Az irredenta szódásszifon és az imperialista rögeszme

A csodaszép tündérkirálynőt szétszaggató csúf boszorkányokról szólt a két világháború közötti időszak népszerű meséje, amikor mindent elborított az irredenta kultusz. Aki a két háború között elfogadta Trianont, bajba kerülhetett, utána viszont negyven éven át imperialista rögeszmének számított még a gondolata is. A témával foglalkozó történész szerint nem ússzuk meg, hogy kibeszéljük ezt a problémát, ami egy kutatás szerint mélyen beleívódott a magyarokba.

1920. június 4-én a Pesti Hírlap így kezdte a trianoni békeszerződés aláírásáról szóló cikkét: "Az aláírás nem belenyugvás." A címlapon tudósítást közöltek az előző napi úrnapi ünnepségekről is. "Az égből szállott szent kenyér, a magyarok Jézusának ajándéka hívott magához a kétségbeesés mélysége mellől. És amíg felzúgott a Tantum ergo, görnyedt, bús mellünkből már repült a szivünk föl, föl a menyország felé: élni fogunk, ha meg is öltek bennünket, föltámadunk".

A békeszerződés aláírásának napján Budapesten néma tüntetéssel tiltakozott a többezres tömeg, felvonultak a vagonlakó menekültek is. Aznap a Pesti Hírlap szerint nem volt tanítás, a vendéglőket és a kávézókat délelőtt bezárták, az üzletek ki sem nyitottak. Az aláírás időpontjában leálltak a villamosok, és a főváros összes templomában félreverték a harangokat.

A szerződés aláírására emlékezik pénteki ülésén az országgyűlés. Az ülésen felolvassák a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvényt is, amelyet a Jobbik hasonló javaslatát megelőzve Kövér László fideszes és Semjén Zsolt KDNP-s képviselő terjesztett a parlament elé. Az Istent a "történelem uraként" emlegető törvényt bevezetője szerint azért hozta a parlament, mert írói számot vetettek a békeszerződés "által okozott politikai, gazdasági, jogi és lélektani problémák máig tartó megoldatlanságával". "A trianoni békediktátum által felvetett kérdések történelemből ismert eddigi megoldási kísérletei - mind az idegen hatalmak segítségével végrehajtott újabb határmódosítások, mind a nemzeti önazonosságnak a nemzetköziség ideológiája jegyében történt felszámolására irányuló törekvések - kudarcot vallottak" - olvasható a törvényben.

Béketárgyalások a Nagy-Trianon palotában

A békeszerződés aláírását követő 25 évben Magyarországon sokan történelmi véletlenként és teljes igazságtalanságként tekintettek a békeszerződésre. A Népszava 1920. június 4-én azt írta, "a bosszúállás diktálja reánk a versailles-i békét és ez a béke éppen ezért nem béke és éppen ezért kell összeomlania, amint az elmék kitisztulnak és a szemekről lefoszlik a bosszú véres felhője."

"Ha mi a mai napon is és mindig felemeljük tiltakozó szavunkat a velünk szemben, az emberiség magasabb érdekeivel szemben elkövetett súlyos hiba és igazságtalanság ellen; ha el vagyunk határozva, hogy a jognak minden eszközével iparkodni fogunk a jog lényegének, az igazságosságnak érvényesítésére: akkor mi nem csupán saját ellenállhatatlan nemzeti érzelmünket, nem csupán nemzeti önérzetünknek parancsszavát követjük, hanem jobban szolgáljuk a békének érdekeit, mint szolgálnók egy olyan megnyugvásnak színlelése által, amely akkor is becstelen volna, ha őszinte lehetne, sőt akkor talán még becstelenebb..."
(A trianoni magyar delegációt vezető Apponyi Albert beszéde az országgyűlésben 1930. június 4-én, a tizedik évfordulón)

Az ország szétszakításának fájdalmát a magyar társadalom nagy része átérezte. A magyar írók közül - derül ki Pomogáts Béla történész gyűjtéséből - nem csak a nemzeti konzervatív vagy radikális beállítottságúak szólaltak meg, hanem a polgári írók, a legismertebb nyugatosok is: Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes és József Attila is. Ezek a költők és írók a szülővárosukat vagy fiatalkoruk színhelyeit vesztették el.

"...Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, melyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk és nem is kevés."
(József Attila: A Dunánál. 1936)

A két világháború között a teljes revízió gondolatának alátámasztására sokféle érvet dolgoztak ki, a történeti jog és a Kárpát-medence gazdasági egységének hangoztatásától a magyarság kulturális fölényén át a Szent Istváni állameszméig. A nyelvhatár menti határkorrekciónak csak szűk tábora volt, és még kevesebben voltak azok - köztük Jászi Oszkár -, akik a fennálló határok elfogadása mellett egy Duna-menti konföderációt képzeltek el. Utóbbiak azért is voltak kevesen, mert a két háború között is csak egyféleképpen lehetett beszélni Trianonról. "Ha valaki azt mondta volna, hogy Trianon igazságos volt, az automatikusan kizárta magát a politikai közéletből" - fogalmazott egy interjújában Ablonczy Balázs történész (Ablonczyval a Múlt-kor történelmi portálon olvashat interjút).

"Először: nem lehet a trianoni rabló béke elleni forradalmi harcot egyszerűen átengedni a cseh, román stb. munkásságnak, a Kommunisták Magyarországi Pártjának is kötelessége harcolni Trianon ellen. Másodszor: nem elég egyszerűen a revíziós magyar imperializmus ellen küzdeni, hanem a magyar imperialista revíziós politika elleni állásfoglalást egybe kell kapcsolni a magyar dolgozók nemzeti önrendelkező jogáért való harccal. Harmadszor: a Trianon elleni forradalmi harcot egybe kell kapcsolni a nacionalizmus elleni küzdelemmel, a cseh, román, jugoszláv munkássággal való szövetség, egység és egybeolvadás hirdetésével. Ha ezt nem tesszük, akkor a tömegek a Trianon-ellenes demokratikus vágya is nacionalizmussá fajulhat el."
(Révai József, az Magyarországi Kommunista Párt második világháború utáni vezetőségének tagja: Harcoljon-e a Kommunisták Magyarországi Pártja Trianon ellen? Válasz a "Le a revízióval!" című kommunista röpiratra, 1929.)

A Trianon okozta sokk olyan mély és tartós volt, és akkora zavart okozott a társadalomban, hogy nem lehetett feldolgozni, így a mindennapok részévé vált - írja Zeidler Miklós történész a két háború közti irredenta kultuszról szóló könyvében. Nem sokkal a békeszerződés aláírása után megszülettek az irredenta jelszavak - "Nem! Nem! Soha!"; "Mindent vissza!"; "Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország" -, és hamarosan rendszeressé váltak a megemlékezések. Minden évben hatalmas külsőségek között emlékeztek a nemzeti tragédiára, 1928-ban összesen 2800 településen szerveztek revíziós gyűlést.

Nem bátorság egy fegyvertelen ember megtámadása! (Forrás: CorvinJános Múzeum)

A húszas években elszaporodtak az irredenta emlékművek is. A tömegpropaganda nyomán a legtöbb magyar település világháborús hősi emlékművet épített, mellé pedig sokszor az országzászló került. A legnagyobb irredenta szoboregyüttes egészen elfoglalta a budapesti Szabadság teret. Amikor 1921-ben felavatták, több tízezer ember zsúfolódott össze a téren. Egy utcát Irredenta utcának neveztek el, de volt három Revízió utca is. A harmincas évek közepén már minden budapesti villamosra kirakták a Magyar Hiszekegy szövegét.

"Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy csudaszép tündérkastély. (...) Csak természetes, hogy egy ilyen aranykastélyban nem lakhatott más, mint maga a szépségéről, jóságáról messze földön híres tündérkirálynő, akinek jó tettei szeretetet, jóságot sugároztak a környék lakóira. (...) De mint ahogy nincsen fény árnyék nélkül, a jóságos tündérkirálynőnek is voltak ellenségei. A hegyeken túl, sötét erdők sűrűjében, csúnya, pókhálós barlangokban gonosz boszorkányok tanyáztak, kik gonosz lelkük sugallatára, lesve-lesték az alkalmat, hogy a környéken lakó embereknek és a jóságos tündéreknek ártalmára legyenek. Egy rút, zivataors éjszakán el is határozták, hogy a tündérkirálynőt elteszik láb alól. (...) Magyarok Istenasszonyának hívják ezt a tündérkirálynőt, akit a hegyeken túl lakó gonosz ellenségek ugyancsak elevenen eltemettek. Megszámlálhatatlan sokan törtek rá, hogy testét szétszaggassák és elevenen eltemessék. (...) Nekünk is - kedves gyermekek - éppúgy, mint a mesebeli tündéreknek, szorgalmasan, ájtatosan imádkozni kell, hogy édes anyánk sírjáról az ima erejével legördítsék a gonoszságok köveit, hogy Magyarországot feltámaszthassuk. Ha minden nap térden állva elimádkozzuk, hogy: 'Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen.'
akkor biztosan elkövetkezik a mi jóságos édes anyánk feltámadása, mert aki erősen hisz és hite szerint él, az nem csalatkozik."
(Kozma Imre: Az ima erejével. Irredenta mese 1925-ből.)

Rothermere lordról négy utcát és egy sétányt neveztek el. Az angol gróf 1927-ben vált a magyarok kedvencévé, amikor a tulajdonában levő Daily Mail című bulvárlapban cikket közölt Trianon igazságtalanságáról, és etnikai elvű határrendezést javasolt Magyarország számára. Bár a magyar diplomácia nem tekintette nagy jelentőségűnek az ügyet, kultusz épült Rothermere és kampánya köré, és a lord véleményét egész Nagy-Britannia hivatalos álláspontjaként értékelve már a közeli revízióban reménykedtek a legelszántabbak. A csodavárók lelkesedésének végül maga a lord vetett véget, amikor jelezte, hogy nem kér több küldeményt az őt leveleikkel bombázó magyaroktól.

"Kedves Lord bácsi!
Köszönöm, hogy szegény hazánknak pártfogója lett. Minket sok igazságtalanság ért. Én is Erdélyből menekült szülők gyermeke vagyok. A románok minden vagyonunkat elvették ellenérték nélkül. Imádkozom sokat, hogy a jó Isten a Lord bácsit tartsa meg sokáig, hogy tovább is támogathassa a magyar nemzet szent ügyét. Kezeit csókolja:
Vén Jolánka, II. el. isk. tan. (Nyíregyháza)"
"Drága Rothermere bácsi!
Kérjük a Magyarország visszaszerzéséhez a segítséget, hogy többször láthassam a Nagypapát. Kezét csókolja:
Takács Jenő, I. el. isk. tan. (Budapest)"
(Magyar gyerekek hálaírásai Lord Rothermere-hez, 1927-28)

Rothermere mellett a nemzet hőse lett Apponyi Albert, a "nemzet ügyvédje", aki ezt főként a békekonferencián elmondott híres beszédének köszönhette, és azok a repülősök is, akik Justice for Hungary (Igazságot Magyarországnak) nevu gépükkel 1931-ben átrepültek az Atlanti-óceán fölött.

Endresz György és Magyar Sándor pilóták igazi hősök lettek

A hazafias hangulat, és a mindent átható politikai propaganda alól nem vonhatta ki magát a hírlapirodalom, a karikatúra, a gyerekirodalom, a zene sem. Több száz irredenta műdal született, az egyik indulót dzsesszzenekarra hangszerelték. Az iskolai dolgozatok, vizsgatételek rendszeres témája volt a békeszerződés és a revízió. Egy gyűjtés szerint - amelyet Zeidler Miklós idézett - a Horthy-korszak írásbeli történelem és irodalom érettségi tételeinek harmada foglalkozott ezzel a problémával. A kultuszminiszterek rendszeresen felhívták az iskolák figyelmét a "hazafias szellem ébresztésére".

"Nem kell nekünk minden nyugati szellemi áramlatot magunkévá tenni akarni, hiszen úgy sem szívódik fel egyik sem a magyarság testében. A magyar faj sajátosan egyedülálló, keleten gyökerező, de európai kultúrával átitatott világnézetét kell világossá tenni. Ez az a világnézet, melyből a Bánk bán és Az ember tragédiája fakadt és ebből fog kihajtani az új magyar fa. Ez a világnézet fog nekünk is teremteni olyan államférfiakat, mint Németországnak Hitler, Olaszországnak Mussolini, akik fölserkentenék ez a népet nehéz álmából..."
(Egy középiskolás véleménye a nemzeti ügyekről, 1934)

Zeidler szerint a lakosság legnagyobb részének életét nem töltötte ki az irredentizmus, amely idővel megszokott, mindennapi jelenséggé vált. A többség Trianon-ellenes beállítottsága egyértelmű volt, kezdeményező szerepet azonban ritkán vállalt. Azok köré viszont, akik többféleképpen ki akarták fejezni érzelmeiket, egész iparág épült, az irredentizmus divat lett. Az irredenta érzelmű családfő nem csak magyaros ruhákba öltözött, de irredenta szódásszifonból töltött magának, irredenta hamutálba verhette ki a pipáját, gyermekeit a történelmi Magyarországot ábrázoló kirakós játékkal ajándékozhatta meg, iskolakezdéskor pedig "Nem! Nem! Soha! Feliratú irónnal és irredenta füzettel bocsáthatta útjára. Sikeres volt a "Szerezzük vissza Magyarországot!" című társasjáték is.

A soproni hovatartozásáról döntő 1921-es népszavazás plakátja (Forrás: Corvin János Múzeum)

A két világháború között "a revízió olyan egyértelmű és domináns program lett, amely mellett minden más eltörpült... a kormányzat sikerrel alakította úgy a dolgokat, hogy ez vált a társadalmi konszenzus alapjává, összekovácsoló erővé. A revíziót követelni Magyarországon mindig legitim és biztonságos volt, ellene felszólalni viszont nem csupán kockázattal járt, hanem kimondottan a nemzetellenesség vádját vonta maga után" - foglalja össze a kultusz jelentőségét Zeidler, aki szerint az irredentizmus olyan önterápia volt, amely - mivel programja nem valósult meg - folyamatos frusztrációt okozott.