Mintha atomtámadás lett volna

Vágólapra másolva!
Toldy-Schedel Emil már január első két hetében kivette szabadsága jelentős részét. A budapesti kardiológus tizenhárom társával az indonéziai Banda Aceh városába ment segíteni, a szökőártól leginkább sújtott indonéz szigetre. A cunami ide érkezett először és itt pusztított a legnagyobb erővel. Toldy-Schedel az [origo]-nak adott interjújában azt mondta, hogy itthoni betegeinek is sokkal jobb lesz attól, hogy kint segített.
Vágólapra másolva!

Hogyan jutott el egy magyar orvoscsapat Banda Aceh-be?

Engem egy barátom hívott fel, hogy lehet menni segíteni. Banda Aceh volt a legközelebb a szökőárt kiváltó rengéshez, csak 60-70 kilométerre van tőle. Telibe kapta az árhullámot a sziget. Korábban már voltam Szudánban, Albániában és Koszovóban hasonló munkákon. Tizenhat éves koromban a Máltai Szeretetszolgálatnál dolgoztam először segélyszervezetnél. A mostanit a Karisz nevű szövetség és a Baptista Szeretetszolgálat szervezte.

Az egész úgy kezdődött, hogy a portugálok elkezdtek építeni egy kórházsátrat, de csak nyolcan voltak a szükséges harminchat helyett.

Amikor megbeszéltük a találkozót, azt mondtad, hogy leírhatatlanul durva volt a helyzet, mintha a harmadik világháború söpört volna végig a szigeten. Mit láttatok, ami ennyire megdöbbentett?

Sokaknak volt tapasztalata a csoportból, indiai és török földrengéseknél például, de ez nekik is felfoghatatlan volt. Ahol korábban város és falu volt, ott most két méter magasan áll a vízzel borított iszapos törmelék. Semmi sem maradt, ott rohadnak a házak, minden ami bennük volt, csak a betonalapok maradtak meg. Rengeteg halott van az egész iszapos hulladékhegy alatt. Olyan, mint egy kilométereken keresztül tartó szeméttelep, mint a legszörnyűbb indiai szeméttelep, csak sokkal nagyobb.

Mondta az ottani ENSZ-es fickó, hogy összesen 130-140 ezer halottat biztosan eltemettek a környéken karácsony óta, és 50 ezer körül van az eltűntek száma. Aki eltűnt, az biztosan meghalt. Ennyi idő után nem lehet túlélőket találni. Két-három méterrel lehetnek az iszapos törmelék alatt.

Fotó: Toldy-Schedel Emil
"Nézed a letarolt területet és nem tudod elhinni"

Nézed a letarolt területet és nem tudod elhinni, hogy ez egy város volt. Ebben a hihetetlen dzsuvában annyit lehet tenni, hogy előre küldenek egy bulldózert, körülbelül a régi utak nyomvonalán, és méteres magasságban tolja előre a városból maradt törmeléket. Láttunk a törmelék tetején egy bakancsot, azt mondták, hogy ott laktanya volt, de mindenki meghalt. Az iskola helyét színes műanyag darabkák jelezték. Néhányan keresgéltek a hulladékban, de nem lehetett igazából semmit sem tenni. A betonalapok talán ott maradnak, benne minden romló maradékkal. Eltakarítani vagy elégetni nem lehet, ez ott fog maradni, amíg a nedves párás trópusi levegőn szét nem rohad az egész, és a városok helyét átveszi újra a természet.

A hivatalos jelentések szerint összesen majdnem annyi áldozata volt a szökőárnak, mint amennyit most erről a szigetről mondtál. Nem túlzás ez?

Ebben van némi politika. Ez egy teljesen elzárt, katonai operációs terület volt. A kormány itt harcolt a felkelőkkel. Sokáig nem engedtek be ide senkit, látszott, hogy a kormányt feszélyezték a külföldiek. Innen kevesebb hír mehetett ki mint a többi helyről. Százszámra temették folyamatosan tömegsírba a halottakat. Többnyire azonosítás nélkül temették el őket, és ahogy elegyengették a földet, rögtön ásták a következő sírokat. Nem túlzás az ottani becslés.

A túlélőkön csak gyászt, kétségbeesést láttatok? A túlélés öröme ilyenkor nem könnyíti meg elviselni a tragédiát?

Akik átélték és túlélték, teljesen tönkrementek. Ott van egy csomó gyerek egyetlen rokon vagy ismerős nélkül. Csak néznek ki a fejükből. Próbálják a felnőttek ide-oda huzigálni őket, hogy valamilyen élet költözzön beléjük. Felnőtteket látsz ülni a lerombolt területek mellett és csak néznek ki a semmibe. Ahogy mi sem, úgy az ottaniak sem tudták ezt feldolgozni. Borzasztóan tárgyilagosan azt mondták, hogy itt vagy ott találtak egy csomó hullát. Elmondták, hogy a családjukból sokan meghaltak. Kijelentések voltak, mint például "az én falum eltűnt". Sírni már nem tudtak, de annak nem tudtak örülni, hogy élnek.

Fotó: Toldy-Schedel Emil
Csak a beton maradt meg

Azt sem tudták, hogy mi fog történni az életükkel. Annyira ki voltak szolgáltatva annak, hogy most kapnak-e egy marék rizst vagy gyógyszert, hogy nem is nagyon mertek belegondolni abba, hogy később mi lesz. Gondold el, hogy egész Magyarország megsemmisült, rajtad kívül senki, de senki nem élte túl. Nincs rokonod, nincsenek barátaid, és kiraknak egy egész más földrészre, hogy boldogulj valahogy. Akkor inkább füled-farkad behúzod, és olyan apróságokra koncentrálsz, hogy most egyél, ezt csinálj, azt csinálj, csak ne kelljen gondolkodni.

A reptéren még mindenütt ki vannak rakva az eltűntek képei. Rossz minőségű fekete-fehér fecnik, gyerekek, csecsemők képeivel, családi képek, ahol be van karikázva az elveszett családtagok arca. Soha nem fogják őket már megtalálni. Iszonyatos mennyiségű az árva gyerek.