Adóssághalommal küzdött az reformcsomag névadója, Széll Kálmán is

A dualizmus korának pénzügyminiszteréről, Széll Kálmánról nevezte el új gazdasági reformprogramját a második Orbán-kormány. A választás szimbolikus, hiszen Széll egy zűrzavaros, gazdaságilag is nehéz időszak után vette át az ország pénzügyeinek irányítását, és időnként a kormányfővel szemben is keresztülvitte akaratát, bár egy történész szerint későbbi miniszterelnöki éveit csak a Széll-csend korszakaként emlegették.

Széll Kálmán családja rokonságban állt a kiegyezés legfontosabb politikusával, Deák Ferenccel. Felesége Vörösmarty Ilona, a költő Vörösmarty Mihály lánya lett, akinek a gyámja Deák volt. A viszony annyira szoros volt, hogy amikor Deák az egészségi állapota miatt feladni kényszerült az Angol Királynő Szállodában bérelt lakosztályát, a Széll családhoz költözött, ahol Vörösmarty Ilona ápolta haláláig. Személyes képességei mellett így minden bizonnyal a Deákhoz fűződő kapcsolata is segítette a kiegyezéskor mindössze 23 éves Széll Kálmán karrierjét, akit 1867-ben képviselővé választottak a szentgotthárdi kerületben, majd az országgyűlés egyik jegyzője lett.

Bár eredetileg jogi végzettséggel rendelkezett, Széll 1871-től kezdve a pénzügyi bizottság előadója volt. Gróf Andrássy Gyula miniszterelnök már ebben az évben felajánlotta neki az igazságügy-miniszteri posztot, de nem fogadta el. "Nem kívánt túl gyorsan előre törtetni, hanem várt és tanult, az csak kedvező színt vet egyéniségére" - írta róla halálakor, 1915-ben egyik barátja, Halász Imre, aki szerint "már akkor el volt tökélve, s ez eltökélésében Deák Ferenc tanácsa is megerősítette, hogy a pénzügyek és a közgazdaság terén fogja érvényesíteni tehetségét".

Gerő András történész, az ELTE bölcsészkarán működő Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék vezetője szerint Széll ugyan tehetséges pénzügyi szakember volt, de akkoriban sok hozzá hasonló tehetségű ember élt Magyarországon. Karrierjét ezért szerinte inkább kitűnő, Deák Ferenccel szorosra fűzött családi kapcsolatai alapozták meg. A kiegyezés után terjedő pletykák szerint Deák nem véletlenül fogadta gyámleányává Vörösmarty Ilonát: akkoriban azt beszélték, hogy Ilona inkább Deák lánya lehetett, mint Vörösmarty Mihályé, akinek szifilisze a lány születésekor már elég előrehaladott volt - ídézte fel Gerő, hozzátéve, hogy ez csak szóbeszéd maradt, bizonyítékok nem kerültek elő.

Harmadolta az államháztartási hiányt

"Időközben nagy zavarba jutottak az állam pénzügyei" - utalt a nekrológban Halász az 1873-as gazdasági válság következményeire. Ekkor Széll Kálmán lett az előadója a költségvetés szanálására kirendelt úgynevezett 21-es bizottságnak. Széll a pénzügyi bizottság többségével szemben támogatta Ghyczy Kálmán pénzügyminiszter adóemelési terveit, amelyek 13 millió akkori forinttal csökkentették a költségvetés hiányát.

A pénzügyminiszteri posztot 1875-ben, az úgynevezett fúzió, vagyis a Deák-párt és a gróf Tisza Kálmán által vezetett mérsékelt ellenzék egyesülése után vette át. Ahogy később Halász írta: "minden irányadó tényező, sőt mondhatni az egész közvélemény óhajtotta és magától értetődőnek tekintette, hogy ennek a tárcának vezetője csak Széll Kálmán lehet". A Deák-pártnak, és így Széllnek is, fel kellett ugyanakkor adnia további adóemelési terveit, mert abba Tiszáék nem mentek bele.

Az új kormány megalakulásakor Széll a parlamentben arról beszélt, hogy a kabinet adóemelés nélkül, mindenekelőtt megtakarításokkal igyekszik rendbe tenni a pénzügyeket. Széll ugyanakkor már tudta, hogy elkerülhetetlen lesz az adóemelés, mert a Tisza által is elfogadott különadók - mint például a fegyveradó, biliárdadó, vadászati adó - nem elegendőek. Annyit azonban megígért Tiszának - és ezt be is tartotta -, hogy a választásokig nem áll elő az új jövedelemadóval.

A következő évben a gazdaságpolitikában az önálló nemzeti bank volt a legfontosabb téma, amit Tisza és köre szorgalmazott. Széll nem hitt benne, hogy ez megvalósítható, de nem szállt szembe a miniszterelnökkel. "Adok egy esztendei időt a bankügyben, addig nem nyilatkozom az önálló bank ellen. Csináljátok meg, ha tudjátok" - mondta Halász Imre szerint. Mint az várható volt, Tiszáék nem jártak sikerrel, és kénytelen voltak elfogadni a kompromisszumot, hogy az osztrák jegybankot Osztrák-Magyar Bankká alakítsák át.

Pénzügyminiszterként Széll Kálmán egyik legnagyobb eredménye volt, hogy megteremtette a lehetőségét a magyar költségvetés külső finanszírozásának. Ez volt az úgynevezett 6 százalékos aranyjáradék. A kamatláb magasnak számított ugyan, de Halász szerint "az állam pénzügyi kedvezőtlen helyzete" miatt mégis hasznos volt. Széll 63 millió forint hiánnyal vette át az államháztartást, amit három évvel később 23 milliós deficittel adta át utódjának, és ez is finanszírozható lett volna, ha adó- és vámügyekben sikerül jobb pozíciókat kiharcolni Ausztriával szemben.

Gerő András ugyanakkor úgy véli, hogy nem kell túlértékelni Széll 1875-től pénzügyminiszterként végzett tevékenységét. Az államháztartási hiány nagyarányú csökkenése szerinte inkább az 1873-as gazdasági válságot követő, Európa-szerte érezhető fellendülésnek tudható be, nem pedig az egyébként precízen dolgozó Széll személyes teljesítményének.

Bankár és képviselő

Széll 1878-as lemondásának közvetlen előzménye a Monarchia katonai akciója Bosznia megszállása érdekében, ami miatt elszaladtak a katonai kiadások, és a hadvezetés újra és újra több tízmilliós követelésekkel állt elő. Kiderült ráadásul, hogy a katonai kormányzat nemcsak a költségeket becsülte alul, de még a csapatok valós létszámát is elhallgatta. "Széll Kálmán nyíltan állást foglalt minden kalandos politikai terv ellen, s azok ellen kötelességének tartotta latba vetni a legerősebb érvet, bejelentette lemondását" - írta róla Halász Imre.

Lemondása után két jelentős bankot irányított, ő alapította a Magyar Jelzálog Hitelbankot. Közben megtartotta képviselői mandátumát is. Híve volt a modern mezőgazdaságnak, saját birtokait mintagazdasággá alakította. Ferenc József császár és király 1883-ban a belső titkos tanácsosi méltóságot adományozta neki. Az egyre jobban elmélyülő gazdasági válság idején, 1897 végén tért vissza aktívan a politikai életbe, amikor az ellenzéki obstrukció (a törvényhozás akadályozása) már kormányozhatatlanná tette az országot. A Bánffy-kormány bukása után 1899-ben a király Széllt bízta meg kormányalakítással (emellett a belügyminiszteri tisztséget is betöltötte).

Széll-csendet teremtett a miniszterelnök

Széll miniszterelnökségének kezdetén paktumot írt alá az ellenzékkel, amivel ismét kormányozhatóvá tette az országot, és sikerült előrelépést elérni az osztrákokkal folytatott gazdasági tárgyalásokon is. Bár az 1901-es választáson a Szabadelvű Párt nagy győzelmet aratott, 1903-tól ismét ellenzéki obstrukció akadályozta a munkát, május 1-jéig nem sikerült a költségvetést sem elfogadni, így Széll lemondott. Ugyanakkor nem értett egyet Tisza Istvánnal, aki erélyes fellépést javasolt, így Széll az 1904. novemberi, úgynevezett zsebkendőszavazás miatt lemondott mandátumáról, és a pártból is kilépett.

Gerő András az [origo]-nak azt mondta, nem érti, hogy miért Széll Kálmánról nevezték el a reformcsomagot, akit a történészszakma inkább érdektelen, mint érdekes politikusnak tart. Hozzátette, ismeretei szerint eddig még Széll életútját sem dolgozták fel teljes értékűen, ami leginkább annak tudható be, hogy nem tartják kiemelkedő személyiségnek, inkább csak a kor egyik jellemző figurájának. Gerő András szerint, ha a kormány csomagját valamilyen nagy hatású gazdasági reformerről akarták elnevezni, sokkal inkább választhatták volna a háromszor is miniszterelnökké választott Wekerle Sándort, vagy az első világháború után a stabil pengőt megteremtő Bethlen Istvánt.

Matolcsy keddi előadásából ugyanakkor az derült ki, azért Széllről nevezték el a csomagot, mert így tisztelegnek a költségvetési hiány csökkentéséért tett erőfeszítései előtt. "Gazdaságtörténeti áttörés lesz. Szép cél, Széll Kálmán büszke lenne ránk" - mondta a gazdasági miniszter arról, hogy a tervek szerint a mostani 80 százalékról 65-70 százalék közötti szintre tervezik csökkenteni a GDP-arányos államadósságot.

Széll miniszterelnöksége 1899-1903 között tartott, amit Gerő szerint a kortársak a Széll-csend időszakának nevezték, mert sikerült belpolitikai nyugalmat teremtenie - ellentétben például népszerűtlen elődjével, illetve utódjával, Bánffy Dezsővel és Khuen-Héderváry Károllyal. Bár a nyugalmas időszakot kellemesnek érezték a kortársak, Gerő szerint Széll nem vezetett be szerkezeti reformokat, és keveset oldott meg a kor problémái közül, inkább csak kezelte őket. Így azok - nagyrészben kompromisszumkészségének köszönhetően - nem mutatkoztak meg. Ilyen volt például a munkáskérdés és az agrárprobléma megoldatlansága, amelyek évekkel később törtek a felszínre és éleződtek ki.