A Központi Vezetőség júliusi teljes ülése előtti hetekben az országban erősen kiéleződött a belpolitikai helyzet. Az ellenséges elemek, akik Magyarországot a szocialista tábor leggyengébb láncszemének tekintették, aktivizálódtak, és nyíltan támadták a Magyar Dolgozók Pártjának vezetőségét. Aknamunkájukban a magyar parasztok jómódú rétegére, továbbá a volt jobboldali szociáldemokraták és az értelmiség köreiben található elégedetlen elemekre támaszkodtak, s kihasználták a nyugati propagandának, a katolikus egyháznak és a különféle nacionalista elemeknek a lakosságra gyakorolt nagy befolyását. A helyzet rosszabbodásához és az ellenséges elemek tevékenységének megélénküléséhez hozzájárultak a barátaink által a gazdaságpolitikában elkövetett hibák is, továbbá a szocialista törvényesség megsértése, a párton belüli demokrácia gyengülése, ami Rákosi elvtárs hosszú ideig érvényesülő személyi kultuszának volt a következménye.

 

 

Jurij Vlagyimirovics Andropov, szovjet politikus (1914-1984). 1939-től az SZKP tagja, a Komszomol szervezője, titkára volt előbb Jaroszlavban, majd pedig az újonnan alakult Karél-Finn Autonóm Köztársaságban. 1951-től Moszkvában a KB titkárságának munkatársa. 1953 júliusától a budapesti szovjet nagykövetség tanácsosa, 1954 júliusától 1957 márciusáig a Szovjetunió budapesti nagyköveteként jelentős szerepet játszott az 1956-os forradalom napjaiban a magyar és szovjet szervek közötti tárgyalásokban. Moszkvába való visszatérése után az SZKP KB kelet-európai ügyekben illetékes osztályának vezetője. 1961-től az SZKP KB tagja. 1967-től a KGB vezetője. Hivatali idejét a politikai máskéntgondolkodók üldözése jellemezte. A betegeskedő Brezsnyev mellett mint a KGB vezetője és a PB tagja sikeresen készítette elő hatalomátvételét. 1982-ben, Brezsnyev halála után megválasztották az SZKP főtitkárának. 1983-tól a Szovjetunió Legfelső Tanácsának elnöke, államfő.

 

 

Az MDP vezetősége által elkövetett hibák

 

Jurij Andropov magyarországi nagykövet, KGB-főnök, későbbi pártfőtitkár

      súlyos elégedetlenséget váltottak ki a párttagság egy részéből, mindenekelőtt a pártaktívából, amely attól félt, hogy alkalmas pillanatban újjáélesztik Rákosi elvtárs személyi kultuszát, és visszahozzák a régi módszereket, a becsületes kommunisták üldözését. Az MDP vezetősége igen késlekedve hajtotta végre az SZKP XX. kongresszusának az MDP tagjai által nagy lelkesedéssel fogadott határozatait. Olyan helyzet alakult ki, amelyben sok párttag úgy látta, hogy a pártvezetés és elsősorban Rákosi elvtárs ellene szegül a XX. kongresszuson hozott határozatok megvalósításának. Az ellenséges, ellenzéki beállítottságú elemek kihasználták ezt a körülményt, és az SZKP XX. kongresszusán hozott határozatok zászlaja alatt felléptek a pártvezetés ellen. A helyzet azért is súlyosbodott, mert a pártnak nem volt világos és határozott cselekvési programja. A Politikai Bizottság és személyesen Rákosi elvtárs, akire ránehezedett a régi hibák terhe is, az ellenséges elemek és az opportunisták elleni harcban határozatlan, erélytelen volt, s olykor fejvesztettnek, tanácstalannak, passzívnak mutatkozott.

 

 

Ilyen helyzetben ült össze július 18-án az MDP KV plénuma,

 

amely megvitatta a párt és az ország életének időszerű kérdéseit és meghatározta a párt akcióprogramját. A plénum munkájának sikerét az SZKP KB által a magyar elvtársaknak nyújtott segítség és Mikojan elvtársnak a plénumon való személyes részvétele biztosította. A teljes ülés óta eltelt egy hónap még kevés ahhoz, hogy kimerítő elemzést adhassunk az országban bekövetkezett változásokról, de már most elmondható, hogy a KV teljes ülése óta enyhült az országban a belpolitikai feszültség. A pártaktívaülések, amelyeken részt vettek a párt és a magyar kormány vezetői, megmutatták, hogy a magyar dolgozók túlnyomó többsége egyetértően fogadta az MDP KV plénumának határozatait, valamint az említett határozatok nyomán tett párt- és kormányintézkedéseket. A pártaktívaülések azt mutatták, hogy a KV plénumának határozatai jó alapot nyújtanak a párttagok egységének erősítéséhez, a pártvezetés iránti bizalmuk növeléséhez, a népi demokratikus rend megszilárdításához Magyarországon.

 

     Mindamellett úgy látjuk, hogy az MDP KV júliusi plénumának határozatai nyomán bekövetkezett bizonyos javulás ellenére a magyarországi belpolitikai helyzet még mindig meglehetősen bonyolult, és nagy figyelmet érdemel.

 

 

A legaggasztóbb az a tény,

 

hogy a magyar elvtársak még alig értek el eredményeket a hatalom megszilárdításáért folytatott küzdelemben. Az MDP KV teljes ülése után barátaink számos intézkedést tettek az államvezetés további demokratizálása érdekében. Ilyen intézkedés volt az Országgyűlés szerepének és a helyi tanácsok önállóságának növelése, a helyi ipari vállalatok, a közüzemek és számos művelődési intézmény átadása a tanácsok kezelésébe. A magyar közvélemény kedvezően fogadta barátaink olyan lépéseit, mint például az interpellációk bevezetése a parlamentben, a korábban jogtalanul letartóztatott személyek rehabilitálásának bejelentése, sajtókonferenciák rendezése a Minisztertanács elnökénél és más magyar állami vezetőknél. Ezeknek az intézkedéseknek a megvalósítását azonban magyar barátaink nem kötik össze a belpolitikai hatalom megszilárdítását biztosító, határozott politikával, hanem csak igen erélytelenül élnek a hatalommal, még olyan esetekben is, amikor pedig erre feltétlenül szükség lenne.

 

 

... Valószínű, hogy egy ideig csak a Bajza utca [a szovjet nagykövetség épülete, a szerk.]rendelkezett az 1956-ban oly nagy szerepet játszó "VCS"-vel, a Kremllel összekötő közvetlen telefonvonallal. [A VCS fordítása bizonytalan. Lehet "volna csrezvücsajnaja" (= különleges vonal), de utalhat a használt különleges ferkvenciára is ("vüszsaja csasztota" = magasabb frekvencia). Párizsi beszélgetés Kárász Artúrral. Irodalmi Újság, 1989.2.sz.] 1949-től azután a magyar párt Akadémia utcai központjában is felszerelhették. ... 1956-ban az MDP központjában bizonyosan működött "VCS", másrészt a budapesti "K" és "M" telefonok hálózatában természetszerűleg helyet kaptak a Bajza utca és kapcsolt részei. 1956 tavaszának végén Budapesten és Moszkvában egyaránt érzékelhető volt, hogy Magyarországon válság bontakozik ki, melynek kimenetele kiszámíthatatlan. Mivel az 1992/93 fordulóján nyilvánosságra került 1956-57-ben keletkezett moszkvai levéltári dokumentumok nagyobb része Budapestről származó információ (vagy ilyet is tartalmaz), az iratok - egy sajátos szemszögből - kirajzolják a nagykövetség és az ott megfordulók tevékenységét is. A Bajza utcai palota tartós lakói és - gyakori - vendégei 1956 nyarától a válság "kezelésével" foglalkoztak, arról gyűjtöttek híreket, fogalmaztak meg ajánlásokat és javaslatokat a központ számárára. Normális viszonyok" között Jurij Andropov nagykövet hatáskörébe tartozott a magyar felső pártvezetéssel való kapcsolattartás. Esetenként összefoglalókat készített, javaslatokat is tett, ezek beszámolóival együtt néha közvetlenül a Pártelnökség elé kerültek. Érdekes, hogy 1956. április 29. és október 14. között Andropov 10 ismert jelentése és feljegyzése közül csak 4 jutott oda, ebből egy alkalommal ő maga címezte a pártvezetésnek összefoglalóját, kettő pedig októberre esett. Szeptember végén ugyanis Andrej Gromiko külügyminiszterhelyettes összefoglalót készített az Elnökségnek Andropov néhány, a válság mélyülését taglaló táviratáról. Egyébként Andropov a Külügyminisztérium és a párt KB "Osztálya" (így hívták 1956-ban az SZKP KB külföldi kommunista pártokkal kapcsolatot tartó osztályát) számára küldte beszámolóit. A követség beosztottai továbbra is a vezetés preferált részterületeiről informálódtak, bejáratott személyes kapcsolatokat tartottak (elsősorban az egykori moszkvai magyar emigráció azon tagjaival, akik nem a csúcsvezetésben foglaltak helyet), jelentéseik pedig általában közepes szintekig jutottak csak el. A budapesti nagykövetség e nehéz napjaiban tanúsított helytállás a későbbiekben kedvező ajánlólevélnek bizonyult néhány munkatárs számára. Andropov nagykövet, aki 1954-ben állítólag egy politbürón belüli összecsapás nyomán bukott "le" Budapestre, 1957-ben már a moszkvai pártközpont osztályvezetőjeként foglalkozott Magyarországgal (is), hogy azután a KGB nagyhatalmú elnökeként eltöltött munkás évek után 1982-ben egészen a pártfőtitkári székig jusson. 1956-os harmadtitkára, Valerij Krjucskov 1959-ben követte főnökét ugyanazon Kreml-beli osztályra, majd évekkel később a KGB-be. Az intézmény elnöki posztjáig ő is eljutott, de - legalábbis a Szovjetunió történetében - utolsóként. Mint az 1991. augusztusi államcsínykísérlet egyik vezéralakja, mindent megtett azért, hogy egykori elöljárója pályáját a végsőkig kövesse, ebben azonban - egyelőre - kudarcot vallott.(Rainer M. János: A szovjet nagykövetség és az 1956-os forradalom)