo] tudósítói csütörtökön jártak a mentés központjának számító Vásárosnaményben, a félig víz alatt lévő Gergelyiugornyán, és a szárazföldön megközelíthetetlen Jándon.

"Éjjel mindent elöntött a víz. Egy bácsi nem akart kijönni a házából, azt mondta hagyjuk ott. Kis tüzet rakott a szobában az asztal tetején. Hívtam a mentőt meg a rendőrt, azok vitték ki szegény öreget. Hulla fáradt vagyok, egész éjjel segítettem a mentésben, most pedig nappal dolgozom a munkahelyemen, de az én otthonomat legalább nem vitte el a víz." - meséli a benzinkutas lány Vásárosnamény határában. Elkesrítő a helyzet a Beregsurány - Vásárosnamény - Fehérgyarmat közti háromszögben, azon a területen, amit elöntött a Tisza.

Vásárosnamény és Gergelyiugornya szinte összenőttek, a két települést csak a Tisza választotta el eddig. Ugornya most egy másik világ. A falu egyik felét a kétségbeesés, a másik felét a félelem uralja. Ugornyát középen átszeli a 41-es főút. Az út déli oldalán az összes házat elöntötte a víz, az utcák derékig víz alatt állnak. Az északi oldal száraz, onnan nem telepítették ki az embereket, de mindenki összecsomagolta már a legszükségesebbeket. "Ez volt a munkahelyünk" - mutat egy ugornyai férfi a végtelennek tűnő mocskos vízre, ami elárasztotta a környéket. "Itt volt egy istálló. 150 tehén volt bent, tegnap reggel kilenckor kezdtük kihozni őket. Olyan gyorsan jött a víz, hogy amikor bementünk értük, minden száraz volt, de az utolsót már nem tudtuk kihozni, mert derékig ért a víz. Azért most megyünk be csónakkal." A lakott területeket Ugornyán szerdáról csütörtökre virradóra öntötte el a víz. A 41-es útról jól látszik egy megdőlt falú vályogház, szinte világítóan piros cserepekkel. A tulajdonosa most újította fel a házát, kapott támogatást a falusi turizmusra szánt programról, de az elmúlt hónapok munkája mind tönkre ment.

A kitelepítesekkor az emberek sokszor csak egy szatyorni tárgyat tudnak magukkal hozni. Értékeiket megpróbálják minél magasabbra tenni. "Most mondta a tanácstól hangosbemondóval a nő, hogy fel kell készülnünk nekünk is a kitelepításre. Összetoltuk a bútort, a fiam felrakta a szekrény tetejére a tévét meg az ilyeneket, a jó ég tudja megmarad-e. Azt nem tudom, hogy a jószággal mi lesz. Hasas kocám van." Az emberélet után a legfontosabb mindenütt az állatok mentése: disznókat, marhákat és juhokat hoznak ki a tűzoltók, rendőrök, katonák és helybeliek csónakokkal, tankokkal, amivel csak lehet. A tönkretett földek után ezek a jószágok jelenthetik az egyetlen reményt, hogy lesz valami jövedelmük az idén az itt élőknek. A kisebb állatok - kutyák, tyúkok - maradnak, nincs idő és mód a menekítésükre. Ezek az állatok apróbb magaslatokra, kiszögellésekre mászva nézik mozdulatlanná meredve a vizet. Bútorokat csak kevesen tudtak menteni, és autók, traktorok is elmerültek a vízben. A vályogházak már megroggyantak, a kőházak még csak repedeznek.

Csütörtök délelőtt még több, a világtól elzárt faluban maradtak emberek, akik egy-egy magaslaton összegyűlve vigyázták az állatokat. Idősek és férfiak maradtak csak a hivatalos kitelepítések után. Az otthon maradottakat kétségbeesve hívogatták a rokonok és a szomszédok arról a pontról, ameddig a rendőrség engedi elmenni az embereket, Urgonya keleti határán. A bent rekedteknél kevés telefon van, és azok is lemerültek az éjjel. A legnagyobb érték ezért mindkét oldalon a működőképes mobiltelefon. Ha valakinek sikerül kapcsolatba lépnie egy falubelivel, köré gyűlnek, és minél több hírt próbálnak megtudni néhány perc alatt. Egy férfi beszél visszafojtott hangon kis csoport közepén a telefonba: "Meddig ér a házban a víz? Csak ujjnyi repedés? Marika férje ott van veletek? János bátyádék házával mi van? Sándor bátyádék házával mi van?"

Délutánra ezekről az elzárt vidékekről is kihozták az embereket, az állatok nagy részéért pedig sötétedés után indultak vissza a mentők. Jándon csütörtök délután már csak hat idős ember maradt. Hatalmas tankra emlékeztető katonai kétéltű ment be értük. A férfiak fásultan, szótlanul, az asszonyok halkan sírdogálva fogadták a mentőket. Néhány idős bácsi nem akart menni, őket kurta győzködések után felrakták a bömbölő páncéljárműre. Senki se beszél, a mentők nem mondják hova viszik az embereket, és a kimentettek sem kérdezik mi lesz velük. Jándról a katonák, Gulácsról a rendőrök hozták csütörtök délután ki az utolsó embereket.



A fiatalok csónakokon visszamentek néhány elhagyott házba, megnézni mi történt, kihozni ami mozdítható. A tűzoltóktól és polgári védelmisektől PVC ruhát kapnak. Egyetlen disznó csónakba, majd teherautóra kényszerítése is hatalmas feladat, hosszú percek, és öt-hat ember kell hozzá. Ahol még van értelme a mentésnek, homokzsákokat raknak. Határőrök, önkéntesek, falubeli férfiak, nők, gyerekek együtt lapátolják és rakják a homokot, éjjel-nappal folyamatosan. A homokbuckákból az éjjeli munkát idező fáklyacsonkok meredeznek, a zsákokokon apró pókok ezrei rohangálnak. A helyieknek elegük van a sajtóból, homoklapátolókra és nem tudósítóra van szükségük kiáltják, sokakat elkeserít hogy ország-világ lesi nyomorukat.

A veszélyeztett területeket a rendőrség elzárta a külvilágtól, csak a helyieket, a védekezésben részt vevőket, és az újságírókat engedik be. Folyamatos a hangzavar: helikopterek köröznek a levegőben, és folyamatosan jövő-menő teherautó-oszlopok zúgnak. A munkagépektől átütő dízelbűz telepszik a környékre. Iszonyú mocskos a falvakat elöntő víz, az ár kimosta a budikat, istállókat, sok helyen jókora olajfoltok rajzolnak beteg szivárványokat a felszínre. A fertőtlenítés még óriási feladat lesz, ha levonult az ár.



Akiknek házát nem öntötte el a víz, azok sincsenek biztonságban. "Azt mondta az uram, zsilettnek az élén vagyunk, olyan a helyzet. Tegnap óta nincs áram és gáz, gyertyával világítunk, és nincs hogyan fűteni. Ma már víz sincs, pedig nálunk volt bevezetve. Ahol kútról jött, ott már korábban se volt. Felváltva aludtunk az urammal éjjel, hátha menni kell." - mondta egy idős asszony, aki Ugornyán a Tisza-híd mellett lakik. Biztosítást a többség nem kötött házára. "A biztosító úgyis talál kifogást hogy ne fizessen, aztán a végén meg az utánajárások után, ha ad is, az is alig valami. Kifogást mindig találnak." - mondta egy fiatal férfi, aki anyósával és feleségével várta összecsomagolva a kitelepítést. A helyiek sokkal inkább bíznak az állami segélyben, mint a biztosítókban, azt remélik kapnak majd kárpótlást a kormánytól.

A mentést irányító központ Vásárosnamény. A kisváros tele van katonával, rendőrrel, tűzoltóval, speciális mentővel. A mentésen dolgozók is elcsigázottak, 24 órás váltásban dolgoznak folymatosan. "Nagyon nehéz fizikailag az irodai munka után, de egy percre sem állunk meg." - mondta egy férfi aki önkéntes munkát végez a Polgári Védelemnél, és pihenőidejében a Vörös Keresztnek pakol segélyekkel teli dobozokat. Rengeteg az ember és a gép, de a védekezés több helybéli szerint szervezetlen. Sok kitelepített nem tudja mi van a rokonaival, és senki sem tudta megmondani, hogy központilag ki irányítja a munkálatokat. Amikor megérkezett rendőri felvezetéssel a több tanknyi méretű katonai kétéltű, egy rendőr elkiáltotta magát: Van itt jándi, aki megmutatja hol kell menteni? Nem volt a tömegben jándi. Egy 30 főből álló mentőcsoport speciálisan képzett orvosokkal és tűzoltókkal indult délelőtt elrekedt falvakba segéllyel. Eljutottak márospapiba, majd visszafelé megrekedt a három tűzoltóautóból és egy teherutóból álló konvoj. "Olyan gyorsan jött az útra a víz, hogy amikor leszálltak megnézni, még csak a csizmák aljáig ért, mire visszaszálltak már majdnem derékig.- mesélte a Vörös Kereszt helyi vezetőjének egy újságíró, aki a csoporttal tartott, majd egy töltésen kigyalogolt az elakadt útszakaszról. A segélycsapat azonban nem tartott vele, féltették a tízmilliókat érő felszerelést ott hagyni. Sok kiosztatlan segély is náluk maradt "ők fogják megenni a kiosztandó élelmet a végén" - aggódtak értük Naményben maradt munkatársaik. Délután négy körül már elindult egy pontonhidat szállító konvoj, ami őket is kimentheti, és megközelíthetővé tehet sok elzárt falvat, de ekkor még csak Gödöllőnél, az ország másik felén volt a híd alkatrészeit szállító gépkaraván. A zavarodottságra jellemző, hogy miközben a polgári védelmisek arról számoltak be, hogy tovább tart az áradás, a rendőrök néhány sarokkal arrébb fellélegezve terjesztették a hírt: végre apad. Ennek egyik oka, hogy nem egyenletes a víz eloszlása, miközben a Tisza szintje csökken, bizonyos területekre csak most kezd átfolyni a víz. Mégis, a sokszor csak pletykák alapján tájékozódó helybeliek bizalmatlanok. Sokak szerint a nagy gépek lassúak, csak a tévének jók, mert látványosak ugyan, de körülményesek. Szóbeszéd hallatszik arról, hogy a falvakat direkt öntötték el, hogy megvédjék a várost, hogy nem volt robbanóanyag időben a bontáshoz amivel el lehetett volna terelni a vizet, hogy a benzinkút mellett akartak robbantani, hogy még jó hogy nem robbantottak mert csak kárt okozott volna - hallani az egymásnak is ellentmondó híreket. Mindenki mást mond, bizonyosságot pedig saját házaikról sem tudnak az emberek.



Rengeteg önkéntes dolgozik, segít menteni, fogad be kitelepítetteket, pakol, szállít. A tűzoltók közül találkoztunk gyulaiakkal, szolnokiakkal, kisvárdaiakkal, és állítólag érkeztek a Dunántúlról is. Ugornyán vannak a miskolci, szolnoki és szegedi speciális mentők. A Vörös Kereszt központjába folyamatosan érkeznek tárgyak, elosztásukról napok óta nem alvó emberek gondoskodnak. Ottlétünkkor éppen egy nyírbátori cég által felajánlott gyertyák szállítását szervezték: Lajos atya, egy környékbeli pap ment el autójával a segélyért, miközben a polgári védelmisek azzal ugratták, hogy kell-e böjtölni ilyen helyzetben.

"A lányomék házát már elöntötte a víz. Van egy kis ruhaboltjuk, de nem hoz pénzt. Eddig se jött ide a pénz, most még nehezebb lesz." - panaszkodik egy asszony. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye az ország egyik legszegényebb régiója. Jellemző az elkeseredésre egy kocsmai párbeszéd, ahol egy kőművest azzal vígasztaltak, hogy legalább az építőipar fellendül. "Ugyan, miből építkéznenének? Az előző árvízkor sem volt semmi." - válaszolta fásultan a férfi.

Ezen a környéken utoljára 1947-ben volt ekkora árvíz. Az öregek szerint akkor okosabban folyt a védekezés. Molnár Lajosné, a térség vörös keresztes vezetője szerint ilyen árra nem lehet felkészülni, arra pedig senki sem számított, hogy átszakad a gát. Azt mondta: "A víz a legrosszabb. Egy vakond túráson utat tör, és elönt egy falut. Ilyen hirtelen árnál nincs mit tenni."

Magyari Péter
Fotó: Barakonyi Szabolcs