"Fő célunk mégis csak az, hogy szentek legyünk"

2007.05.15. 11:02

Nem szabad elítélni a politikai kérdésekben állást foglaló papokat, mert ugyan nem ez a fő feladatuk, de ez is szolgálhatja az igazságosság keresését - állította az [origo]-nak adott interjújában Erdő Péter bíboros, esztergomi érsek. Erdő nem számít rá, hogy a papi nőtlenséget a közeljövőben felülbírálná a Vatikán, de szerinte a papi hivatás családosan és család nélkül is egyformán nehéz. Az abortusz és egyéb konfliktusos kérdések kapcsán a bírálatok ellenére sem látja agresszívnak a a katolikus egyházat, ami évezredes hitelveit követi hűen. Aki pedig nem fogadja el, hogy a hívők számára ez az objektív igazság, az szerinte nem érti a vallásszabadság lényegét. Interjú Erdő Péterrel.

Ön 55 éves korára mindent elért, amit a magyar egyházon belül elérhetett. Végigtekintve az életrajzán, folyamatos az emelkedése: az iskolában kitűnő, a szemináriumban kiemelkedő, Lékai bíboros sok társa közül pont önt küldi Rómába tanulni, odakint lehetőséget kap oktatni is, érsek lesz, bíboros lesz, ami egy sikertörténet. Soha nem érte kudarc?

Itt beosztásokról, pozíciókról van szó, az egyház pedig nem pusztán szervezet. Nekünk, keresztényeknek a fő célunk mégis csak az, hogy szentek legyünk. Ki az az élő ember, aki azt mondhatja magáról, hogy ezt elérte? Ahogy Szent Pál mondja, más pályán versenyzünk mi, a hívő embernek az egész élete egyfajta versenyfutás egy koszorúért, de ezt a koszorút nem itt, a földön adják. Különböző feladatköröket és szolgálatokat kaptam, amelyek közül volt sok olyan, amiben fantáziát éreztem, mások nehezebbnek bizonyultak.

Említette, hogy nehezebb feladatai is akadtak. Ezekben sikerrel járt?

Természetesen. A sikeres ember, a siker és kudarc új fogalom. Harminc évvel ezelőtt ezt a szót szinte nem is használtuk az egyénre, hanem azt mondtuk: valaki hasznos mások számára, a közösség számára, valaki alkotó, valaki létrehoz egy értékes eredményt, és így tovább. Ebben az értelemben sikeres az volt, aki jó munkát végzett, vagy teljesítette azt a munkát, amit kívántak tőle.

Én azt hiszem, hogy a mi munkánk - a papoké vagy azoké, akik az egyházban hivatásszerűen dolgoznak - nagyon hasonló a mezőgazdasághoz. Maga Jézus is aratásról beszélt, és arról, hogy munkásokat küldjön az Atya az aratásra. Az ember próbálja a földet előkészíteni, próbálja a magot elvetni, próbálja gondozni a vetést, de a termést Isten adja.

Amikor az ember a lelkek üdvössége érdekében igyekszik valamit végbe vinni, és nem látja az eredményt - márpedig ez gyakori és alapvető élménye minden papnak, kivált nekünk volt az a korábbi évtizedekben, de gyakran ma is -, akkor mi nem azt mondjuk, hogy kudarc ért bennünket. Mert lehet, hogy emiatt egyszer majd valakinek nagyon jó lesz. Lehet, hogy Isten az emberi érdemek kincstárából - hiszen van egy ilyen fogalom is, hogy az egyház lelki kincstára - Izlandon, 200 év múlva ajándékot ad valakinek, illetve az is lehet, hogy maga az erőfeszítés és az igyekezet, amit jó szándékkal befektetünk, olyan időben fog eredményt hozni, amikor már mi nem élünk.

Szóval a lelkekben és a társadalomban a folyamatok sokszor lassúak. Magának Jézusnak a története is nevezhető kudarctörténetnek, hiszen kivégezték, szégyenletes módon keresztre feszítették, ugyanakkor, ha van ember, aki a legnagyobb győzelmet aratta a világtörténelemben, akkor Jézus Krisztus az. Ilyen értelemben a siker és a kudarc szinte édestestvérek a mi életünkben és hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy mind a kettőt megtanuljuk átélni. Szent Pál mondta, hogy tudok bővelkedni és tudok szűkölködni is, és elmesélte, hogy hányszor megkövezték, meg kizavarták a zsinagógából, mindenféle ítéletet róttak ki rá és elmondta azt is, hogy ugyanakkor az Úr kegyelme vele volt, és kísérte a munkálkodását és a tanítása nyomán közösségek születtek.

Sok emberrel beszélgettünk, mindenki magasztalta önt. Senki nem szólt egy rossz szót sem. Környezete is így viselkedik Önnel?

Hát a közvetlen munkatársaimmal nagyon jó viszonyban vagyok, hála Istennek, és azt hiszem, hogy ez így is természetes. Egy egyházmegyén belül vagy a püspök és a papok között a jelenlegi körülmények minden hétköznapi nehézségünk ellenére lehetővé teszik ezt. Amennyiben az egyház egy bizonyos szintű belső szabadságot élvez, akkor mód van arra, hogy a közös munkában a bizalom légköre megerősödjön.

Visszajelzéseket nyilván kap. Szokott lenni ezek között negatív, vagy kritikus visszajelzés?

A visszajelzések sokfélék. Valamikor minden levelet végigolvastam, ami a címemre érkezett. Ma már a munkatársaim osztályozzák őket, de azért rátekintek, beleolvasok mindegyikbe. Néhányszor van természetesen olyan, hogy valamilyen konkrét megnyilvánulásomat valaki félreérti. Például előfordul olyan, hogy valaki egy egész helyzetet nem ért, mégis bíráló levelet ír. A legszebb példa volt erre tavaly június 29-e, amikor a szlovák püspöki kar vezetőivel együtt miséztünk Esztergomban és a főoltáron aláírtuk a kiengesztelődési nyilatkozatot. Megrendítő, szép esemény volt.

Természetesen a szentmise legfontosabb állandó részeit latinul mondtuk, hogy mind a két püspöki kar tagjai együtt tudjanak imádkozni, és ne kelljen a nyelv miatt megosztani a szentmisét. Véletlenségből betoppant az esztergomi bazilikába egy olasz turista, aki azt hitte, hogy mi azért misézünk latinul, mert tradicionalisták vagyunk. Utána írt nekem egy fölháborodott levelet, hogy nem egészen a tridenti rítus szerint miséztünk, mert hát mi természetesen a mai misekönyvet követtük, és hogy nem volt rajtunk manipulus, és így tovább. Írt egy bíráló levelet és abszolút nem értette meg azt a helyzetet, amit bírál. Na ilyesmi megtörténik többször az ember életében, de hát azt hiszem, ez elkerülhetetlen.

Közvetlen kollégái, munkatársai szoktak önnek kritikus megjegyzéseket tenni?

Hogyne, számtalanszor. Előfordul például, hogy azt kérdezik, miért olvasom fel a szentbeszédet a misében. Hát ez attól függ. Nem olvasom fel mindig, van úgy ma is, hogy szabadon beszélek. Sokszor előfordul, hogy éppen a hírügynökségek vagy valaki már egyidejűleg, sőt előre kéri a szöveget. Ilyen esetben indokolt, hogy le legyen írva. Aztán, ha például egyenes adásban közvetítik a szertartást, és magam megfogalmazom előre a szöveget - más által fogalmazott szövegeket nem szoktam felolvasni. De azt hiszem, hogy akkor az ember jobban meg tudja fogalmazni a mondandóját és talán rövidebbre is tudja fogni, ha előre leírja. 

Elfogadja a kritikákat is?

Elfogadom a kritikákat, de ez nem jelenti azt, hogy mindegyiket követem. Például Salkaházi Sára boldoggá avatása számomra személyesen is felejthetetlen élmény volt. Nagyon pozitív volt a visszhang is, nagyon sok szép levelet kaptam, hívőktől, nem hívőktől, keresztényektől, nem keresztényektől egyformán, külföldről is. Ugyanakkor természetesen érkezett egy-két levél - névvel vagy anélkül -, amelyben valaki a nemtetszését nyilvánította ki. Miért ezzel kell foglalkozni? Miért nem valaki mást avattunk boldoggá? Hát azért, mert ez az eljárás jutott el addig a pontig, itt született meg a Szentatya határozata.

Amiről a Szentatya nem hoz határozatot, azt mi nem tudjuk kihirdetni. Volt olyan, aki azt kifogásolta, miért tartunk ilyen ünnepélyes szertartást? Igaz, hogy Salkaházi Sára hős volt és az életét adta azért, hogy másokat megmentsen, de mások nem így viselkedtek, és ez az egész túl kedvező fényt vetett a katolikus egyházra. Erre nem lehet mit mondani. Mert a boldoggá avatás szertartása az, ami a szertartási rendben elő van írva, és ilyenkor, amikor egy emberről maga a pápa - ráadásul a mi hitünk szerint a pápai tévedhetetlenség különleges adományával élve - kinyilvánítja, hogy a boldogok sorába tartozik, tehát kiemelt példakép a számunkra, ilyen helyzetekben nem lehet máshogy tenni. Még akkor sem, ha nem mindenki tanúsított olyan magatartást, mint ő.

Tehát bírálatok mindig lehetségesek, mindig vannak is, de egy kicsit Chesterton jut az eszembe: az ember, akiről valaki azt mondja, hogy túl kövér, más pedig azt, hogy túl sovány, valószínűleg éppen megfelelő súlyú. Ez hozzátartozik az élethez.

Előző
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK