Óvjuk a külföldön megtévedt magyarokat

Vágólapra másolva!
A magyar szabályok értelmében csak akkor adunk ki másik EU-tagországnak külföldön tilosba tévedt magyarokat, ha megválaszthatják, hol ülik le büntetésüket. Az olyan ítéleteket sem ismeri el a magyar jog, amit a vádlott távollétében hoztak, de védi az állam azokat is, akiket halálbüntetés fenyeget. Az elítélt magyar bűnözők többsége él is a lehetőséggel: többségük hazatér, inkább a magyar börtönt választja a külföldi helyett. Hacsak nem sokkal komfortosabb a másik ország börtöne.
Vágólapra másolva!

Óriási felháborodást váltott ki az ír Francis Tobin Ciarán esete, aki 2000-ben Leányfalun halálra gázolt két kisgyereket, majd hazautazott, és így - a magyar bíróság jogerős ítélete ellenére - megúszta a felelősségre vonást. Írország - évekig húzódó eljárás után - végleg elutasította a magyar állam kiadatási kérelmét, és nem volt hajlandó átadni Tobint többek között arra hivatkozva, hogy útlevéllel, legálisan távozott Magyarországról. Az ír férfi így legfeljebb akkor kerülhet börtönbe, ha elhagyja hazáját, és egy másik uniós államban belefut a hatóságok karjaiba, hiszen az ügy elévüléséig továbbra is érvényben van ellene az európai elfogatóparancs.

Az ügy érdekessége, hogy fordított esetben Magyarország - igaz, más szabályokra hivatkozva - ugyanígy járt volna el, és nem adta volna ki állampolgárát.

Magyarország nem adja át saját állampolgárát, ha ezt a másik uniós tagállam azért kéri, hogy ott letöltse a rá kiszabott ítéletet,de ilyen esetekben kész átvenni a külföldön kiszabott büntetés végrehajtását - tudta meg az [origo] az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumban (IRM) a kiadatási ügyeket intéző nemzetközi büntetőjogi főosztályon. Ha viszont a magyar állampolgár hazatért, miután külföldön bűncselekményt követett el, és így a távollétében folytatják le ellene az eljárást - amire a magyar, és más államok jogrendszerében is lehetőség van - Magyarország biztosan nem adja át, és itthon sem kell letöltenie a rá kirótt szabadságvesztést, mert a külföldön, a vádlott távollétében meghozott ítéleteket a magyar jog nem ismeri el. Az ügy iratai viszont a Legfőbb Ügyészségre kerülnek, amely teljesen elölről újra megindíthatja az eljárást a külföldön elkövetett bűncselekmény miatt, itt, Magyarországon.

Eldönthetik, hol akarnak ülni

A kiadatás másik célja az lehet, hogy egy magyar állampolgárt a másik országban bíróság elé állíthassanak, tehát lefolytassák vele szemben az eljárást. Az ilyen esetekben Magyarország csak egy feltétellel adja ki állampolgárát: ha a másik állam garantálja, hogy kérésére akkor is lehetővé teszik, hogy magyar börtönben töltse le büntetését, ha kint ítélik el.

A büntetőjogi főosztály tájékoztatása szerint a többség élni is szokott ezzel a lehetőséggel, vagyis miután kiadták, és külföldön elítélték, hazahozzák az elítéltet, hogy itthon ülje le a büntetést. Kevesen vannak, akik úgy döntenek - többek között a jobban felszerelt, komfortosabb külföldi börtönök miatt -, hogy a másik országban akarnak bűnhődni, a többség a magyar börtönt választja, hiszen itt nincsenek nyelvi problémáik, és ide köti őket a családjuk is.

Bár az IRM-ben nem vezetnek pontos statisztikát arról, hány kiadatási kérelem teljesül egy évben, nagyságrendileg húsz magyar kiadását kérik tőlünk évente más országok, a legkülönfélébb bűncselekmények miatt, így külföldön elkövetett csalás, lopás, testi sértés vagy kábítószerrel való visszaélés miatt.

Az európai elfogatóparancs 2004-es bevezetése előtt az volt a jellemző, hogy a nemzetközi kiadatási egyezményekben foglalt kibúvókra hivatkozva az országok nem adták ki egymásnak állampolgáraikat - állítják az IRM képviselői. Ez Magyarországra is igaz volt, amely egy esetben mégis hajlott arra, hogy valakit kiadjon a felelősségre vonás érdekében: ha az elkövető egy másik állam polgára is volt - vagyis kettős állampolgársággal rendelkezett -, és állandó jelleggel külföldön élt. A nemzetközi büntetőjogi főosztály szakértői szerint tagadhatatlan, hogy az államok azért ma is megpróbálják védeni sajátjaikat, de erre az európai elfogatóparancs miatt már kevésbé van lehetőségük.

Manapság nehezebb elbújni

A kiadatási eljárást az uniós tagállamok között 2004-től váltotta fel az európai elfogatóparancs intézménye. Ezzel sokkal egyszerűbb megtalálni a bűnelkövetőket, vagy a gyanúsítottakat, és visszaküldeni őket oda, ahol tilosba tévedtek, mert az országoknak nem kell egymás közt végigjátszani - jobb esetben a köztük érvényes nemzetközi kiadatási szerződés alapján -, hogyan és milyen feltételekkel adnak át valakit.

Az elfogatóparancs lényege, hogy amennyiben egy tagállam igazságügyi hatósága valaki ellen ilyet bocsát ki, akkor őt át kell adnia annak az országnak, ahol éppen tartózkodik - akár ennek az állampolgára, akár másiké. Ez komoly előrelépés a korábbi gyakorlathoz képest: jelzi, hogy a tagországok megbíznak egymás igazságügyi hatóságainak a döntésében, és a parancs végrehajtása kizárólag az igazságügyi szervektől - Magyarországon a Fővárosi Bíróságtól - függ, nem pedig a nemzeti miniszter mondja ki az utolsó szót, mint korábban.

Van, aki húzná az időt

Akár Magyarországtól kérik valakinek a kiadását, akár hazánk fordul ebből a célból egy másik államhoz, a gyakorlati lebonyolításban az Interpol Magyar Nemzeti Irodája vesz részt. Vezetője, Kővári Péter az [origo]-nak elmondta, hogy a megkeresések nagy része most már a schengeni közös információs rendszeren fut be hozzájuk, a többi az Interpoltól. Ha egy magyar állampolgár ellen adnak ki európaielfogató parancsot, akkor először megpróbálják előkeríteni, vizsgálják, van-e bejelentett tartózkodási helye, vagy nem ül-e éppen valamelyik börtönben. Ha sikerül kézre keríteni, az elfogásától számított 72 órán belül az ilyen ügyekben illetékes Fővárosi Bíróság elé kell állítani, addig átadási őrizetbe kerül.

A bíróság feladata megvizsgálni, fennállnak-e a jogi feltételei az elfogatóparancs teljesítésének. "Tíz napon belül meg is történik a kiadatás az úgynevezett egyszerűsített eljárás esetén, de ennek feltétele, hogy az érintett beleegyezzen abba, hogy átadjuk a másik országnak" - magyarázta Kővári Péter. Mint mondta, a többség bele szokott menni, miután megérti, hogy a magyar bíróság kizárólag a kiadás jogosságát vizsgálhatja., de magával az üggyel érdemben nem foglalkozhat. "Itt tehát nem tudnak védekezni a vád ellen, nem tudják bizonyítani az ártatlanságukat, ezért inkább belenyugszanak, hogy kinn tisztázzák magukat, kivéve, ha az időhúzás a cél" - mondta a magyar Interpol vezetője.

Nem adjuk, ha halálra ítélnék

Ha nem járul hozzá a kiadásához az érintett, akkor a bíróság 40 napon belül bekéri az európai elfogatóparancsot, és az alapjául szolgáló határozatokat, de ha ezek rendben vannak, akkor legfeljebb 3 hónapon belül ki kell adnia a kért személyt. A kiadás maga egyszerűen történik: ha szomszédos országról van szó, az Interpol emberei valamelyik kijelölt határátkelőhelyen adják át az elkövetőt a másik ország hatóságainak, más esetekben a repülőtéren.

A magyar törvények szerint bizonyos esetekben még az európai elfogatóparancs végrehajtását is meg kell tagadni. Ilyen például, ha olyan cselekmény miatt kérik valakinek a kiadását, ami nálunk nem bűncselekmény, vagy ha ugyanezért a bűntettért nálunk, vagy egy harmadik országban már elítélték, esetleg felmentették. Magyarország nem ad ki senkit, ha gyerekkorú, vagy büntetése elévült.

Ha egy olyan bűncselekmény miatt kérik a kiadatást, amelynek elkövetőjére a kérő állam büntetőjoga szerint akár halálbüntetést is ki lehet szabni, akkor a magyar állam szintén nemet mond, mivel nálunk a halálbüntetés alkotmányellenes, ráadásul eltörlését nemzetközi szerződésekben is vállaltuk. Ilyen esetekben csak azzal a feltétellel adjuk ki a gyanúsítottat, ha a másik ország garantálja: ha az ottani bíróság valóban halálra ítéli, akkor sem hajtják végre. Ha erre a másik állam nem hajlandó, akkor Magyarország nem fogja átadni az elkövetőt.