A hanaskogi vegyesboltban véget ért a svéd álom

2006.11.21. 7:45

A svéd hatóságok már sok baranyai roma család menedékkérelmét elutasították, és az eddig esetleg bizakodók közül is egyre többen kénytelenek rájönni: nem az ígéret földjére érkeztek. Akad, aki alig több mint hat óra leforgása alatt vett 180 fokos fordulatot. Az [origo] menedékkérő magyarokat kísért Svédországban. Riportunkból megtudhatja, hogyan lett a városi álomból falusi valóság, hogy mit gondolnak a svédek az ügyről, és hogy hol van a világ vége Svédországban.

Vasárnap este van, zuhog az eső, a gyéren kivilágított épület eresze alatt arab fiatalok álldogálnak. Cigarettáznak, beszélgetnek, egyikük idegesen fel-alá sétálgatva telefonál. Ők is a Malmőhöz közeli Alrövben található Park Hotelben laknak, ott, ahol a Magyarországról érkező és menedékjogot kérő családokat - többségében Baranya megyei romákat - elszállásolták. A recepció üres, az étteremrész bezárva, az arab fiatalokon kívül nem látni senkit. Néhány perc múlva a porta mögötti folyosón feltűnik egy idős asszony, és a kissé bátortalan "csókolom"-ra hátrafordul. "Jó estét"-tel válaszol, de meg is jegyzi egyből, hogy nem szeretne újságírókkal beszélni. "Nem akarom, hogy miattam legyen kiabálás" - mondja, majd eltűnik a folyosó végén.

Az egyik szobában arab fiatalok üldögélnek két tizenéves magyar fiúval. Ők is nagyon szűkszavúak, és a második kérdésre - hol találni a szüleiket? - egyből rávágják: "ez már riport". Nem is jut idő sokkal többre, mert megjelenik egy kopaszodó szemüveges férfi, akiről az első szó után kiderül: ő a főnök. Ráparancsol a két fiúra, hogy menjenek a saját szobájukba. Bár Svédországban szinte mindenki kitűnően beszéli az angolt, a szállodavezető beéri néhány alapszó ismételgetésével. "Go, go, out!" (Gyerünk, gyerünk, kifelé) - mondja hangosan, jelezve, hogy nem akar újságírót látni az épületben. Néhány további kérdésre is csak azt ismételgeti, hogy "no speak" (nem beszélni), és többször elhúzza az ujját a szája előtt.

Nem sokkal később kijön néhány tizenéves roma a szálló elé, többen közülük rágyújtanak. Bár egyáltalán nem tűnnek elkeseredettnek, az egyik fiú megjegyzi: "Azt hittem, valami fullos helyre hoznak, ehhez képest itt bárhova nézek, csak gyárak vannak". Tényleg nem túl inspiráló környék, a hotelt egy benzinkút, egy autóút és egy ipartelep veszi körbe. A fiatalok annyit még elárulnak, másnap reggel jön értük egy busz, ami elviszi őket egy másik átmeneti szállásra. Ahogy ők mondják, házat kapnak. Miközben erről beszélnek, ismét megjelenik a kopaszodó, szemüveges főnök, és figyelmezteti őket, hogyha nem tartják a szájukat, abból bajuk lehet. Ilyen szabály persze nincs, miután nem állnak semmilyen őrizet alatt, és ezzel az egyik lány a jelek szerint tisztában is van: kiváló angolsággal - némi káromkodással fűszerezve - felesel vissza a férfinak. A lányról később kiderül, korábban három évet élt Kanadában, ott szerezte az angoltudását.

Hétfőn reggel már felnőtteket is látni a hotel előtt. Egy magát csak Sankónak nevező, ötven év körüli férfi ugyan megörül a magyar szónak, de aztán ő is azt mondja, elege van a sajtóból. Mint sokan mások, ő is Pécsről jött, magával hozta négy gyerekét is, a legfiatalabb hároméves. Elmondása szerint korábban vaseladásból élt, de dolgozott kőműves mellett is, segédmunkásként. Vasárnap érkezett a legújabb csoporttal, és többekkel együtt menedékkérelmet nyújtott be. Azt mondja, magyar újságírók segítettek nekik abban, hogy eljussanak a hotelbe. Egyikük még a buszt is ki akarta fizetni helyettük, de a sofőr végül nem kért pénzt - idézi fel. Épp délben érkeztek meg a szállásra, így egyből kaptak enni. "Pörköltet tésztával, de jó volt" - jegyzi meg.

Nem volt munka, szegénységben éltek, nem segített a kisebbségi önkormányzat és diszkirimináció érte őket - ezt a három indokot hozza fel minden megkérdezett menedékkérő arra, hogy miért vágott neki Svédországnak. A legtöbb emberen valóban látszik, hogy nem élhettek túl jó körülmények között. Akadnak azonban néhányan, akik minőségi ruhában, márkás mobiltelefonnal érkeztek, sőt, az egyik férfi egy szinte vadonatúj Renault Megane-nal tette meg az utat.

Azt is állítják mindannyian, hogy maguk szervezték az útjukat, nem volt senki, aki központilag koordinálta volna a csoportos költözködést. Egy férfi azt mondja: "Hallottam, hogy jól lehet itt élni, és vannak olcsó boltok". Egy másik arról beszél, nagyjából egy hónapja "pozitív híreket" hallott, és ezek alapján döntött. A szóbeszédre való hivatkozás mellett még egy valami közös a Park Hotel magyar lakóiban. A kérdésre, hogy mihez kezdenek most, a legtöbbször a válasz csak annyi: "Nem tudom."

Előző
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK