Az ezüstös elnök - Schmitt Pál útja a Sándor-palotáig

2010.08.06. 7:55

Ért ahhoz, hogyan szerettesse meg magát, a konfliktusokat hajlamos kikerülni, és ha mégis belefut egybe, ellenfeleit igyekszik nem ellenséggé tenni. Hivatalba lép az új köztársasági elnök, Schmitt Pál, aki már fiatal sportolóként magas hivatalokról álmodott, és felesége tanácsaival felvértezve építette karrierjét, amelyben a tévétornának és a nyakkendőknek is fontos szerep jutott. Az elnök pályájának fordulópontjai.

Ezüstszínű nyakkendőt viselt Schmitt Pál a parlamentben azon a júniusi napon, amikor köztársasági elnökké választották. Győzelmet ünnepelt, de a győztesek színét meghagyta a miniszterelnöknek, aki a második Orbán-kormány eskütételekor kötötte föl arany nyakkendőjét.

Ugyan a róla szóló 2005-ös könyv szerzőjének, Kő Andrásnak azt nyilatkozta, hogy csak a jóisten áll fölötte, de Orbán Viktort elismeri vezetőnek, azt nem lehet tudni, hogy a nyakkendős húzás a miniszterelnöknek szánt gesztus volt-e. Erre utal mindenesetre, hogy volt életének olyan időszaka, amikor jelentősége volt annak, milyen nyakkendőt vesz fel. A rendszerváltást megelőző néhány évben különcködve csokornyakkendőben járt. "Egyfajta belső tiltakozás volt kezdetben, hogy mégis megmutatom, valami módon más vagyok, mint azok, akik kiközösítettek" - magyarázta a 2005-ös portrékönyvben.

"Amikor először felmerült, hogy engem jelöl a miniszterelnök úr köztársasági elnöknek, elgondolkodtam, alkalmas vagyok-e a feladatra. Többször feltettem magamnak a kérdést, mielőtt úgy döntöttem, elvállalom. Óriási alázattal látok neki a munkának" - mondta Schmitt a megválasztása és beiktatása közti időszakban megjelent egyetlen interjújában, melyet a Budai Polgárnak adott. A sport nevelő hatásáról beszélve a lapnak így fogalmazott: "Mindenféle sporttevékenység során megtapasztalhatjuk azt, hogy sikert csak nagyon komoly és kemény munkával érhetünk el. Nincsenek véletlenek, csak lerótt kilométerek, ezerszer is elvégzett gyakorlatok. És ez a szemlélet az embert egész életében elkíséri."

Az [origo] a Schmitt által lerótt kilométerekre, arra volt kíváncsi, hogyan jutott el a kétszeres olimpiai vívóbajnoki címtől a pártállamban megszerzett miniszterhelyettesi rangon, a sportvezetői és -diplomatai, nagyköveti majd európai parlamenti tisztségeken át a köztársasági elnöki posztig, milyen teljesítmény, milyen döntések vezették idáig. Az elmúlt hetekben tíz ismerősével, barátjával, jelenlegi és egykori munkatársával folytattunk beszélgetéseket, hogy választ találjunk kérdéseinkre.

"Annyi egyéb dolgod van, édes fiam"

"Pali tudatosan készült az életre" - emlékszik vissza a tatai edzőtábor focipályája körül hajnalonta szótárral a kezében köröző, fiatal Schmitt Pálra régi barátja, Kamuti Jenő sportvezető, egykori tőrvívó. A hatvanas években, abban az időben, amikor az oktatási rendszer még nem erőltette a nyelvtanulást, és a többség nem is érezte azt fontosnak, szerinte Schmitt már gondolt arra, hogy valamikor ez használható lesz. "Beszéltünk is arról egymással, hogy az embernek mindig készen kell lennie. Tanulnia, képeznie kell magát. Potenciálisan benne volt bármikor, hogy előre lépjen" - mondja.

A vívócsapatban szerzett kétszeres olimpia bajnoki címet hozó élsporttal már nagyon fiatalon kiváltságos helyzetet küzdött ki magának Schmitt. "Rang volt egy fiatal gyereknek, hogy Tatára mehetett edzőtáborba. Ez amolyan kánaán volt számunkra, mert barátok között voltunk a nap huszonnégy órájában, játszottunk, vidám hangulat volt, ettünk, ittunk, választhattunk különféle finomságok között, volt narancs, banán" - mondja Kamuti.

Több tény is utal arra azonban, hogy a lelkesítőnek tűnő lehetőségek ellenére Schmitt nem találta a helyét a pártállami Magyarországon. Schmitt több rendszerváltozás után tett nyilatkozatában elmondta: nem volt MSZMP-tag, sőt még a KISZ-be sem lépett be. Igaz, egyik nyilatkozata szerint az utóbbit nem az ő, hanem inkább az apja elvei akadályozták meg. "Apuka például nem engedte meg, hogy a KISZ-be belépjek [...] Nincs ott semmi keresnivalód. Annyi egyéb dolgod van, édes fiam" - idézte fel apja szavait a róla szóló Kő András-féle könyvben.

Tizenkilenc évesen még átfutott a fején a gondolat, hogy elmegy az országból. 1961-ben ifjúsági bajnokságra utazott Duisburgba, és "fölmerült benne, hogy ebben a rendszerben, ami akkor volt Magyarországon, nincs az a szép perspektíva, amit ő be szeretne futni, és megfordult a fejében, hogy disszidál" - emlékszik vissza Kamuti Jenő. Szerinte Schmitt leszakadt a csapatról Mainznál egy sportolótársával, de viszonylag hamar meggondolták magukat, és visszaindultak a többiek után. Barátja szerint ebben az is közrejátszott, hogy akkor már ismerte későbbi feleségét, Makray Katalint, hozzá is vissza akart menni.

"Alkalmazkodni kellett a diktatúrához"

"Mi egy olyan korszakba nőttünk bele, ahol alkalmazkodni kellett a diktatúrához. De mindegyikünk megpróbált valahogy tisztességesnek maradni. A mestereinktől azt hallottuk, hogy reggel, amikor felébredünk, a tükörben ne köpjük szembe magunkat" - mondja Kamuti Jenő.

A sportteljesítmény és a nyelvtudás volt az a két alap, amelyekre Schmitt az 1960-as években elkezdte felépíteni a mára a Sándor-palotáig vezető karriert. Első komoly állását a Hungarhotels szállodaláncnál kapta a hatvanas évek közepén, ahová egy 2001-es könyv (Csontos János: Schmitt Pál, a csapatember) szerint azon a sportegyesületen keresztül jutott el, ahol vívott, a Vörös Meteor ugyanis a Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátóipari Dolgozók Szakszervezetének sportegyesülete volt.

Schmitt az Astoria szállodába került, ahol az igazgatóhelyettesi beosztásig vitte. Ottléte alatt, 1977-ben a szálloda a Hungarhotels úgynevezett kiváló egysége lett. Az akkoriban a szállodában zenélő híres cigányprímás, Déki Lakatos Sándor a vendégeket elbűvölő, az alkalmazottait ismerő, megbízható főnökként emlékszik rá, olyan emberként, akinek hagyatkozni lehetett a szavára. A Hungarhotelsnél - az Astoriánál, majd a Fórum Hotelnél - szerezte meg azt a vezetői tapasztalatot, amely ahhoz kellett, hogy megkezdhesse sportvezetői karrierjét, megkapja 1980-ban a Népstadion és Intézményei főigazgatói székét.

Forrás: MTI/Danis Barna
Schmitt Pál az Astoria szállodában, 1976

Három évvel később, amikor meghalt Csanádi Árpád, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) magyar tagja, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) főtitkára és az Országos Testnevelési és Sporthivatal (OTSH) elnökhelyettese, nagy lehetőség nyílt meg Schmitt előtt. Erről Schmitt többször mesélte azt: Juan Antonio Samaranchnak, a NOB akkori elnökének jutott eszébe, hogy ő tölthetné be Csanádi megüresedett helyét. Schmitt úgy érezte, Samaranch akkor jegyezte meg őt, amikor egy magyarországi látogatásakor felvillantotta előtte nyelvtudását, spanyolul is tudott beszélni hozzá az angol és a francia mellett.

Schmitt Magyarországon is befolyásos támogatóra tett szert Buda István, az OTSH akkori elnöke személyében. "A pontos részleteket nem ismerem, de azt tudom, hogy Buda István közelebbi ismeretségbe került vele, és valószínűleg ennek az ismeretségnek a kapcsán mérte fel azt, hogy ő, aki diplomával rendelkezik, több nyelven beszél, jó megjelenésű fiatalember, alkalmas a pozíciók betöltésére" - idézi fel az 1983-as évet Lochmayer György, az OTSH versenysport főosztályának egykori igazgatója, aki a hetvenes évek óta ismeri Schmittet. Gallov Rezső, az OTSH rendszerváltás utáni elnöke  szerint "Buda Istvánnak volt egy felfogása, ő fiatalítani akarta a magyar sportvezetést, és természetes, hogy ebben Schmitt az egyik fő jelölt volt, mert intelligens, képzett, jó fellépésű volt, nyelveket beszélt".

"Volt határozott véleménye a politikáról, nem állt tőle távol, hogy politikáról beszéljünk, csak hát nem volt kifejezetten forradalmár akkor. Egyikünk se volt az" - mondja Kamuti Jenő. Szerinte Schmittre sosem lehetett azt mondani, hogy azért haverkodott volna valakivel, mert politikai karriert akart volna befutni a szocializmus idején, ugyanakkor nem pártemberként annyira jóban volt és jóban is kellett lennie az akkori vezetőkkel, hogy meg tudja valósítani az elképzeléseit.

"Volt eléggé dörzsölt"

Schmitt elkerülte a korszak egyik legnagyobb politikai csapdáját is. Az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottjakor ő volt már a MOB főtitkára és a NOB magyar tagja. A magyar sportolók távolmaradásáról hozott döntés Kádáré volt, de formálisan az olimpiai bizottság szavazta meg, egyetlen tiltakozó voks mellett. Schmitt nem vett részt a szavazáson: a MOB közgyűlése alatt Szófiában volt, bolgár sportvezetőkkel tárgyalt. Bár Schmitt távolmaradását azzal magyarázta, hogy a szófiai út már előre le volt kötve, régi ismerőse, Gallov Rezső szerint inkább arról volt szó, hogy Schmitt "volt eléggé dörzsölt" ahhoz, hogy a szavazás alól így húzza ki magát, kikerülve a választási kényszert az elvek és az ésszerű alkalmazkodás között.

Ugyanakkor abban minden forrásunk egyetért, hogy az olimpia szempontjából Schmitt tiltakozó szavazata nem osztott, nem szorzott volna. "Nem volt döntésközelben. Ilyen szempontból mindenkinek ki kellett volna állnia és kiabálnia. Senki nem tette meg ezt, nem is lehetett, más volt a beágyazottság, akkor egy kemény kommunista világban éltünk, ahol megmondták helyettünk hogy mit akarunk, hiába is tett volna bárki bármilyen kijelentést, az egy elszállt mondat lett volna" - mondja Borkai Zsolt, a későbbi olimpiai bajnok tornász (jelenleg Győr fideszes polgármestere és MOB-alelnök), aki már 1984-ben is válogatott lett volna, így a távolmaradás személyében is érintette.

"Még féltek az emberek kinyilvánítani, amit legbelül éreztek. Úgyhogy végül is örülnöm kellett, hogy azon az ülésen nem voltam jelen, mert én mint NOB-tag lelkiismeretem és esküm szerint nem szavazhattam volna arra, hogy távol maradjunk a küzdelmektől" - mondta az ügyről Schmitt a Kő-féle 2005-ös portrékönyvben.

"Én most egy senki vagyok"

Schmitt karrierje először 1986-ban bicsaklott meg, amikor elküldték az OTSH elnökhelyettesi posztjáról. Abban az évben az OTSH átalakult ÁISH-vá (Állami Ifjúsági és Sporthivatal), az elnöki székben pedig Buda Istvánt Deák Gábor XIII. kerületi mozgalmi vezető váltotta fel. Schmitt mentorát és barátját, Budát Kádár kérésére rúgták ki, és tették a helyére Deákot, aki állítólag Kádár kedvence volt - emlékszik vissza Gallov Rezső. "Tehát a Buda és a Deák viszonya eléggé éles volt, és Deák nem szerethette Schmittet már csak ezért sem, nem volt bizalommal iránta." - mondja Gallov.

Egy üldöztetés emlékei

Schmitt két róla szóló könyvben két különböző formában mesélt el egy másik történetet, ami árulkodik a pártállami rendszerhez fűződő viszonyáról. A 2002-s főpolgármesteri kampány idején megjelent, Fazekas Valéria által készített portrékönyv szerint azt mondta, hogy kitelepítették a családját, még a teherautóra is emlékezni vélt: "egyik pillanatról a másikra Budafokon felpakoltak bennünket egy teherautóra: édesanyámat, apámat, a nagymamát meg a három testvért, s Fülére, ebben a Balaton környéki kis faluba vittek bennünket. Ott kellett élnünk egy évig". A Kő-féle portrékönyvben, három évvel később helyesbített: nem telepítették ki őket, közvetlenül a háború után, egy ismeretség révén, amikor nem volt mit enni, egy vagy két nyáron át ez a Fejér megyei falu adott otthont nekik. "Ha gyerekkori emlékeimben kutatok, kiderül, hogy a villanásokból, a hallomásokból olyan eseménysorok csúsznak össze, amik vagy bekövetkeztek, vagy nem. Vagy jól emlékszem, vagy rosszul" - magyarázta.



Schmitt az elküldését azzal magyarázta, hogy osztályidegennek számított. "Ennek a markánsan baloldalibb vezetésnek én már nem kellettem" - mondta a Schmitt Pál, a csapatember című könyvben megjelent  interjúban. Több forrásunk szerint azonban ennél összetettebb volt a kép. "Nem politikai hősködés volt" - mondja a történtekről Gallov, aki szerint az is élezte Schmitt és az új sportvezető viszonyát, hogy Schmittnek nagy sikerei voltak a nőknél, és Kamuti szerint is rontott a politikai nézetkülönbségből adódó helyzeten, hogy "volt egy féltékenység is a Pali népszerűségére". (Schmitt Pálról sem Buda, sem Deák nem akart nyilatkozni, amikor megkerestük őket a cikk írásakor).

Deák még 2003-ban írt egy cikket az ügyről a Népszavába, ebben közölte a maga verzióját a történtekről. Csúsztatásnak és megmosolyogtatónak nevezte, hogy Schmitt üldözött lett volna a nyolcvanas évek végén. Deák a hivatal átalakulásával magyarázta a történteket, azzal, hogy Aján Tamás és Schmitt Pál elnökhelyettesek munkájára egy ember is elegendővé vált, ő pedig - az egyébként ma is MOB-elnökségi tag és NOB-tag - Ajánt választotta, mert tapasztaltabbnak és felkészültebbnek tartotta. Deák szerint az is bizonyítja, hogy Schmitt nem volt üldözött, hogy függetlenített MOB-főtitkár lett, továbbra is meghagyták miniszterhelyettesi fizetését és autót is biztosítottak számára.

Deák a cikkében nem írt arról a fegyelmi vizsgálatról, amely az elküldés közvetlen előzménye, bár nem oka volt. A sportújságíró Bocsák Miklós, aki a nyolcvanas évek végén az új hivatalnál, az ÁISH-nál dolgozott, 1989-ben publikált cikksorozatában azt írta, kvázi koncepciós per folyt Schmitt ellen, figyelték őt, aminek a vége az lett, hogy összegyűjtöttek ellene vagy tíz vádpontot. Ezek között szerepelnek olyan vádak, mint hogy előfordult: munkaidőben teniszezett, sokat telefonálgatott külföldre, sőt az is, hogy "Schmitt Pál önmagát túlzottan menedzseli".

Az OTSH-ból való elküldése akkori nyilatkozataiból ítélve és ismerősei szerint is megviselte. "Nehezen élte meg ezt az időszakot, főleg azt, mikor az ember úgy érzi, hogy tényleg tudna segíteni, de nincs lehetősége kibontakoztatni magát" - mondja Kamuti. Úgy érezte, parkolópályára került, a mellőzöttség bántotta. Egy 1989-es interjúban, amikor arról beszélt, hogy érzése szerint még a nemzetközi előrejutása is lelassult magyarországi félreállítása következében, így fakadt ki: "Ők azt pontosan tudják, hogy én most egy senki vagyok. [...] ez az ország deklarálta, hogy én nem vagyok fontos ember".

Forrás: AFP/Fabrice Coffrini
Juan Antonio Samaranch-csal 1999-ben

Fiatal sportolóként is magas hivatalokról álmodozott már. "Többször elmondta fiatalon, hogy neki az egyik ideálja Klebelsberg Kunó" -  idézi fel Kamuti, aki úgy emlékszik, huszonévesen, a diplomája megszerzése után megfordult Schmitt fejében, hogy kulturális miniszter, vagy akár államelnök is lehetne egyszer. Karrierje a rendszerváltáskor indult el újra felfelé. Mindkét nagyköveti megbízatása - (az 1993-tól '97-ig tartó madridi és 1999-2002 között a svájci) jól jött a sportvezetőnek is. Mind a kettő nagyon fontos terület volt a sport szempontjából is, hiszen Spanyolországban nemrég olimpiát rendeztek, Svájcban pedig ott van a NOB - mutat rá Lochmayer György, az OTSH versenysport főosztályának egykori vezetője.

Előző
  • 1
  • 2
Következő