Bajban vannak Orbán európai barátai is

A baloldal totális bukásáról és egy új európai jobboldali korszakról ír Orbán Viktor Fidesz-elnök hétvégén közölt dolgozatában, amelynek főbb gondolatai mögött azonban több ellentmondás is meghúzódik. Az Orbán által magasztalt jobboldali vezetők közül akad, aki az újbaloldaltól vette ötletei egy részét, míg más többéves kormányzás után is gyengélkedő gazdasággal várja a Fidesz-elnök által jósolt új időket.

Közel két teljes újságoldalt elfoglalt Orbán Viktor Fidesz-elnök elemző írása, amely a szombati Magyar Nemzetben jelent meg Jobboldali korszak Európában címmel. Orbán megállapítja, hogy miután a gazdasági válság kellős közepén tartott európai parlamenti választásokon szinte mindenhol a jobboldali pártok nyertek - ahogy a Fidesz-elnök fogalmaz: "a jobboldal mindenhol tarolt" -, lezárul egy korszak.

"Az európai baloldal küldetése itt ért véget" - írja Orbán, aki szerint a baloldal ugyan elévülhetetlen érdemeket szerzett azzal, hogy védte a "tőkével nem rendelkezők" érdekeit, de az utóbbi évtizedekben mutatott megújulási kísérlete zsákutcának bizonyult. A Fidesz-elnök szerint azzal írták alá halálos ítéletüket a baloldali pártok, hogy elkezdtek neoliberális elveket hirdetni, és "a tőkével rendelkezők érdekeinek kiszolgálójává, a piacosítás zászlóvivőjévé és az állam lebontásának szószólójává" vedlettek át.

Az európai parlamenti választás valóban katasztrofális eredménnyel zárult általában a baloldal számára, és számos elemzés mutatott rá arra az ellentmondásra, hogy bár a gazdasági válság és a pénzügyi világban történt visszaélések hagyományosan épp ezeknek a pártoknak jelenthettek volna kitörési lehetőséget, mégis képtelenek voltak élni a lehetőséggel. Az egyes országokat megnézve azonban kiderül az is, hogy összetettebb okai vannak a baloldali pártok leszereplésének, mint amit Orbán cikke sugall.

A francia ellenpélda, brit lecke

A Fidesz-elnök például külön említette Franciaországot, ahol ugyan valóban nagyon rosszul szerepeltek a szocialisták, viszont rájuk pont nem igaz az, hogy neoliberális nézeteket vallottak volna. A brit liberális hetilap, az Economist szerint a francia szocialista párt "soha nem kötött olyan békét a piacgazdasággal, mint ahogy azt a többi európai párt tette a kommunizmus bukása után". Helyette továbbra is kitartanak a szokásos baloldali jelszavak - a bérek emelése, a szigorú munkahelyvédelmi szabályok - mellett, jelenlegi elnökük, Martine Aubry pedig épp arról híres, hogy egykori munkaügyi miniszterként élharcosa volt a 35 órás munkahét bevezetésének.

Az EP-választáson mindössze a voksok 16,5 százalékát megszerző francia szocialisták az állandósult belharcokkal vannak elfoglalva, és hasonló helyzetben van a másik nagy vesztes, a brit Munkáspárt is. A Tony Blair egykori és Gordon Brown jelenlegi miniszterelnök által megújított, valóban a liberalizmus felé forduló politikai erő leszereplésének azonban az is lehetett az oka, hogy a szavazók egész egyszerűen beleuntak a 12 éve kormányzó pártba. A brit belpolitikát ráadásul épp a választás előtt rázta meg a képviselői költségtérítési botrány, és Brown szerencsétlenül sikerült szereplései is hozzájárulhattak a vereséghez.

Az ő politikájuknak van vége Orbán szerint

Ha pedig kiesik is a hatalomból a Munkáspárt, az egyáltalán nem fogja a liberális gazdaságpolitika végét jelenteni Nagy-Britanniában. Az ellenzéki konzervatívok ugyanis éppen hogy az állami kiadások csökkentését, a közszolgáltatások leépítését tervezik. A tory győzelem esetén az államháztartás rendbetételéért felelős Phil Hammond például a Guardiannek azt nyilatkozta, olyan komoly megszorítások várhatók, hogy ő személyesen biztosan közutálatnak fog örvendeni.

A Blair-Brown-féle Munkáspárthoz hasonló harmadik utas politikát hirdetett meg az ezredfordulón Németországban Gerhard Schröder szociáldemokrata pártja (SPD) is, amely - immár Schröder nélkül - szintén leszerepelt az EP-választáson. Mindössze a voksok 20,8 százalékát szerezték meg, ami a párt történetének legrosszabb országos választási eredménye, de az ő esetükben sem egyértelműek az okok.

A Schröder-kormány ugyan végrehajtott fájdalmas piacbarát reformokat, de a szociáldemokraták a négy évvel ezelőtti szövetségi törvényhozási választáson még képesek voltak megszorongatni a biztos esélyesnek tartott kereszténydemokratákat, akik végül bele is kényszerültek a nagykoalíciós kormányzásba. Így a felelősség azóta közös, ahogy az alkalmankénti sikerek is, a bizonytalankodó és karizmatikus vezető nélkül maradt SPD azonban ezeket nem tudta a saját javára fordítani.

A londoni randevú

A helyzetértékelésen túl Orbán dolgozatának talán legfontosabb tétele az, hogy a jobboldalnak semmiképp nem szabad a baloldal által járt útra tévednie, le kell számolnia "a piac mindenhatóságába vetett babonás" hittel és véget kell vetnie "a neoliberális pénzügyi-gazdasági körök által finanszírozott agresszív ideológiai kísérleteknek". Az európai jobboldali vezetők tevékenységét figyelve azonban ebben a kérdésben sem az Orbán által vázolt úton jár Európa.

Nicolas Sarkozy például még a két évvel ezelőtti elnökválasztási kampányban felkereste Londont, hogy találkozzon az Orbán-dolgozat által kárhoztatott politika legjelesebb képviselőjének számító Tony Blairrel. Sarkozy alaposan körüludvarolta az akkori brit kormányfőt, megdicsérve őt azért, hogy "maga köré gyűjti a baloldalt, miközben a jobboldal egy részét is elcsábítja". A francia politikus a Blairrel közös ebéd mellett felkeresett egy londoni munkaügyi központot is, amivel - a Guardian akkori beszámolója szerint - egyértelműen jelezte, egyetért a brit gazdasági berendezkedéssel, a lazább munkaerő-piaci szabályokkal, amelyek lehetővé tették, hogy tíz év alatt 2,5 millió új munkahely jöjjön létre Nagy-Britanniában.

Orbán az egyik példaképpel, Sarkozyvel

Sarkozy ráadásul az elnökválasztást megnyerve épp a britekéhez hasonló irányban kezdett el politizálni. Választási győzelme után szinte azonnal összekülönbözött a nyugdíjazási kedvezmények megvonásán felháborodó szakszervezetekkel, majd egy évvel később elérte, hogy megszüntessék a már említett szocialista vívmányt, a 35 órás munkahetet. Közben az állami bürokrácia leépítését is ígéri, igaz, ezeket a liberális piacbarát intézkedéseket folyton ellensúlyozza hazafias gazdaságpolitikát hirdető protekcionista szólamokkal is.

Varázsformula nélkül

Ezek az ellentmondásos lépések is jelzik tehát, hogy az Orbán-dolgozatban emlegetett jobboldali vezetők is ugyanúgy küszködnek országaik megreformálásával, ahogy azt baloldali kollégáik tették. A Fidesz-elnök által a jobboldali vezetésű erős európai országok között említett Olaszországban például az utóbbi nyolc évből hatban a konzervatív Silvio Berlusconi volt a miniszterelnök, a fejlett államokat tömörítő OECD idén júniusi jelentése szerint azonban a dél-európai országot az elmúlt egy évtizedben a gyenge gazdasági termelékenység és a rossz költségvetési helyzet jellemezte, amin csak átfogó reformok segíthetnének. Az elmúlt években például a spanyol gazdaság mérete több kimutatás szerint megelőzte az olaszét, amivel sokat és aggodalmaskodva foglalkoztak az olasz lapok.

Németország sincs túl jó helyzetben, gazdasága az OECD várakozása szerint idén mintegy hat százalékkal fog visszaesni, és várhatóan jócskán megnő majd a munkanélküliség is. Ezek a riasztó előrejelzések ugyan főként a globális gazdasági válság hatásaival magyarázhatók, de a bajok nem új keletűek, és nyilvánvaló, hogy a német konzervatívok - akárcsak francia és olasz társaik - a népszerűségüket meg tudták őrizni ugyan, de azt a varázsformulát egyelőre nem találták meg, amellyel kivezethetnék országaikat a kátyúból, és hosszú távon megteremthetnék az Orbán-dolgozatban vizionált jobboldali egyeduralmat.