Játékból még fel lehet robbanni a határon

2008.07.25. 17:04

Az aknamezőre zuhant rúdugró és a három fiú, akik egy félméteres bottal vágtak utat a szabad világba - nekik is emléket állít a vasfüggönymúzeum és az osztrák határon nemrég felhúzott szögesdrót. Az ötletgazdák A turistákat és a tudatlan fiatalokat akarják megszólítani 19 évvel A vasfüggöny lebontása után. Az [origo] munkatársai például kénytelenek voltak szembesülni azzal, hogy a hidegháború idején akkor sem jutottak volna át a határon, ha négy életük lett volna.

Betonoszlopok közzé feszített szögesdrót, felgereblyézett nyomsáv és az aknák helyét jelző karók fogadják a látogatókat a Fertő tó partján, Hegykő határában. Bár a felhasznált anyagok egy része eredeti, az 1989-ben elbontott vasfüggöny néhány méteres darabja csak reménybeli turista-attrakció, illetve emlékmű azoknak, akiknek sikerült kiszökniük a szabad világba és azoknak, akik itt vesztették életüket.

"Pontosan ezen a helyen állt a vasfüggöny '56 előtt és '57-től '70-ig, azután egy kicsit odébb volt a jelzőrendszer" - mutat körbe Szigethi István polgármester. Szerinte azért van szükség a néhány méternyi újra felállított drótkerítésre, hogy megmutathassák a fiatalabb generációknak, milyen volt az a kor, amikor szögesdróttal és aknamezővel választottak el egymástól embereket. Emellett persze gondolnak a falu gyógyfürdőjét látogató turistákra is, akik közül különösen a németek csodálkoznak rá a vasfüggönyre, hiszen annak megszüntetése Németország egyesítésének kezdetét is jelentette.

A vasfüggöny utolsó változatának elemei meglepő épségben vészelték át az elmúlt 19 évet. A betonoszlopokat ugyanis a jelzőrendszer elbontása után szőlőkben és kiskertekben használták fel, egy nyugalmazott határőr tiszt sufnijában pedig - biztos, ami biztos - eredeti tekercsén várakozott a rozsdamentes drót - mesélte Szigethi. A korábbi változatok nem voltak ilyen tartósak, de annak a szögesdrótjából is rozsdásodik még egy ottfelejtett kupac egy bokor alatt, abból bárki törhet magának eredeti vasfüggöny-szuvenírt.

Az igazi vasfüggöny

A hegykőiek nem az elsők, akiknek eszükbe jutott újra felépíteni a vasfüggönyt. Alig 70 kilométerre található déli irányban Felsőcsatár, ahol egy helybéli nyugdíjas, Goják Sándor - egykor maga is határőr - kertjében saját múzeumot szentelt a vasfüggönynek. Goják négy éve működő magánmúzeuma részletesen bemutatja a technikai határzár mindhárom korszakát, a határvidéken használt tárgyakat, például a helybeliek által is rettegett taposóaknákat.

Vasfüggöny, 2008

Az eredeti, 1948-ban, Sztálin döntése nyomán leereszkedett vasfüggöny egy aknamező volt, amit két, faoszlopokra szegezett szögesdrót vett közre. Ez az aknazár közvetlenül a határvonalon húzódott, végig nemcsak az osztrák, hanem az akkori politikai helyzetnek megfelelően a jugoszláv határon is. Az első, hevenyészett határzárral azonban sok volt a gond, a fatestű aknák vagy maguktól is felrobbantak, vagy épp akkor nem működtek, amikor kellett volna.

A technikai problémák és a politikai helyzet enyhülése miatt 1956 tavaszán elkezdték felszedni az aknákat, amivel szeptemberre végeztek is. Bár ennek semmi köze nem volt az októberben kitört forradalomhoz, a véletlen egybeesés tette lehetővé, hogy a szabadságharc leverése után százezrek meneküljenek át Ausztriába, akiknek nem kellett az aknáktól tartaniuk.

1957-ben aztán újra lezárult a vasfüggöny, felépült a határzár második változata. Ez szintén két - immár betonoszlopokra rögzített - szögesdrótkerítés volt, közte egy öt méter széles, félméterenként bakelittestű aknákkal teleszórt aknamező, mellette felgereblyézett nyomsáv és járőrút. Ezen már szinte lehetetlen volt átkelni, még az az atléta is meghalt - mesélte Goják Sándor - aki rúdugrással próbált átjutni a kerítésen: nem tudott elég nagy lendületet venni és elesett, egyenesen az aknamezőre.

Fotó: Hajdú D. András [origo]
Ilyen sűrűn lapultak

A felsőcsatári múzeumban egy szerkezet segítségével bárki kipróbálhatja, milyen szerencséje lett volna az aknamezőn: az [origo] munkatársai négyszer vágtak neki az aknamezőt jelképező fekete fóliának, de minden alkalommal robbanás hangja jelezte, éles helyzetben már nem élnénk. Hogy pontosan hányan vesztették életüket a határon, illetve hány embernek sikerült átjutnia, nem lehet tudni, a Belügyminisztérium ugyanis ötévente megsemmisítette az erre vonatkozó adatokat.

Szovjet technika

Goják Sándor szerint a második korszaknak az vetett véget, hogy egy nagy esőzéstől megáradt patak kimosta az aknákat a földből, és átvitte azokat Ausztrába, ahol két gyerek is meghalt miattuk. A volt határőr szerint az osztrákok tiltakozása vezetett oda, hogy döntés született az aknazár felszámolásáról és az akkor modernnek számító S-100 jelzésű, szovjet gyártmányú elektronikus jelzőrendszer (EJR) telepítéséről. Az aknák felszedése sem volt veszélytelen feladat, az 1966-tól '70-ig tartó munkák során legalább ketten meghaltak, sokan maradandó sérülést szenvedtek.

Míg az első két vasfüggöny szorosan követte a határvonalat, az EJR akár tíz kilométerrel is beljebb húzódott. A kerítésben csak 24 voltos áram volt, de ha bárki hozzáért vagy elvágta, a rendszer jelzett a legközelebbi határőrőrsön, ahonnan rögtön két UAZ-zal indultak el a katonák. Az egyik kiment a határvonalhoz, és kutyákkal indult befelé, hogy elébe kerüljenek a határsértőnek, a másik pedig a kerítéshez ment, hogy megnézze, mi történt.

Az esetek 99 százalékában azonban a riasztás vaklárma volt, hiszen elég volt, ha egy madár rászállt vagy egy faág ráesett a drótra, a rendszer határsértést jelzett. Az igazi abszurditás azonban az volt - mondja a hegykői emlékmű mellett Szigethi István -, hogy miután a Szovjetunióban megszüntették az S-100 gyártását, Franciaországból kellett kemény valutáért beszerezni a karbantartásához szükséges rozsdamentes drótot.

Fotó: Hajdú D. András [origo]
Vasfüggönymúzeum őrtoronnyal

Ráadásul még az EJR sem zárta ki száz százalékban a határsértés lehetőségét. Goják Sándor minden látogatójának megmutatja azt a fadarabot, amit egy egykori határőr tiszttől kapott. A nyugalmazott tiszt a botba az 1978. augusztus 25-i dátumot és a BHS betűket véste, ez utóbbiak azt jelentik: büntetlen határsértés. A hajdani parancsnok azért őrizgette a vitrinben a fadarabot, mert azt mondta, ez keserítette meg az egész életét.

Ezzel a bottal ásta ugyanis át magát a vasfüggöny alatt három szombathelyi fiú, akik a határőrök bosszantására hátra is hagyták a rögtönzött szerszámot. A BHS mindig komoly ügynek számított a határőrségnél, ebből az ügyből is komoly vizsgálat lett. A nyomozók kísérlettel bizonyították, hogy a határsértőknek legalább 90 percre volt szükségük a munkához, miközben a járőrnek 30 percenként el kellett haladnia mellettük. A két járőr fejenként másfél év futkosót kapott, a parancsnok pedig egészen leszereléséig nem kapott előléptetést.

A '80-as évek végére az EJR már az őrületbe kergette a határőröket, akik hivatalosan is javasolták a megszüntetését. Rövid vita után győztek a leszereléspártiak, és kiderült, Moszkvában sem ellenzik a dolgot, ezért 1989. május 2-án kikapcsolták a rendszert, és elkezdték a leszerelését. Június 27-én, amikor Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter ünnepélyesen átvágta a vasfüggönyt, keresni kellett egy olyan szakaszt, ahol még az oszlopokon volt a drót.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK