Felbukkanásuk sokakat összezavar: egyesek nem hiszik el, hogy cigánnyal állnak szemben, mások külföldinek nézik, vagy arról győzködik őket, hogy valójában nem is cigányok - mondják az [origo] által megkérdezett diplomás romák, akiknek a főiskolai vagy egyetemi papír nem sokszor könnyíti meg az életét. A kormány 200 diplomás cigányt venne fel a közigazgatásba, de szerintük ez csak csepp a tengerben, és ellenkező hatást is kelthet.

Bajnai Gordon miniszterelnök szeptember közepén jelentette be, hogy a kormány 200 diplomás romának biztosít helyet a közigazgatásban. A kormány célja a cigány értelmiségi elit megerősítése. A programra pályázniuk kell a diplomás romáknak, a felvetteknek két évig biztos helye lesz az állami szférában. "Úttörők lesznek, ami nem könnyű feladat" - mondta Bajnai a Romaversitas Alapítvány tanévnyitóján a felsőoktatási ösztöndíjas cigány fiataloknak.

Az [origo] három diplomás romát kérdezett arról, elég-e a felsőoktatási papír ahhoz, hogy ne cigányként kezeljék őket a mindennapokban. Olyan embereket kerestünk, akik nem vagy alig vállaltak szerepet a közéletben, nem foglalkoztak kisebbségi politikával, és jellemzően nem vesznek részt a roma közéletben, egyszerűen csak megpróbálnak boldogulni a mindennapokban - olyan közegekben, ahová a cigányok csak nagyon ritkán kerülnek be.

"Miért ne legyek indulatos?" - Tóth Olivér, költő, pincér és szociális munkás

A 27 éves Tóth Olivért már gyerekkorában is koravénnek tartották a barátai. Egy Miskolc melletti kis faluból, egy nádfedeles vályogházból indult, tanult bányásznak, dolgozott pedagógus asszisztensként, parkolóőrként és a hajléktalanellátásban, szociálpszichológus diplomát szerzett, közben pedig költő lett, szerinte már ismerik a nevét a művésztársaságokban. Most éppen pincérként dolgozik, de szeretne egy saját alapítványt létrehozni.

Neki mindig természetes volt, hogy többet kell nyújtani, szinte mindenütt - iskolákban, munkahelyeken - egyedüli cigánygyerek volt. "Mindenhol ott volt a levegőben, hogy nem szívesen látnak" - mondja. Egyszer a diplomásmunkanélküli-központban megkérdezte tőle az ügyintéző, hogy sok ruhája van-e. "Azt mondta, reméli, hogy nem, mert akkor nem kell sokat csomagolni, mielőtt visszamegyek Borsodba" - meséli. "Az segített, hogy emberek vettek körbe sokszor. Nekik nem voltam cigány, az Olivér voltam."

Sokszor nézik töröknek, arabnak, pakisztáninak, tunéziainak, vagy angolul szólnak hozzá, mert olyan helyeken bukkan fel, ahol nincsenek cigányok. "Vannak, akik azt mondják, te nem olyan cigány vagy. Miért, milyen vagyok, jó cigány? Muszáj lenne koszosnak lennem? A jeles diploma származástól függ?" - kérdezi.

Szerinte Magyarországon "nincs otthonérzés". "Cigánynak már nem vagyok jó, de a többséghez sem tartozom. Magyar vagyok, és nincs hazám. Miért ne legyek indulatos, vagy sértődött?" Úgy érzi, Magyarországon csak bevándorlónak vagy parazitának tekintik a cigányokat, ez veszi rá sokszor a második generációs roma értelmiségieket, hogy letagadják vagy megpróbálják elfelejteni a származásukat. Feladják magukat, mert félnek, mondja, részben azért, mert kikényszerítik ezt belőlük. Magyarországon szerinte nehezen viselik el a karakteres embereket. "Vagy eladod magad, vagy menj a fenébe. Ennek a hozzáállásnak ki kell halnia. Multikulturálisnak kellene lenni, ez a társadalom kurvára nem az."

"Meg kell vívni a harcodat" - egy magyar-történelem szakos gödöllői tanárnő

A névtelenséget kérő gödöllői nő a város egyik általános iskolájában tanít hét éve. Az ELTE tanárképzőjén végzett, akkoriban hatkor kelt, hogy Gödöllőről beérjen a főiskolára, és öt órára ért haza, a férjéhez meg egy kisgyerekhez. Abban az iskolában tanít, ahová ő maga is járt, több kollégája a tanára volt. Azt mondja, nem biztos benne, hogy sikerülne tanári állást találnia egy olyan helyen, ahol nem ismerik.

Őt is nézték már külföldinek, például brazilnak, spanyolnak. "Előfordult, hogy a főiskolán a barátaim a cigányokat kritizálták. Megkérdeztem, hogy miért előttem beszélnek így. Azt mondták, de hát te nem is vagy cigány" - emlékszik vissza. "Gondolom, azt gondolták, egy cigány nem jár főiskolára. Pedig a cigányok nem csak rózsás szoknyában járnak" - teszi hozzá.

A tanárnő azt mondja, ma már szinte sehol nem éreztetik vele, hogy nem látják szívesen, de sokáig volt olyan érzése, hogy először el kell fogadtatnia magát. "A saját harcát minden cigány embernek meg kell vívnia". Ma már máshogy viszonyul ehhez, az iskolában például már szakmailag akarta elfogadtatni magát, és büszke a származására.

Fájdalmas élményei azért vannak. "Többen mondták már, hogy én olyan más vagyok. Azt gondolják, hogy ez olyan nagy dicséret. Nem vagyok más, a személyiségem egy része, hogy cigány vagyok." Az egyik szomszéd utólag elárulta neki, hogy annak idején sokáig gondolkodott, megvegye-e egyáltalán a házat, mert látta, hogy cigányok laknak mellette. Ezt a mi verandánkon ülve mesélte el - mondja.

A másik irányból is érkeznek néha furcsa reakciók. Több gödöllői roma nem köszön neki, mert azt hiszik, hogy beképzelt - ezt az egyik férfitól hallotta, akit végül sikerült szóra bírnia. A tanárnő azt mondja, reméli, hogy az iskolában tanuló roma gyerekeknek példa lehet, hogy belőle tanár lett. Sokszor ugyanis "csak állnak értetlenül, nem tudják, hogyan kezeljenek egy cigány tanárt". Szerinte a cigányságnak el kellene kezdenie egy mentalitásváltást és végre komolyan venni a tanulást. "Igaz, ha én is egy faluszéli putriból jöttem volna, nem biztos, hogy itt lennék."

"Nem, a tanár úr nem cigány" - Lakatos Tibor, történelem- és hittantanár

Az orosházi férfi szerint ritkán érte igazságtalanság, ezt szerinte a "jó természetének" köszönheti. Szegeden, a főiskolán nem volt sem előny, sem hátrány a cigányságom - mondja. Szerinte nem az a gond, hogy cigánynak nézik, hanem, hogy rosszat társítanak a szóhoz. "Amikor bemész egy boltba, nincs rád írva, hogy diplomád van. A kollégiumban viszont sokat beszélgettem a diákokkal, és többen mondták, hogy megváltozott a képük a cigányságról, és erre büszke vagyok". A főiskola után előbb Orosházán talált állást egy evangélikus iskolában, majd Tiszakécskére került egy református iskolába.

Szerinte szerencséje volt, mert a szülei és a tanárai odafigyeltek rá. "Nem rajtam múlt, hogy hova születtem. Ha öt kilométerrel arrébb, a cigánytelepre születek, nem lennék itt, talán már gyerekként kukáztam volna." Ennek ellenére a gyerekkora jó részében másnak érezte magát, mint a többiek. A rendszerváltás utáni "szkinhedhullám" idején előfordult, hogy egy szó nélkül belerúgtak az utcán. Az viszont nem fordult elő, hogy az után is bántottak volna, hogy megismertek - teszi hozzá.

Az iskolában szerinte nincsenek konfliktusok a cigány és nem cigány gyerekek között, az is előfordult, hogy a cigánykérdésről beszélgettek az órán. Arra jutottunk, hogy nem szabad általánosítani, hogy látni kell, hogy nagyon sok cigány egész életében dolgozik, és hogy öltönyben, jómódban is követnek el bűnöket az emberek - mondja. Azért előfordul, hogy a gyerekek "elszólják magukat", cigányoznak. "Közbeszólok, hogy itt vagyok, nézz rám. Furcsán néz, le sem esik neki, hogy én is az vagyok, pedig már két éve tanítom" - mondja nevetve.

A kérdésre, hogy a származását szégyellte-e valaha, azt válaszolja: utoljára a gyerekkorában fordult elő, hogy azt kívánta, bárcsak ne lenne cigány. Azóta viszont rájött, hogy sok jót köszönhet a cigányságának. "Nem kell másokkal elfogadtatnom magam. Istennek, a családomnak meg magamnak akarok megfelelni".