Skizofrén és mániás vagyok, ami elég kellemes

Vágólapra másolva!
Az őrült művész menő, de őrült könyvelőre senkinek nincs szüksége. A mentális betegséggel élők legnagyobb részét kirekeszti a társadalom, pedig sokan nem is annyira őrültek, mint hinnénk. Ők sem szörnyektől vagy meteorbecsapódástól félnek, hanem a sárga csekkektől vagy a végrehajtótól, és nem csak eldugott pszichiátriákon lehet találkozni velük. Riport egy klubból, amely nélkül a betegek belesüppednének a mocsárba.
Vágólapra másolva!

Nincsenek skizofrén vagy bipoláris személyiségzavarral (más néven mániás depresszióval) élő ismerőseim - vagy legalábbis nem tudok róla -, ezért nem igazán tudtam, hogy mire számítsak, amikor a Félsziget Klubházba tartottam, ahova minden délután mentális betegséggel élő emberek járnak, önszántukból. Köznyelven ők az őrültek, ketyósok, dilinyósok, zakkantak. Viszont a helyzet nem olyan egyszerű, mint a kifejezések: mire este eljöttem a klubból, egyértelműen az a benyomás alakult ki bennem, hogy az oda járókat leginkább a sanyarú külvilág nyomta a víz alá, és esélyt sem ad nekik, hogy visszakerüljenek a felszínre.

Az a baja, hogy fáj a haja

A családsegítő központ részeként működő klubház leginkább szabadidőközpontra hasonlít, ahová az emberek azért jönnek nap mint nap, hogy jól érezzék magukat. A XII. kerületi Kis János altábornagy utcába járókat csak egy hajszál választja el a polgári élettől: az utcán jönnek-mennek az emberek, szemben pedig egy általános iskola és gimnázium van. A klub egy társasház földszintjén található, a lakók jól kijönnek a tagokkal, akik alkalmanként a közös kertet is gondozzák, és a bulijaik sem túl hangosak.

Forrás: Félsziget Klubház
A klub egy karnyújtásnyira van az utcától - a képek a klub Facebook-oldaláról valók

A klubban alapvetően kétféle tevékenységet végeznek. Az egyik az egyéni tanácsadás, itt az ügyes-bajos hétköznapi dolgokban segítenek, a számlák intézésétől kezdve odáig, hogy valaki rendesen bejárjon dolgozni. Ezen kívül mindennap két-három közösségi program van a Miért éppen Alaszka? filmklubtól a dalkörön át a pingpongig és az irodalmi körig. Amelyik taggal csak beszéltem, mind úgy érzi, olyan sokat kap a helytől, hogy az az élete egyik legfontosabb részévé vált.

A középkorú Anna csak heti egy-két napot tud jönni, mert idős szüleit és beteg férjét kell ápolnia amellett, hogy neki is van valamilyen problémája, de amikor kérdeztem, inkább nem akarta elmondani, hogy mi az. Erre az egyik mellette ülő, láthatóan vele jó kapcsolatot ápoló nő odaszúrta, hogy "fáj a haja", mire Anna tréfálkozva megismételte, hogy "igen, fáj a hajam", aztán jót nevettünk.

A klub maximális kihasználtsággal működik, ami nem csoda, ugyanis az 1993-as szociális igazgatásról és ellátásról szóló törvény értelmében minden húszezer főnél nagyobb településen vagy kerületben létesíteni kell nappali ellátást. Ehhez képest Budapesten mindössze öt ilyen hely van, pedig minden kerület jóval népesebb húszezer lakosnál. Informálisan a XII. kerületbe is három kerületből fogadnak érkezőket, pedig elvileg csak a kerületieket lenne szabad. "A művelődési házak és közösségi terek hiányából fakadóan sokszor jönnek ide fiatalok és idősek egyaránt, érdeklődnek, hogy mi van itt. Persze, amikor meghallják, akkor általában elmenekülnek" - mondja Farkas Dalma, a klubház vezetője.

413 forintba kerül egy ember délutánja a klubban, ebből öt és húsz forint közötti összeget kellene az állami támogatáson felül beszedni a tagoktól, ezt azonban elengedte az önkormányzat, mert többe került volna az adminisztrációja, mint a befolyt pénz. Ettől függetlenül nem egyszerű bekerülni a klubba: a jelentkezőnek hivatalosan igényelnie kell a szolgáltatást, orvosi ajánlást kell küldenie, nyilatkoznia kell az általa igénybe vett többi állami szolgáltatásról, majd értesítik, és egy határozatot is alá kell írnia a jogviszony létrejöttéről. "Ez öt hivatalos papír, és még ezután is kell adminisztrálni, de azt már megoldjuk az interneten" - mondja Farkas.

A téveszmék igaziak?

Amikor ott jártam, éppen ismertterjesztő-kör volt, ami valójában egy közösen kitalált témáról folyó beszélgetést jelent. Ezen az alkalmon a fantáziaálmokról volt szó, de mint egy átlagos beszélgetésnél, itt sem ment könnyen, hogy szigorúan erre a témára szorítkozzanak. "Ebbe most szerintem ne menjünk bele, mert akkor már megint a marsi homoknál lyukadunk ki" - hangzott el a beszélgetőkörben, mégis hamarosan az űrben kötöttünk ki, legalábbis a szavak szintjén.

"Nekem nem mindig tetszik a valóság, ezért kiszínezem. Szerintem jó, ha van egy vágyunk, amit sokszor elképzelünk, és célként előttünk tud lebegni. Legalábbis nekem erőt ad, ha sok kutyával egy farmra képzelem magam, egyszer hátha össze is jön. A gond az, amikor már nem tudjunk kontrollálni a vágyainkat" - mondja Teri, aki aztán a téveszméknél járva feltesz egy kérdést: "Engem az érdekelne, hogy Gyöngyi hogyan jött rá, hogy amit gondol, az nem a valóság, hanem téveszméi vannak?" "Úgy, hogy jobban lettem, és rájöttem, hogy azok téveszmék voltak" - feleli Gyöngyi. "De mi van akkor, ha később arra fogsz rájönni, hogy az volt téveszme, amikor azt gondoltad, hogy téveszméid vannak, miközben esetleg jól láttad a dolgokat?" - kérdez vissza Teri, de erre már nem kap választ.

Forrás: Félsziget Klubház
Itt zajlik a klubélet

A beszélgetés egy órát tartott, hat résztvevővel, volt, aki sokat beszélt, volt, aki keveset. A beszélgetést moderáló Bánfai Károly szerint ez friss, három hónapja indult csoport, ahol még össze kell csiszolódniuk a tagoknak. Bánfai szerint azt kell elérni, hogy ezek az emberek képesek legyenek egymással is kommunikálni, ne csak neki mondják el a véleményüket, és képessé váljanak arra, hogy amit mondanak, azt ne abszolút igazságként könyveljék el magukban. Ez nem könnyű, de szép eredményeket tudnak elérni idővel - mondja.

Te élvezed, de a családod megőrül tőled

A kör végeztével Alival és Judittal az udvarra mentünk dohányozni, és az életükről kezdünk beszélgetni. "Én 80 százalékos rokkant vagyok, az egyik szemem 19, a másik 20 dioptriás, enyhén skizofrén és erősen mániás vagyok, ami elég kellemes érzés, élvezem, amikor pörög az agyam" - mondja Ali, Judit viszont a szavába vág, hogy "te élvezed, de a családod megőrül tőled". "Egész jól viselik, bár mondták már párszor, hogy hová fognak rúgni, ha nem állítom le magam, de persze sosem bántanának" - feleli Ali, aki elmondása szerint a rendszerváltás előtt bélyegekkel foglalkozott. Akkoriban még elfogadták, hogy a betegsége miatt néha hónapokig betegszabadságon volt. "Visszavettek ugyanabba a pozícióba, most viszont már esélyem sincs arra, hogy bármit is dolgozzak" - mondja.

"Orvos voltam, vagyis még mindig annak tartom magam, csak már nem vagyok a szakmában" - kezdi a történetét az 54 éves Judit, aki súlyos depresszióval küzd, és két egyetemista lányt nevel. Kardiológusként kezdett, majd genetikával foglalkozott, a szülés után kapott egy osztályt, ő volt a legfiatalabb, nem volt, aki érdemben segíteni tudott volna neki. "Aztán egyszer csak nem mentem be dolgozni, mert nem bírtam" - idézi fel az igazán nehéz időszak kezdetét.

"Az emberek azt hiszik, hogy mi őrültek vagyunk, pedig nem. Szerinted én az vagyok? Én nem a farkasok miatt szorongok, vagy attól, hogy mikor csapódik be egy meteor a Földbe, hanem hogy miből fogom befizetni a számláimat" - mondja Judit, és a problémájával nincs egyedül. A klubház vezetője szerint, bár genetikai adottságoktól is függ, a depressziót és a legtöbb mentális betegséget a létbizonytalanság és a társadalmi izoláció hozza felszínre.

"Baromi nehéz azt bevallani magamnak, hogy depressziós vagyok. Visszajönni és talpra állni pedig még nehezebb, de nekem még talán könnyebb volt, mint a többségnek, mert támaszt nyújtott a családom, és a gyerekeim miatt sem engedhettem el magam" - magyarázza Judit, aki az állása elvesztése óta nem dolgozik, hiába szeretne. "Olyan munkákat kínálnak nekem, amiket egyszerűen nem tudok elvégezni, részfoglalkoztatás nem igazán van Magyarországon, egy teljes állást pedig a gyógyszerek mellett akkor sem tudok vállalni, ha szétszakadok."

A gyógyszerrel is meg kell tanulni együtt élni

A mentális betegek életében furcsa anomáliákat idéz elő, amikor megkezdődik a gyógyszeres kezelésük. Ezekből a betegségekből ugyanis nem lehet kigyógyulni, olyanok, mint a cukorbetegség, meg kell tanulni együtt élni velük - mondja Farkas Dalma. Éppen ezért a gyógyszerezés is életük végéig szól, a gyógyszereknek pedig elég durva mellékhatásai vannak: elhíznak, enerváltakká válnak, a tabletták eszik a májukat és a fogaikat sem kímélik. Farkas szerint mégis az a legfontosabb, hogy a kliensek tartsák magukat a gyógyszerek beszedéséhez.

Forrás: Félsziget Klubház
Ebben a szobában szokott lenni az ismeretterjesztő-kör is

"Előfordul, hogy nincs pénzük még az átlagosan 300 forintos pirulákra sem, ilyenkor adunk nekik kölcsön a klubház kasszájából, mert egy páciensnél komoly károkat tud okozni, ha mondjuk kimarad négy nap. Pedig a gyógyszerek sokuknál nem fejtenek ki jelentős hatást, gyakran a szedésük mellett is hallucinálnak, csak valamivel cselekvőképesebbek lesznek. De ez még mindig nem jelenti azt, hogy képesek lennének teljes állásban dolgozni. A többségük szeretne, de le vannak százalékolva, rokkant- és rehabilitációs ellátást kapnak, ami óriási stigma. A munkáltató legtöbbször megijed, ha megtudja, hogy valakinek mentális problémái vannak" - állítja a klubház vezetője.

Nem húsokat szeletel, hanem embereket

A klub kliensei közül azért többen dolgoznak félállásban. Aliz például hajléktalanszállón lakik, négy órában takarít az Örs vezér térnél. Fejgörcsei gyerekkora óta gyötrik, mégis pár évvel ezelőttig nyolc és tizenkét órában dolgozott, aztán leszázalékolták. Van olyan klubtag is, aki négy éve dolgozik egy kisebb étterem konyháján, a munkatársai szeretik, azzal együtt, hogy a skizofréniájából fakadóan néha hangot ad annak a képzetének, hogy éppen nem húsokat szeletel, hanem embereket. "A gazdasági válsággal mi lettünk a legkiszolgáltatottabbak, egyből minket küldtek el, manapság meg már a fiataloknak sincs munkája, nemhogy nekünk" - mondja Judit.

Farkas Dalma szerint a szorongásos megbetegedéseket legtöbbször a szegénység hozza magával. A szakember nem egy olyan esetről tud, hogy valaki nem képes rendezni a tartozásait, emiatt rettegésben él, és idővel annyira befordul, hogy nem mer kilépni a lakásából, mert mi van, ha éppen akkor jön a behajtó. "Ráadásul a létbizonytalanság egyre mélyebb szintekre gyűrűzik le, ma már a fiataloknak sincs jövőképük, nem tudják, hogy lesz-e diplomájuk, ezért közöttük is egyre több a mentális problémákkal küzdő" - mondja Farkas.

A magyar társadalom viszonya ellentmondásos a mentális betegségekkel. Miközben kevés szó esik róluk, mert szégyellni való dolognak tartják, van olyan fajtájuk is, amellyel valószínűleg sokkal többen találkoznak, mint gondolnák. A bipoláris személyiségzavar százból egy embert érint a szakemberek szerint, ennek egyik stádiuma az óriási pörgés, amely a versenyszférában még előnyt is jelenthet, hiszen sok esetben munkamánia formájában mutatkozik meg. Másrészt a mentális problémákkal élők többsége képes ugyan dolgozni és új ismereteket elsajátítani, de speciális figyelmet igényel, ami leginkább több odafigyelést és megértést jelentene a munkaadók és kollégák részéről.

Bánfai Károly szerint még nagyon messze állunk attól, hogy az emberek ne féljenek az úgynevezett őrültekről, ami abból is látszik, hogy bár a munkaadók jelentős adókedvezményt kapnak, ha megváltozott munkaképességűeket foglalkoztatnak, ez messze nem elég ösztönző erő. "A többségi társadalom beszámíthatatlan hülyéknek gondolja őket, feltéve, ha nem híres költők vagy festők" - magyarázza Farkas. Ha valaki őrült és művész, az még menő is, de őrült könyvelőre senkinek sincs szüksége.

Az emberek több mint tíz százaléka él pszichiátriai kórképpel

A Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján Európában a felnőttek 27 százaléka, mintegy 133 millió ember szenved valamilyen mentális betegségben. Magyarországon 2008-ban 145 ezer fő szerepelt a különböző egészségügyi intézmények nyilvántartásában, a rendszerváltás idején ez a szám még csak 127 ezer volt. A diagnoztizált mentális betegséggel élők között körülbelül 30 százalékkal tőbb a nő. A súlyos esetek fekvőbeteg-ellátásban részesülnek, 2011-ben 47 intézményben 54 ezer embert gondoztak az Állami Számvevőszék jelentése alapján. Itthon a leggyakoribb a bipoláris személyiség zavar, a pszichiátriai gondozásban lévők 32 százaléka él ezzel a kórképpel, a neurotikus és szomatoform rendellenességek 22 százalékukat érintik, skizofréniával élők pedig az egyötödüket.