Felbukkant a Széchenyi-tervben a Dunaszaurusz

2011.02.05. 11:56

Bár a Bős-Nagymaros-vízlépcső tervei az 1950-es évekbe nyúlnak vissza, Magyarország és Csehszlovákia 1977. szeptember 16-n kötött szerződést a hivatalosan Gabeíkovo-Nagymaros vízlépcsőrendszernek hívott, 880 megawatt teljesítményűre tervezett építményről. A szerződést Kádár János magyar  pártfőtitkár és Lázár János, a minisztertanács elnöke írta alá. Csehszlovák partnereik Gustav Husák és Lubomir Strougal voltak.

A vízlépcsőrendszer egy felső (Bős, szlovákul Gabcíkovo) és egy alsó gátból (Nagymaros) állt volna, illetve Dunakilitinél is épült egy duzzasztómű, eredetileg itt terelték volna el a vizet a főmederből. A vízlépcső lényege az lett volna, hogy Bősnél felduzzasztják a Dunát, majd a reggeli és a délutáni órákban - amikor a legnagyobb az igény az áram iránt - leengedik a vizet. A nagymarosi gát feladata az lett volna, hogy a lentebbi szakaszon kiegyenlítse a vízszintet, amikor Bősnél épp visszafogják a vizet.

Részlet Csillag Ádám Dunaszaurusz című 1988-as dokumentumfilmjéből

A szerződés szerint a vízlépcsőnek eredetileg 1991-re kellett volna elkészülnie, de az építkezés menetrendjét többször is módosították. 1989 tavaszára - amikor a magyar fél felfüggesztette a beruházást - a bősi szakasz munkálatai már előrehaladott állapotban voltak, Nagymarosnál azonban csak a gát felépítését lehetővé tevő töltés volt kész. Magyarországon annak ellenére lassan haladtak a munkák, hogy 1986-tól egy osztrák hitel felvételével igyekeztek felgyorsítani azt.

Már folytak az építkezések, amikor a magyar oldalon tiltakozások szerveződtek a beruházás ellen. A tiltakozók a természetes környezetet és Budapest ivóvízbázisát is féltették a vízlépcsőtől.  Bár hivatalosan nem hozták nyilvánosságra, a kritikusokat erősítette az is, hogy a Magyar Tudományos Akadémia 1983-ban a munkák felfüggesztését javasolta a megfelelő környezeti hatástanulmány hiánya miatt. 1988-ra a tiltakozás nagyobb méreteket öltött: október 30-án évtizedek óta nem látott tömeg, 70 ezren követeltek népszavazást Nagymarosról.

A korabeli hatalmi viszonyokra jellemző, hogy a Németh-kormány előbb 1989 februárjában a munkálatok felgyorsítása, majd májusában felfüggesztése mellett döntött. A magyar és a csehszlovák kormány közt évekig folytak sikertelen tárgyalások. Közben a csehszlovákból fél egy úgynevezett C-variáns megvalósításába kezdett, ami a folyó egyoldalú elterelését jelentette Csehszlovák területen. 1992. május 25-én az Antall-kormány kinyilvánította az 1977-es szerződés felmondását, de a folyó elterelését nem tudta megakadályozni, október 23-án megkezdték a dunacsúni elterelés építését, amivel az üzemvízcsatornába irányították a folyó vizének négyötödét.

Forrás: MTI/E. Várkonyi Péter
Tüntetők 1988-ban a budapesti osztrák nagykövetség előtt

Magyarország és az időközben függetlenné vált Szlovákia a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fordul, a per 1993-tól 1997-ig folyt. A magyar fél elsősorban a projekt korábban meg nem vizsgált, káros környezeti hatásainak nagy valószínűségére alapozta álláspontját, illetve arra hivatkozott, hogy a tervgazdálkodás végével, a piacgazdaság keretei közt a beruházásnak már gazdaságilag sincs semmi értelme. A szlovákok amellett érveltek, hogy a magyar félnek nem volt joga felrúgni az államközi szerződést.

A bíróság 1997 szeptemberében hirdette ki döntését, amelynek értelmezése máig vita tárgya. Az ítélet jogszerűtlennek mondta ki mind a magyarok, mind a szlovákok egyoldalú lépéseit. A bíróság szerint az 1977-es szerződés nem szűnt meg az 1992-es magyar nyilatkozattal, és arra kötelezte a két országot, hogy továbbra is fenntartsa az együttműködést. Ugyanakkor a bírák azt is kimondták, hogy nem lehet eltekinteni az 1977 óta bekövetkezett változásoktól, és a kialakult helyzetet kell kiindulópontnak tekinteni.

Az ítéletből az biztosan következik, hogy Magyarországnak nem kell megépítenie a nagymarosi erőművet, viszont joga van arra, hogy ismét hozzájusson az őt megillető vízhozamhoz az eredeti mederben (Öreg-Duna) és a szigetközi mellékágakban. Szlovákiát viszont biztosította az ítélet arról, hogy továbbra is lehetősége van a bősi erőmű üzemeltetésére, vagyis nem kell elbontania a bősi erőművet, megszüntetni a dunacsúni elterelést vagy betemetnie az üzemvízcsatornát.

Forrás: szigetkoz.biz
A Bős-Nagymaros-vízlépcső vázlatos térképe az eredeti tervek szerint

A Horn-kormány már a hágai ítélet megszületése előtt, 1995-től kezdve megpróbált megegyezni Pozsonnyal. 1997 elején a tárgyalások egészen közel jutottak a megállapodáshoz. A magyar delegáció ugyanis késznek mutatkozott egy alsó, akkor éppen Pilismarótra tervezett duzzasztó megépítésére. Ez a megállapodás végül nem jött létre (a felek az emlékeztetőben rögzített előrelépés tényét is titokban tartották), a két kormány megvárta a hágai ítélethirdetést.

A magyar küldöttséget vezető Nemcsók János néhány héttel a hágai ítélet után már arról beszélt a parlament környezetvédelmi bizottságának, hogy valamiféle duzzasztásra szükség van a Duna Bős alatti szakaszán is. 1998 februárjában pedig egy olyan keretmegállapodás tervezete jött létre a magyar-szlovák tárgyalásokon, amely lényegében megegyezett az 1997-es álláspontokkal. A tervezetet a kormány megpróbálta titokban tartani, de márciusban kiszivárgott a sajtónak. Erre reagálva vette be választási ígéretei közé a Fidesz, hogy garantáltan nem épít gátat.

Bár a szlovákok megpróbálkoztak egy második hágai keresettel is, az első Orbán-kormány idején úgy tűnt, hogy a tárgyalások elmozdulnak a holtpontról. 2000-ben a szlovák fél elismerte, hogy Magyarországot nem tudja bírósági úton az alsó duzzasztó felépítésére kötelezni. A következő tárgyalási fordulóban a magyar fél is engedett, Székely László kormánybiztos kijelentette: "elfogadjuk, hogy ezt a megoldást [az alsó gát meg nem építését] a szlovák fél nem tartja a számára legjobb megoldásnak".

A pozsonyi kormány azonban visszakozott, és ismét ragaszkodott az alsó duzzasztó megépítéséhez. Ezt a magyar kormány elutasítja, és inkább a vízmegosztásról szeretne tárgyalni. A tárgyalásokon képviselendő álláspontról szóló utolsó, 2004-es kormányhatározat egyértelműen fogalmaz: "a Magyar Köztársaság az eredeti terv szerinti alsó vízlépcső megépítését elvetettnek tekinti, és arról nem kíván vitát nyitni". A korábbi Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium Bős-Nagymarosról szóló honlapja szerint az utolsó kormányközi tárgyalás tavaly januárban volt, amelyen egy, a hágai bíróságot tájékoztató levélről döntöttek.

A vízlépcső történetéről szóló íráshoz felhasználtuk Bartus Gábor Fejezetek egy kényszerházasságból című cikkét, amely a Kommentár című folyóirat 2007. évi 4. számában jelent meg, illetve Kerényi György 1997 őszén és telén, a Magyar Narancsban megjelent cikkeit.

Előző
  • 1
  • 2
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK