"Nem az a bravúr, hogy melltartóból kell robotot építeni"

Vágólapra másolva!
Másodszor nyert magyar csapat egy robotépítő világversenyen. Arról meséltek az [origo]-nak, hogyan lehet melltartó felhasználásával robotot építeni, mivel foglalkoznak a profi robotépítők, hogyan vették hasznát, hogy néhány ellenfelükhöz képest kifejezetten rossz körülmények között készültek és elmondták azt is, hogy mi egyáltalán egy robot.
Vágólapra másolva!

- Úgy kell elképzelni egy robotversenyt, hogy a Csillagok háborújában szereplő R2D2-ra emlékeztető robotok futkosnak kávéval az érdeklődők között?

Kucsera Péter: Nem a legújabb NASA-technológiát fejlesztjük ki ilyenkor. Csupa olyan megoldást rakunk bele a robotba, amit már föltaláltak. A hangsúly ezeknek a megoldásoknak a kiválasztásán és kombinációján van. Az egész azzal kezdődik, hogy postán megérkezik egy nagy doboz, ennek tartalmából két hét alatt össze kell rakni egy robotot, amely képes arra, hogy feladatokat hajtson végre egy 5x5 méteres terepasztalon.

- Mi volt a dobozban?

Maróti Zsolt: Legalább negyven-ötvenféle dolog: falapok, plexilapok, fémlapok, csavarok; néhány vicces dolog, mint melltartó, sörök, ruhacsipesz, meg néhány elektronikai alkatrész, például egy mikrovezérlő, ami egy pici számítógép. A lényeg, hogy csak a dobozban lévő eszközöket lehet használni, de azokat bárhogy megmunkálhatjuk.

K. P.: Ez egy egyetemi szintű feladat, tehát nem olyan, mint amikor Legóból kell felépíteni valamit. A dobozban lévő tárgyakból négy robotot is fel lehetett volna építeni, minden csapat maga választja ki a stratégiát. Olyan elven működik, mint amikor elmegy az ember az erdőbe, kivágja a fát, aztán rajta múlik, milyen széket csinál belőle. Nyilván a fa típusa sok mindent meghatároz, de a végén az ember mégsem lát két hasonló széket.

- Mi történt, amikor kinyitottátok a dobozt?

M. Zs.: Feltúrtuk, mint az óvodások, megnéztük mi van benne, mit mire lehet használni. A feladatot csak pár nappal később kapja meg minden csapat, hogy mindenkinek ugyanannyi ideje legyen a megvalósításra.

- Volt aki az extrém dolgokat is hasznosította?

M. ZS.: Az egyik csapat a melltartó pántját például igen, mert az feszítésre jó, mivel rugalmas. A tavalyi versenyen hajót építettünk, amelynek a tőkesúlya egy sör volt. Volt, aki összetörte a sörösüveget és a szilánkokból súlyt csinált.

K. P.: A sört - ami helyi sör - biztos azért rakják bele, hogy megigyák a csapatok. De nem az a technikai bravúr ebben, hogy melltartóból kell robotot építeni, hanem a kreativitás.

- Honnantól beszélhetünk robotról?

K. P.: Ez érdekes kérdés, el lehet filózgatni rajta, én a doktorimat ebből írtam. Szigorúan véve a mienk nem robot. A robot definíciója ugyanis az, hogy egy újraprogramozható, önálló működésre képes berendezés. A miénk önálló működésre csak részben képes, mert távvezérelt eszköz. De nagyon sok mindent robotnak hívunk, ami tulajdonképpen nem is robot.

Forrás: BMF
Az amerikai definíció szerint robot, amúgy távvezérelt eszköz

Az amerikaiaknak viszont más a definíciójuk a robotra, ők azt mondják, hogy komplex, háromtengelyes, mozgásra képes berendezés, amelynek három alkategóriája van: távvezérelt, félautonóm és autonóm. Az autonóm robot az, amely például önállóan döntéseket tud hozni. Az amerikai definíció szerint tehát távvezérelt robotokkal indultunk a versenyen, és a németek is így emlegették őket.

- Mekkora volt a mezőny?

Winkler Péter: 16 csapat indult, rajtunk kívül lettek, románok, és sok német.

- Szerintetek mivel tudtatok nyerni?

M. Zs.: A finomra sikerült szabályozással, és azzal, hogy a mi robotunk robosztus volt. Egyszerűen nem lehetett vele olyat csinálni, hogy baja essen. Mindig azok a jó robotok, amelyeket precízen lehet irányítani, a sebesség nem is számít. A miénk jó kis nagymama tempóval ment végig a pályán, mindenki másé sokkal gyorsabb volt, de nem tudtak tökéletesen manőverezni. Külsőre precízek voltak a német robotok, de nem lehetett irányítani őket.

- Előzetesen teszteltétek a robotot?

Nyúzó Tamás: Annyira nem, hogy az első komoly tesztünk az első kör volt. Húsz perccel a verseny előtt még öt darabban volt a robot, és semmi nem működött, aztán a versenyre összeállt. Két hét nagyon kevés arra, hogy az ember jól megcsinálja, kipróbálja és még szép is legyen.

- Mi volt a feladat?

M. Zs.: Rögtön az elején egy 25 százalékos emelkedőn kellett fölmenni, ott volt egy lézerfény, amit vissza kellett verni egy prizmával. Miután ez megtörtént, három fémdarab feljött egy liften, ezeket el kellett vinnie a robotnak egy kis vasúti kocsiba, aztán a fémcső elemekkel ki kellett egészíteni egy csőrendszert, egyikkel vízszintesen, másikkal függőlegesen. Erre volt három perc, ami nem volt elég, a legjobb csapat is csak nyolcvan százalékban tudta teljesíteni.

K. P.: Akik tulajdonképpen mi voltunk.

- Hogyan pontozott a zsűri?

M. Zs.: Az elvégzett feladatokat pontozták: ha meg tudtad csinálni, megvolt, ha nem, nem. Négyes csoportok voltak, egyenes kieséssel. Három perc alatt minél több feladatot kellett teljesíteni bármilyen stratégiával.

- Mekkora hangsúlyt fektettek az esztétikumra, a robotos imidzsre?

K. P.: Nem sokat. Minden évben rajtunk röhögnek és mutogatnak ránk, olyan csúnya dolgokat építünk. A németek gyönyörű dolgokat csinálnak, adnak arra, hogy jól nézzen ki, szépen meg legyen világítva.

- Mi az oka, hogy már másodszor vertétek meg a műszaki téren legendásan jó németeket?

W. P.: Szerintem a kreativitás az oka, mi nem vagyunk jól felszerelve eszközökkel, és ilyen hátrányból kell jó dolgot csinálnunk.

K. P.: Meg a szerencse. Minden évben úgy megyünk oda, hogy srácok, csak nagyot ne égjünk, aztán valamit mindig sikerül elhozni. Kell egy jó ötlet, aztán abból egy jó megoldás.

- Aprópénzre lehet váltani itthon az ilyen versenyek során megszerzett tapasztalatot?

M. Zs.: Attól függ, milyen verseny. Sokat számít egy cégnél, hogy lássák rajtad, hogy érdekelnek ezek a dolgok. Lehet, hogy a robotos tudásunkból semmit nem fogunk használni, de nagyra értékelik, hogy foglalkoztunk ilyen dolgokkal.

K. P.: Volt pár technikai fogás, amibe a tervezés közben szaladtak bele a srácok, és legközelebb már tudni fogják. Egy másik srác egy ennél nagyobb versenyen indult csapatban, és utána olyan céghez vették fel, ahol tudja használni a robot építése közben megszerzett tudást. Én szeretem ezt a Design Challange-et, mert jó játék.

Forrás: BMF
A győztes csapat és Kucsera Péter vezetőtanár

- Hol tart most a robotok automatizálása?

K. P.: Amerikában megy a "Feature Combat System" nevű, a világon valaha volt legnagyobb kutatási projekt, rengeteg pénzt áldoznak rá. Az a célja, hogy robotokkal kevert hibrid haderőt hozzanak létre. Léteznek autonóm robotok, a Big Dog, amit arra fejlesztettek ki, hogy egy kutyaszerű robot vigye az amerikai katona hátizsákját. Ember nélküli repülő felderítő eszközöket, mint a Predátor, már évek óta sikeresen alkalmaznak és aknahatástalanító robotokból is több ezer szolgál az amerikai haderőben. És ez csak az, amiről tudunk.

A polgári felhasználásban érdekesek a Grand challenge (sivatagi) és Urban challenge (városi) versenyek. Ez úgy néz ki, hogy kitesznek dzsipeket a sivatagba, amelyeknek 300 kilométert kell menniük a Grand-kanyonban. Teljesen autonóm robotok, nem kommunikálnak a kezelővel onnantól kezdve, hogy leteszik őket a rajtvonalnál. Az első versenyen pár éve el sem tudtak indulni, belefordultak az árokba, a következő évben 50 km/h átlagsebességgel majdnem mindenki végigment. A következő évben már városi forgalomban rendezték meg ugyanezt a versenyt.

Mi a robototok további sorsa és mi járt az első díjért?

M. Zs.: Mindhárman egy-egy 20 colos monitort kaptunk. Tavaly még nem volt válság, akkor 22 colos monitor járt az első helyezettnek. A robotot viszont ott kellett hagynunk, berakták a győztes vitrinbe.